Nemrég értem haza a Kamrából és rögtön ezután elolvastam Karinthy Márton interjúját, amelyben kijelenti, hogy a színháznak manapság nincs semmiféle szerepe, társadalmi szerepe sem, "kihúzták alóla a terítőt". Attól tartok, hogy a Katonában még mindig abban a tudatban csinálnak színházat, hogy a színháznak feladata az állásfoglalás, a nézők gondolkodásának formálása. Ezt az előadást feltétlenül ebben a tudatban csinálhatták. Az megint más kérdés, hogy a közönség mennyire széles rétege szeretne egy politikai szatírát ebben a formában megnézni, lesznek-e annyian, mint korábban a szintén politizáló Virágos Magyarország iránt érdeklődők. (Valószínűleg nem.)
Szorokin 2006-ban írta Az opricsnyik napja című regényét, amelyet Fekete Ádám és Kovács D. Dániel alkalmazott színpadra. Az előadás egy részes, majdnem két óra. A szerző azóta interjúkban elismerte, hogy az általa felvázolt jövőbeli Oroszországról szóló kép több ponton is megvalósult, bár a célja éppen a figyelem felkeltése volt, hogy ne jöhessen létre egy hasonló diktatórikus hatalom ismét Oroszországban. Csomor Katerina ésTörök Adél díszlete és jelmezei elég vigasztalan hátteret nyújt, a rozsda színe domináns, illetve a betonfalak adnak még hangulati kiegészítést a történethez. Meglehetősen rossz a színpadképet nézni, valószínűleg ez is volt az alkotók célja.
Be kell ismernem, hogy én az előadásból nem jöttem rá, hogy mindez egy napon belül játszódik, inkább időtlennek tűnt, egy olyan közegben zajló történetnek, ahol az időnek semmiféle jelentősége nincs.
Politikai szónoklattal veszi kezdetét az előadás, amely Takátsy Péter szájából még a ruhatár pultján hangzik el, aki a falról, a külső ellenség sikeres kirekesztéséről és a belső ellenséggel szembeni harcra való buzdításról szól. Sikerül átalakítani a hangulatot és valóban azt éreztem, hogy egy politikai gyűlésen vagyok, ahol illik egyet érteni a szónokkal. Takátsy hatásszünetet tartott, megvárta, amíg csend lesz és mindenki hallgatja, bár tapsolnunk nem kellett a végén. Az alaphangulat egyértelműen a sztálinista diktatúrát idézte fel, amelyről szerencsére nincs saját tapasztalatom, de másodkézből eleget hallottam róla, hogy ne kívánjam vissza. A cárizmusról persze az 1955-ben született szerzőnek is csak elméleti tudása lehet, de a szocialista diktatúrával való összemosása nem tűnik túl abszurdnak, mindössze az a kellemetlen, hogy ezt a közeli jövőbe vetítette ki, nem múltbeli eseményeket választ témának. Aki valamennyi ideig is megtapasztalta milyen a hangulat egy diktatúrában, az valószínűleg nem vágyik rá, hogy kipróbálja a saját lakóhelyén, bár én nem kevés embert ismerek, aki remekül érzi magát ilyen politikai rendszerű országban is, mivel beleszületett és nem tud más kormányzati rendszert el sem képzelni.
Ebben a darabban számomra a Pálos Hanna által játszott kislány karaktere volt az, aki a legfontosabb szereplővé válhatott éppen azért, mert a groteszk eszközökkel bemutatott rendszer számára természetes és otthonos volt. A kislány elfogadta az összes korlátot és örömmel várta az esti ajándékosztást, azt a bizonyos cukorból készült Kreml szobrocskát, amelyet már az előadás elején kilátásba helyeztek számunkra is...
A belső ellenség felszámolásáról szóló harc állomásait látjuk és bár itt-ott vannak humoros jelenetek is (tévé helyett egy-egy színészt tekernek vissza távkapcsolóval például), de alapvetően komor hangulat jellemzi az előadást. A néző valószínűleg már húsz perc után is látja, hogy miről fog szólni az egész, meglehetősen didaktikus a darab és kellően felhívja a figyelmet arra, hogy milyen sanyarú helyzetünk lenne, ha történetesen egy diktatúrában kellene élnünk. Valószínűleg ezt enélkül is tudjuk, de egy-egy mondat (tényleg csak egy-egy) aktuálpolitikai kérdésekre is emlékeztetett, ilyenkor néhányan fel is nevettek. Annyira azért nem sokan.
Emlékezetes a könyvégetős jelenet, amikor a kazánba dobott könyvek egy-egy fontos sora megszólal, így az érettségire annak idején rendesen felkészült néző nyugtázhatja, hogy igen, ez az Anyegin, ez meg a Revizor. A "magatokon röhögtök" mondat azért is fontos volt, mert éppen hogy nem röhögtünk az előadás közben. Talán ugyanennek a témának a vígjátéki feldolgozása sokkal hatásosabban hívhatta volna fel a figyelmet ugyanerre a témára.
Annak ellenére, hogy ezt a Cukor Kremlt nem éreztem igazán a magaménak - miközben a rendező, Kovács D. Dániel korábbi munkája, A heilbronni Katica az idei legnagyobb kedvencem volt -, a Katona társulatának összehangolt csapatmunkája előtt ÉS az egyéni teljesítmények előtt is muszáj leborulni. Én a nyolcadik, "hétköznapi" előadást néztem, amelyen szinte kizárólag mezei nézők ültek. Jordán Adél jósnőként és cárnéként is emlékezetes, de abban a jelenetben is kivillan, amikor gyerekként játszik opricsnyikot. Kovács Lehel megkínzottból lesz vallató - az ő karrierje a legnagyobb, úgy tűnik életben marad a történet végére. Pálmai Anna kap egy megrázó monológot a végén. Rajkai Zoltán Kovács Lehellel ellentétes pályát fut be: a rendszer kedvezményezettjéből lesz meggyilkolt áldozat. Lengyel Ferenc és Mészáros Béla hajtják végre a cár, Takátsy Péter akaratát, abban a meggyőződésben, hogy mást nem is tehetnek. Jók a színészek, elhisszük nekik a figurát, mindössze az lehet a probléma, hogy túl sok a jelenetváltás illetve a darab felépítéséből következően nem azonosulunk egyetlen szereplővel sem annyira, hogy "vele tudnánk menni" és így óhatatlanul kívül maradunk a történeten. Lehet persze, hogy az, hogy ne vonódjunk be, cél is volt. Az előadás kevésbé hat az érzelmeinkre, mint az agyunkra - a mondandójának feldolgozásához viszont jóval kevesebb idő is elég, mint ameddig tart.
Ezzel együtt elmondható,hogy a Katona most sem a biztonsági játékot választotta, kortárs darabot mutatott be, újdonságot, nem a szokásos "Három nővért és Hamletet". Ha a Kamra nagyjából nyolcvan fős terét nézem, egészen biztosan van annyi érdeklődő a városban, akiknek éppen erre az előadásra van szüksége és meg is fogják egy-két évadon keresztül tölteni a színházat.
