Bejegyzések

Mezei néző

Íme a mottó: Válassz! 1. A jelen múlttá válik, a pillanat nem maradhat örök. 2. A jelen múlttá válik. A pillanat nem! Maradhat örök.

Címkék

Friss topikok

Leírás

Creative Commons Licenc

A Fidelio Súgó decemberi kiadásában Szabó Máté interjú található (60.p.). Ebből értesültem, hogy Sybill bemutató lesz, amelyet még sosem láttam, de nem is terveztem, viszont a rendező korábbi munkái és a körvonalazott  koncepció alapján érdemesnek tűnt a megtekintésre, még úgy is, hogy nem kifejezetten kedvelem az operetteket. Az előadás várakozáson felüli élmény volt, örültem, hogy néztem. 

Ami nagy dolog: most ezúttal nem egy olyan zenés előadás született, amikor a rendezői vízió megerőszakolja az eredeti művet miközben a műfaj törzsközönségét elriasztja, hanem elmondható, hogy klasszikus nagyoperettet látunk továbbra is, amely csak gazdagodik a hozzáillesztett kerettől és kiegészítésektől.

Szokás szerint - utólag - megnéztem a színházi adattárban, hogy eddig milyen előadások készültek a darabból. Összesen 41 bemutatónak van nyoma száz éven belül. 1914-ból való az első említése, egy kolozsvári, amelyet egy ideig csak más kolozsváriak követtek, de 1957-1998 között aztán szinte évente-kétévente készült egy-egy újabb, rendszerint vidéken. Miskolcon lehet, hogy mégis láttam a harmadik, 1987-es Orosz György féle rendezést - akkoriban mindent néztem ott, bár egy operett akár ki is eshetett. Mivel feljegyzésem nem maradt, így a harminc évre visszamenőleg vezetett nyilvántartásom alapján ez a tegnap esti az első Sybill élmény mégis, éppen a 2800. a katalógusomban. 11 éve viszont nem került színre a darab sehol, és ez azért mégis meglepő. Jacobi Viktor műve nem tűnik rosszabbnak, mint bármelyik Lehár vagy Kálmán Imre mű és a címe széles körben ismert, annak ellenére, hogy mindenki nem tudná elmesélni a cselekményét és a szerző életrajzát. ((Halálának 2 nap múlva lesz a 94. évfordulója, mindössze 38 évet élt és így is két igazán híres mű - a másik a Leányvásár - maradt utána.))

Szabó Máté keretbe helyezte az I. világháború előtti történetet. Nemcsak a külső forrásból tudható ez, hogy a boldog békeidőkben vagyunk, de ezerszer hangzik el a "éljen a cár!", viszont a nyílt színen az Iszkrát olvassák, illetve Marx Tőkéjét - így a forradalom sincs már messze. (Ez az észrevétel Karinthy Mártoné, aki a magyar színházigazgatók közül minden valószínűség szerint a legaktívabb néző is, évtizedek óta számos esetben futottam össze vele más színházakban is a kilencvenes évek elejétől fogva. Neki bezzeg van több Sybill élménye is, még 1958-ból datálható is.)

Egy öregek otthonában játszódik a keret, ahol az idős Sybill visszaemlékszik a múltra. Nemcsak az elején és a végén, de menet közben is, a cselekmény néhány fordulópontján is megjelenik ez a tekintélyt sugárzó matróna, aki szépségéből megöregedése ellenére sem veszített. (A másik szereposztásban Bodor Johanna, az előadás koreográfusa játssza, én viszont Kapeller Anasztáziával láttam, aki - mint megtudtam - a színház kórusában énekel.) Jelenléte, figyelme egyre lényegesebb lesz az előadás folyamán és az utolsó -sorsdöntő - beszélgetésnél pedig kiemelten fontos. Feltételezem, épp ezért a jelenetért volt szükség korábban többször behozni, hogy a néző itt véletlenül se gondolkozzon azon, hogy ki is lehet ez a néma szereplő.

Az előadás történetének kezdete előtt a címszereplő meghozott egy döntést: Sybill, a párizsi énekesnő félbehagyja pétervári vendégjátékát, elszökik szeretett vőlegénye elől, aki a cár testőrtisztje. A művészek életmódja (ha nőről van szó) nem (vagy nehezen) fér össze a házassággal - száz évvel ezelőtt ez még fokozottabban így lehetett, de mostanában sem a legkönnyebb a kettőt összeegyeztetni. Érezzük, hogy a felvázolt esetben nincs jó kompromisszum, a páros számára se Párizs, se Pétervár nem ideális lakhely, valaki feladni kényszerülne a saját megszokott életét-világát. A bonyodalom ott kezdődik, amikor ez a testőrtiszt mégis felülbírálja párja döntését és utána szökik, megkockáztatva a szibériai száműzetést.

A mai néző nem biztos, hogy kellő súllyal érzi - különösen egy operettben -, hogy ez egy vérre menő helyzet és tényleg nincs más megoldás a szerelmesek előtt, mint az, ha Sybill felveszi az éppen ugyanabban a szállodában lakosztályt bérelő Nagyhercegnő szerepét. Ezt ne is kérjük számon, mivel ez tényleg egy operett és ebben a műfajban bármi regényes fordulat elképzelhető.

Az első felvonás, amelyikben még csak összebonyolódnak a szálak, rám különösebb hatással nem is volt, de el kell ismerni, hogy a nagyoperett szokásos összetevői rendelkezésre álltak. A kar táncolt és énekelt is egyszerre. Volt egy primadonna, maga Sybill - Lévai Enikő, aki jól énekel, emellett nem mellékesen illúziót keltően szép és fiatal, bár némileg hiányoltam belőle valamiféle karakterességet,amely a pályán töltött idővel minden bizonnyal megjön majd. Most még inkább csak naiva alkata érvényesült, bár lehet, hogy szándékosan és a rendező célja egyértelműen az volt, hogy az életét éppen csak elkezdő fiatal nő döntési helyzetét mutassa be. Az előadás beállításából csak egy dolog a biztos, az idős Sybill egyedül emlékszik vissza, magányosan. Lehet, hogy megbánta a döntést, de az is lehetséges, hogy pályája sikerei kárpótolták menet közben. Akármi is az igazság, fontos és kedves maradt számára a kaland emléke. A tiszt szerepében Dolhai Attilát láttam, akiről köztudott, hogy most nyergelt át a musicalekről az operett műfajára. Mivel híres nagy szerepeiben nem ismerhettem meg, valószínűleg a nézők között egyedül nekem, újdonságnak számított még ő is. Ilyesminek képzelné az ember egy operett orosz testőrtisztjét - el tudtam fogadni, de nem szorult össze a szívem azért, amikor azt kellett látnom, hogy elveszíti szerelmét. Ennyire mégsem kerültem a hatása alá. Talán máskor.

Az operett még további három (!) párt is prezentál nekünk és így módunk van tanulmányozni a házasok életét is - azt az életformát, amely helyett Sybill inkább a színpadi karriert választaná. Kapunk egy másik bonvivánt, a Nagyherceg személyében (Vadász Zsoltot), aki könnyedén belemenne a játékba, mivel megtetszik neki Sybill. Ez a hatás van olyan erős, hogy még jobban elbizonytalanítja címszereplőnket, most már igazán nem tudja, mihez kellene fognia.

A második felvonásban a rendező szépen felépíti a párok közötti feszültséget, érezzük, hogy nemcsak annyi történt, hogy mindkét férfi vonzódik Sybillhez, hanem ingadozó mértékben, de az énekesnő is viszonozza ezeket az érzéseket, maga sem tudja, hogy hányadán áll önmagával. Amikor a visszaemlékező Sybillt látjuk, abban sem lehetünk biztosak, hogy a testőrtisztre gondol vissza szívesebben és nem a nagyhercegre.

Ahogy az operettekben lenni szokott, nem is olyan nagyon rejtve, megjelenik a valóság is, látnunk kell, hogy a Nagyherceg egykor szerelmi házassága már kihűlt, hiába idézné vissza még az asszony, hiába megy bele ő is a játékba, tudjuk, hogy "vissza nem foly az időnek árja", és a régi boldogság felizzása már csak pillanatokra történhet meg. Lukács Anita alakítása nagyon tetszett, ebben benne volt a küzdeni akarás vágya, a fájdalom és a féltékenység is. A négy szereplő közül az ő karakterét éreztem a legmélyebbnek. 

Az izzás, a szerelmi boldogság hiányának a tanúi lehetünk a táncoskomikus és a szubrett történetében is, akik még csak egy hete házasok, de a férj - Sybill impresszáriója - továbbra is rendületlenül szerelmes a művésznőbe, hiába vette el a zongorakísérőjét. Szendy Szilvi kellően temperamentumos a követelőző feleség és később az Ál-Sybill szerepben is. Szeretetre méltó, könnyen megjegyezhető. Párja, Szabó Dávid - számomra - az este legemlékezetesebb alakítását hozza, minden mozdulatára muszáj figyelni. Szánnivaló szerelme, nevetséges a lemondott koncertek miatti hőzöngése és valamennyire még azt is elhisszük neki, hogy féltékenysége által végül mégis kicsit beleszeret feleségébe és szívében mégis lecseréli Sybillt rá.

A darab íróinak és az átdolgozóknak (fontos a dramaturg is, Ari-Nagy Barbara, aki más operettekhez is sikerrel nyúlt hozzá - lsd. Lili bárónő) további poénokra és kicsit erőteljesebb-vaskosabb humorforrásra is szüksége volt. Illetve: ha egy színháznak évtizedek óta rendelkezésre áll egy igazi szubrett-alkatú vérbeli operett-művész, akiről a közönség nehezen mondana le, nem akarná fiatalabbal helyettesíteni - nincs más megoldás, MUSZÁJ számára jó feladatot találni. Oszvald Marikát én nagyjából 33 éve láttam először, de akkor már egy jó ideje befutott színésznőnek számított. A színlapon ugyan több ismerős nevet láttam - de a karmester, Cser Ádámon kívül ő volt az egyetlen egy, akit biztosan be tudtam volna más környezetben is azonosítani. Oszvald Marika neve egy dolgot biztosan jelentett számomra: az előadásban cigánykereket fog hányni a cselekmény valamely pontján. Azt hiszem, sosem láttam vele semmit, amiben ez a mozzanat kimaradt volna. Most nagyszerű az Átrium Sirályában, és abban sem marad kihasználatlanul ez a képessége. 12 éves koromban is az jutott eszembe róla, hogy én miért nem tudom ezt a mutatványt megtanulni - most ezen már nem tűnődöm, hanem természetesnek veszem. Ennyiben érzékelem az idő múlását, a művésznőnek ez még most sem esik nehezére.

Peller Károly Kormányzójával alkotnak párt, mindketten egy harminc éve történt bál emlékével élnek együtt, azt a hirtelen fellobbanó szerelemet nem tudták elengedni és most egymásra találnak. Nekem túl harsány mindkettejük játéka, nyilván azért, mert ezzel az erősen karikírozott játékkal a közönség tetszését és sok nevetést szeretnének kiváltani. A hatás persze nem marad el, mindenki nevet azon, ahogy a férfi megkapja, amire vágyott - álmai szerelme most az övé lesz végül. Ebben a gesztusban ott van egy kis fintor - biztosan jó-e, ha egy szerelem örökké tart?

Dézsy Szabó Gábornak mindig örülök, mert róla a nyolcvanas évek miskolci előadásai jutnak eszembe, szinte a látványa engem is nosztalgikus hangulatba ringat. Most szállodaigazgatóként visszafogottan van jelen a háttérben, de jut neki is a poénokból.

A mű legismertebb dala az "Illúzió a szerelem", amely nem kérdésként, hanem kijelentésként, rezignált tanulságként van jelen. Az operettek egyik legfontosabb összetevője éppen ez a hozzáállás - szinte a szerelmi érzés felébredésének percében megcsapja a szerelmeseket a szükségszerű elmúlás hangulata és nem is ereszti sem őket, sem minket el. Ebben az operettben is ez az igazi perspektíva, a halál, a közeledő öregség oldaláról visszanézni fiatalkori döntéseinket, mi az, amit talán jó lett volna másként csinálni.

Ezen a hétfő délután az ötkor kezdődő előadáson  rajtam kívül szinte kizárólag nyugdíjasok ültek, életük nagyobb hányadán már túl. (Ezt én is elmondhatom már magamról, az is igaz.) Roppant valószínű, hogy rájuk ez az édesbús operett még erősebb hatást gyakorolhatott, mindenesetre a reakciókból ítélve végig intenzíven együtt mentek a szereplőkkel és később az Andrássy úton különbuszaikra várva még hosszasan és élénken beszélgettek - jól hallhatóan - többnyire a látottakról.

Címkék: Szabó Máté Szendy Szilvi Vadász Zsolt Peller Károly Szabó Dávid Operettszínház Dolhai Attila Karinthy Márton Dézsy Szabó Gábor Oszvald Marika Lukács Anita Cser Ádám Bodor Johanna Lévai Enikő Sybill

Szólj hozzá!

A bejegyzés trackback címe:

https://mezeinezo.blog.hu/api/trackback/id/tr328149298

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

Nincsenek hozzászólások.