A címbeli minősítés természetesen a karakternek szól. Baráth Emőke igazi háromdimenziós Poppeát formál, aki úgy hazudik (és tettet), mint a vízfolyás,mindenkit megtéveszt, csak mi nézők tudjuk, hogy egy szavát se lehet elhinni. És ez a rendkívül ellenszenves, számító "legálnokabb" (perfidissima) nőcske az, aki elszereti a feleségétől a római császárt, Neronét. Adott egy véreskezű zsarnok, akinek axiómája: "aki azt teheti, amit akar, annak mindig igaza van" és ez az érdek-nő és Monteverdinél ők kapják mégis a zeneirodalom egyik legszebb szerelmi kettősét.Van igazság a Nap alatt?
A cím begépelésekor automatikusan azt írtam "Emőke Baráth". Az énekesnőt mostanában sokkal többször emlegetik így, hiszen a Poppea megkoronázásának három novemberi előadása (26, 27, 29) után legközelebb március 4-én lép fel a Müpában, addig folyamatosan ugrándozik a világ számos pontja között. Aki nézni akarja, MOST láthatja. Ez is az oka, hogy az előadás ajánlóját mégis kiteszem a premier előtt, hogy esetleg néhányan időben tudjanak kapcsolni. (Diákoknak igazolvánnyal könnyű helyzete van, előadás előtt egy órával a nekik fenntartott részre ötszáz forintért mehetnek.)
Az előadás megtekintésekor feltétlenül előnyben vannak azok, akik Monteverdi művét nem most hallják először. Az utóbbi időben számos (nekem) új operával szembesültem, és rendszerint előkészítés nélkül, első hallásra nem is tudtam ezekkel mire jutni, éppen ezért most örültem a Poppeának, mert Lax Éva zenetörténeti szemináriumának köszönhetően viszonylag képben voltam, hiszen számos jelenetet, párbeszédet elemeztünk. (Az ELTÉ-n folytatott olaszos tanulmányaim ideje elő is jött az előadás hatására.) Lax Éva szövegét vetítik ki feliratként, de enélkül is eszembe jutott.
Geréb Zsófia rendezőhöz már egy korábbi jó élményem is fűződik (A lakatlan sziget - a Moltopera előadása), a kettő alapján egészen világos, hogy a fiatal rendezőtől nem idegen a műfaj, képes az énekeseket jó helyzetbe hozni, felesleges sallangokat nem aggat az előadásra. Néha a háttérbe kivetített vásznat jobban ki lehetett volna használni - csak módjával vetítgetnek rá -, ugyanakkor a korábbi időszak olyan előadásaira visszagondolva, amelyekre erőszakosan ráült a látvány, csak azt mondhatom, hogy sokkal jobb ez így nekünk, a kevesebb valóban több, az énekesek egyéniségét nem nyomja el, akik így jobban ki tudnak bontakozni.
Egyébként se legyenek illúziónk, a Müpa nem operaház, nincs lehetőség elmélyült hosszú próbaidőszakra, amikor közös boncolgatással többre lehetne jutni, mint amilyen egy félig szcenírozott rendezés.
Így is vannak díszletelemek, forog a színpad (ez kár, mert nyikorog - ez az egyetlen dolog, amit szemére lehet vetni a ház üzemeltetőjének, nem szabadna, hogy ez így működjön). Az előtérben 3 vizes akvárium van, de ezekkel különösebben kalandos dolgok nem történnek, nem fog a nyílt színen művérben úszva belefulladni Seneca....Nem hiányoljuk ezt sem. A vizes tartályokat jól lehet világítani, és valami van legalább az előtérben is.
A rendezés minimalizmusa nem vonja el a figyelmet a szereplők karakteréről és a történetről.
Amint a bevezetőben írtam, furcsa egy opera ez - elvileg a néző mindig a szerelmesekkel szokott rokonszenvezni, nekik drukkol. Erre megkapjuk ezt a párost, akikről tudható, hogy bárkin átgázolnának céljaik érvényesítése érdekében. Akármilyen szép is a zene, nincs nagy kedvünk ennek a számító nőszemélynek drukkolni, még akkor sem, ha közben látjuk, hogy a többiek - az egy szem idealizált leányzót, Drusillát (énekli: Tatai Nóra) leszámítva, ugyanolyanok, kicsit sem különbek. Ottavia (Hagar Sharvit) ugyanúgy legszívesebben eltetetné az útból vetélytársát, sőt meg is bízza Ottót, Poppea volt szerelmét a feladattal (Matthew Shaw), aki először el is vállalja ezt.
Az a benyomásunk, hogy annak ellenére, hogy egy XVII. századi barokk műről van szó, nem áll ez olyan nagyon távol a mostani életünktől sem. Most is könnyen előfordulhatnak hasonló szerelmi háromszögek, amelyekben a fiatalabb és csábítóbb vetélytárs simán letaszítja a trónról a valamivel öregebb feleséget, miközben a férj nem veszi észre, hogy az új nőnek csak a pénze-pozíciója-neve a vonzó. Tucat eset ez, szóra sem érdemes, bár így, hogy a rettegett római császár az, akit éppen átvernek, valamivel különlegesebbnek tűnik mégis.
A történet Fortuna (Baráth Emőke), Virtus (Hagar Sharvit) és Ámor (Pintér Ágnes) beszélgetésével indul, utóbbi a nézőtérről jön és a karmesteri árokig jut el, ahonnan követi az általa kiváltott események hogyan alakulnak tovább. A produkció díszlet- és jelmeztervezője, Pázmány Virág nagyon kifejezően öltözteti a Szerencsét (kihívó piros hosszú ruhába), illetőleg az Erényt (nadrágkosztümbe - bár meg kell jegyezni, hogy hiába akartak valamiféle bölcsészhallgatót csinálni Hagar Sharvitból, ebben a formájában is nőiesen vonzó).
A bevezető után nem sokkal már jön is Poppea, akin mi valóban talán három perc alatt is átlátunk, érezzük, hogy Néró szerelme vak, de azzal is tisztában vagyunk, hogy ez nem az az opera, amelyik azzal végződik, hogy hősünk megvilágosodik. (A címe Poppea megkoronázása, nem én spolierkedem, Monteverdi árulja el előre, hogy mi a történet végkicsengése.) Baráth Emőke Poppeája nagyon magabiztos és talán ez többet számít, mint a "vak gyerek és a kopasz nő" támogatása. Arany színű felsőrésze már előre sejteti, hogy diadalt fog aratni.
Néró szerepében Vizin Viktóriát láthatjuk, aki már ezen a főpróbán szintén igazán kitűnően énekelte el szólamát és nekem most tetszett a legjobban az összes eddigi alkalom közül, amikor láthattam. Poppeájánál jóval magasabb - szerencsés ügy, hogy nem fordított a szereposztás - és fekete bőrkosztümje, feltupírozott haja őt is nőiesnek mutatja. Úgy tűnik, hogy a rendező nem próbálkozott azzal a némileg álságosnak is felfogható dologgal, hogy egy ennyire nőies nő férfivá maszkírozásával reménytelenül küzdjön. A hang nem fogja férfias színben mutatni úgy sem, így tehát mindegy is...
A harmadik női főszereplő, Hagar Sharvit számomra egészen új arc. Ilyen esetben ritkán történik meg, ami most megesett: egészen el tudtam fogadni a szerepformálását, nem kérdezem meg a produkció létrehívójától és az Orfeo Zenekar vezetőjétől, Vashegyi Györgytől még költőileg sem, hogy ugyan miért kellett erre a szerepre egy idegent hívni, mikor annyi magyar énekesnő örült volna a felkérésnek és meg is felelt volna, mert ebben az esetben az énekesnő valóban kitűnő, méltó ellenpólusa Baráth Emőkének. Mindketten a koronát akarják - az egyikük megtartani, másikuk megszerezni. Hagar Sharvit Ottaviája sem játssza el, hogy férjéhez különösebben ragaszkodna. Poppeánál valamivel azért jobban megkedveljük így is.
A női vonal nagyon erős az előadásban, a további kisebb szerepek tulajdonosairól is azt éreztem, hogy már a főpróbán is a helyzet magaslatára tudtak emelkedni. A még meg sem említettek közül én nagyon szerettem Molnár Anna apródját is és jó volt Zemlényi Eszter is.
Az operából kiderül, hogy Monteverdi korában is viccesnek találták a nézők azt, ha a színpadon nem-cserét látnak. A férfi főszereplőt nő énekli, Poppea dajkáját viszont egy férfi. Jeffrey Thompson harisnyakötőben, hosszú női ruhában, viszont kopaszon leginkább transzvesztitának látszik és erősen karikírozza a dajka szerepét. Rajta tudunk a legtöbbet nevetni és ő az, aki megjelenésével mindig felélénkíti a látottakat. Nem bántam, hogy őt is behozták nekünk és megismerhettük.
Poppea volt imádója elég jelentős szerep, sokat kesereg nekünk reménytelen szerelméről és szemlátomást nehezen tudja magát átállítani a hozzá hűséges és kevésbé izgalmas Drusillára. Javára szól, hogy legalább próbálkozik. A száműzetés hátha javára fog válni, csak ezt kívánjuk neki. Azt a látszatot kelti, mint aki egy pillanat alatt képes arra, hogy szerelme tárgyát megváltoztassa. Matthew Shaw nem rossz kontratenor, bár arcfestésének és néhány gesztusának, na és a túlzásba vitt panaszkodásnak köszönhetően ő is elsősorban humoros figura. Nem gondolhatja komolyan, hogy versenyképes a császárral szemben. (Őt nézve, akivel alapvetően meg voltam elégedve, eszembe jutott azért egészen mellékesen Birta Gábor és Bárány Péter neve, akik magyar kontratenorok és ezer éve (a Xerxes óta egészen pontosan) nem láttam őket. Mi lehet velük? Mikor és hol fognak színpadra jutni? - Annyira nem mindennapos, hogy sürgetős kontratenor-igény lép fel valahol.)
Senecát, Néró nevelőjét Sebestyén Miklós játszotta. Őszes göndör fürtjei, arany ruhája eleve azt a benyomást keltették, mintha már életében is saját szobra lenne - a rendező emelvényre is állítja a darab második felvonásában, és ezzel is jelzi, hogy egy emblematikus figuráról lenne szó. Olyan ember lenne Seneca, akinek a szava van olyan súlyú, hogy nem elég száműzni, hanem mindenképp a halálára van ahhoz szükség, hogy az új frigy megköttessen. Egy különösen bölcs ember lenne, aki a halál közeledtét sztoikusan fogadja és megbékél vele. Az énekes korrekt alakítást nyújt, de nekem - akinek megvan persze az a hátránya is, hogy a basszistákkal szemben magas elvárásaim vannak, részben gyerekkori beidegződéseim miatt IS - a drámával mégis adós maradt. Nem éreztem sem a mélyről jövő felháborodását, ellenszenvét Poppea megkoronázásának ötletével szemben, sem azt, hogy a meghalás mégis egy nagyobb szabású esemény lenne számára. Persze nincs is egyszerű helyzetben, hiszen Monteverdi zenéjéből ha tetszik, ha nem, árad a derű és a harmónia. A jó hír az, hogy ez csak a főpróba volt és van három előadása, amely alkalmakkor a saját és a rendező értelmezését el tudja mélyíteni. (Aztán nemsokára kiderül, hogy mit gondol Leporellóról...)
Fellépett még Mészáros Péter, Borka Ákos, Blazsó Domonkos és Kálmán László is és a helyükön voltak szerepeikben, jó élmény volt hallgatni őket.
"Földön és égen árad szét az öröm", idézek még ennyit zárásként a szövegből, mert ez az előadás valóban olyan volt összességében, már a főpróbán is, amilyet igazán jó nézni-hallgatni. Elfogadható ez a konzervatív operalátogatónak és annak is, aki leginkább a mai környezetbe átplántált alkotásokat kedveli. Az oka nagyon egyszerű: jó énekesek, színészileg is hitelesen játszanak el egy olyan történetet, amely alapvetően ma is megeshet és meg is esik, még akkor is, ha a szereplőket máshogy hívják. Ez a mese is rólunk szól, vegyük csak észre.
ps. Azóta az utolsó előadást (nov. 29.) megtekintettem, külön bejegyzés következik hamarosan.