Tavaly április bemutató volt a Színművészeti Egyetem Nádasdy termében Szilágyi Bálint rendezése, aki egyben fordítóként is jegyzi Jens Raschke gyerekdarabját, amely egy színésznőre íródott. Azóta havi 1-2 alkalommal nézhető, de nekem csak ma délután fért bele a programomba, így most már szinte kizárólag mezei nézőkből (és számos gyerekből) álló közönséggel együtt láthattam ezt a 75 perces monodrámát.
Az előadás témája nagyon hamar, talán a kezdés után három percen belül ki is derül és néhány tőmondatban leírható. Jette, a tíz éves kislány tizedik születésnapján az egy éve rákban meghalt Emil öccsére emlékezik, annak sírjánál, ahova rendszeresen eljár. Az egész előadás célja, hogy gyerekközönséget szembesítsen a halál gondolatával, elfogadtassa azt és a hasonló élményeken átment gyerekeket talán át is segítsen a nehézségeken, megértesse velük, hogy egy természetes folyamatról van szó. Ennél tágabb körben is hathat, nem csak azokra a nézőkre, akik vesztettek már el gyerek-hozzátartozót, hanem olyanokra is, akik valamilyen más okból szembesültek a halál gondolatával.
Prohászka Fanni egyetemi hallgatóként nagy feladatot kap, egyedül kell több mint egy órán át lekötnie egy monológgal a közönséget. Ez a legnehezebb, de képes arra, hogy nemcsak a kellékként használt néhány tárggyal (festékes üvegekkel, kartonból kivágott pizzafutár figurával), hanem a tőle karnyújtásra ülő nézőkkel is kapcsolatot létesítsen és elhiggyük neki a tízévest. (Csütörtökön láttam a Napraforgót és benne öt színész is ilyen korú gyereket játszott, véletlen egybeesés, de így most van összehasonlítási alapom is.) Egy-egy mondatát konkrétan egy-egy vele szemben ülő nézőhöz intézi. Mi pedig egészen végig követjük a monológot, amely valóban olyan, mintha egy gyerek nézőpontjából szólna. Időről időre felsorolja, hogy az emberek milyen körülmények között szoktak meghalni, és ezek a kis betétek közrefogják Emil betegségének történetét. Észrevehető az is, hogy a kislány is ennek a betegségnek az áldozata, hiszen végig érezte, hogy a szüleinek rá kevesebb ideje jut, öccse egészen leköti őket és nemcsak annak halálát és hiányát lesz nehéz feldolgoznia, hanem azt is, ahogy a szüleit ez a haláleset megviseli és emiatt ő várhatóan továbbra is kevesebb figyelemben fog részesülni.
Szilágyi Bálint rendező nagyon jól osztja be a szöveget és a hozzá kapcsolódó apróbb cselekvéseket, illetve a világítás váltásait, nincs sem az az érzésünk, hogy túl sok a pótcselekvés, és nem hiányolunk további akciókat sem. A címben megjelölt kérdésre azért egészen megbízható választ nem kapunk, ahogy a főszereplő kislánynak arra is csak elméletei vannak, hogy mi lesz velünk a halálunk után.
Tíz hónappal a bemutató után, egy átlagos előadási napon, normál körülmények között jól működő előadást láttam, amely során én is bevonódtam az előadásba, nem zavart meg, hogy a kezdés előtt fél órával még egy másik előadásról írt beszámolómmal foglalkoztam és az sem, hogy este még vár rám egy újabb színházi élmény. Ez a 75 perc kizárólag Prohászka Fannié volt, akit most néztem is kellő ideig ahhoz, hogy nemigen fogom más hallgatókkal a továbbiakban összekeverni. Remélem, hogy még hosszan játszhatja az előadást. Legközelebb március 16-án este hétkor.
