Zseblámpa, fényképezőgép. Nagyjából ennyi indoka van annak, hogy Mozart operáját, a Figaro házasságát áthelyezzék az 1930-as évekbe. Más ésszerű indokot nem találtam a változtatásra. Az más kérdés, hogy a cselekmény kitüntetett pontjain nagyon jól jöttek ezek a technikai eszközök és egy XVIII. századi jelmezekkel operáló előadásban ez mégsem illett volna bele. Ugyanakkor a történet alapköve, azaz "az első éjszaka jogának" megtartása vagy feladása, viszont ezáltal erősen megkérdőjeleződött. Valamit valamiért. Ettől függetlenül Richard Eyre rendezésének van egy nagy erőssége: a darab szellemének megfelelően készült és a szereplők viszonyait, motivációit végigelemezte, részleteiben kidolgozta. Egészen olyan, mintha hús-vér emberek kapcsolatait láttatná.
Ha valaki prózai előadásokat néz a jobbfajta színházakban, azért a fent említett rendezői hozzáállás nem annyira ritka. Operánál (nálunk) a fehér holló kategóriája, amikor azt észleli a néző, hogy a rendező minden mondatot értelmeztet az énekesekkel, akik színészként is értékelhető teljesítményt nyújtanak. Rendszerint az énekeseknek a rendező ellenére kell a szerepüket kitölteni és gátfutáshoz hasonlít az egész tevékenységük. (Vannak kivételek, beszámoltam néhányról azért eddig.)
Ebben a MET-es Figaróban viszont jó lehetett énekelni, mert majdnem minden ki van találva és Mozart sem forog a sírjában közben. James Levin ma éppen 76. alkalommal vezényelt Figarót a Metropolitan Operában. A szünetben levetített interjúból kiderült, hogy elvarázsolja ez a mű és mindig talál újat benne. Így vagyok ezzel én is.
Az elmúlt másfél évben mindössze tízszer írtam erről az operáról (itt). A 2006-os Kovalik-féle Maraton óta ez a darab számomra az egyik legfontosabb, amely személyes hullámvölgyekből is nem egyszer kihúzott. Emiatt is igyekeztem rákészülni erre a mai alkalomra, bár a tavalyi Anyeginen kívül más MET-vetítésre nem mentem eddig, mivel az "egészen élő" előadásokat szeretem választani, illetve a világsztárok helyett szívesebben követem a mi énekeseink pályáját, amíg ez lehetséges.
Richard Eyre előadásának valóban az a legnagyobb erénye, hogy minden apróság ki van találva. Még az is élmény, amikor a közvetítés szünetében nézzük az esküvői asztal díszítését. Korhű a porcelán, vannak ültetőkártyák is. Könnyen elhiszem, hogy valódi ezüst az étkészlet. Néhány pont az, ahol vagy érdemes lett volna igazodni a szöveghez, vagy akkor merészen átírni. Persze lehet, hogy nem gondoltak arra, hogy az olasz szöveget is értik a nézők, ezért látunk krizantémot, miközben szekfűről beszélnek, fátylat, amikor kalapról, harisnyakötőt, amikor szalagról. De ezek tényleg pici dolgok, az esetek oroszlánrészében valóban mindenre gondolt a rendező. Rob Howell díszletei és jelmeze korhűek, ugyanakkor mindent behelyez egy stilizált toronyszerű építménybe, amely a grófi kastély lenne. Nem ő találta ki először a forgószínpadot, de eszébe jut használni. Ez felér a spanyol viasz felfedezésével, hiszen ezáltal a cselekmény statikussága csökkenthető, nem kell egy térben játszatni két-két felvonást.
A forgószínpad által már a nyitányban megismerkedünk az összes szereplővel. Különösen a művet valamennyire már ismerő néző a szereplőkhöz kötődő egy-egy képből érezheti az illető legfőbb jellemvonását és már ebben kifejeződik a rendezői értelmezés is. A Grófné magányosan fekszik az ágyán, a másik oldal szemmel láthatóan érintetlen, a kertész ül a virágai mellett, a szobalányok rendezkednek...Sok szobalány és inas van, a MET stílusára egészen jellemző ez, hiszen megengedheti magának a luxust, hogy egy valódi gazdag grófi udvartartást vonultasson fel. Nem érezzük a forráshiányt, amelyre az est háziasszonya, Renee Fleming felhívta a figyelmet. A legtöbb néző szereti a gazdag színpadképet, és ebben az előadásban ilyet kap.
A Gróf (Peter Mattei) igazán domináns lesz a rendezésben. Don Giovanni-karakternek van beállítva, egy másik szobalányt csábított el a történet kezdete előtt.Nem pazarolja az idejét. Ebből is tudhatjuk, hogy Susanna számára csak egy apró epizód lenne, ha el tudja érni, ha meg nem: a hiúságán esne folt. Még nincs vége a nyitánynak, de ez már világos. Ugyanilyen skalpgyűjtő az apród is (Isabel Leonard), mindkettejükben érezhető a vonzerő, de az apród fiatalabb, üdébb. Egyetérthetünk Susannával, nem véletlenül kedvelik a nők. Egyiküknek sem igazán alkalmas intézmény a házasság, mindent akarnak, csak kötöttséget nem.
A szünetben Renee Fleming kérdésére Peter Mattei is csak ennyiben tudja a karakterét jellemezni: "he wants everything". (A MET-vetítéseknek érdekessége, hogy a főszereplőkkel riport készül, aranyos is egyik-másik énekes, amikor a saját nyelvén is szól az otthoni nézőkhöz, de az sem veszít semmit, aki nem érti a riportokat, alig derül ki belőle valami. Az, hogy mennyire jó ez az énekesnek, amikor a közvetítés még újabb terhet rak rá, kérdéses. Szemmel láthatóan élvezik azért a lehetőséget.)
Ebben a rendezésben gyönyörűen ki volt az a vonal is dolgozva, ahogy az apródon átfut a kétségbeesés, amikor odaígérik a kezét Barbarinának. Még azt is látjuk, amikor az előadást lezáró jelenetben Barbarina reagál az apród hűtlenségére (hiszen látta, amint Susannának udvarol): dühöng, majd megbocsájt neki. Ez a lány pontosan ugyanúgy megcsalatik, ahogy a Grófné - nincs különbség. Más kérdés, hogy már most tudjuk, hogy Barbarina nem fog hosszan sóhajtozni, hanem majd kerít magának mást. A férfiak hűtlenek, de a nőket sem kell félteni, cosí fan tutte - mondhatnánk a szerzővel.
A rendezésnek azok a pontok az erősségei, amikor a nem éneklő szereplőket is mozgatja, hasznosítja. Basilio az apród leleplezését szándékosan készíti elő, kicsit sem lebegteti a rendező ezt. Basilio leselkedik és így látja, hogy az apród és a gróf is bemegy Susannához és ezek után ő is belép, mert neki is tetszik a szobalány.
Hasonló jeleneteket sorolhatnánk. A szereposztás tagjai jól össze vannak válogatva, egymáshoz is illenek és mindenki élményszerűen énekel, ezt nem is ragoznám,hiszen a MET esetén nincs akadály, akárki szívesen vállal fellépést ott. Szerencsés, hogy hasonló alkatú a Grófné (Marina Poplavszkaja) és Susanna (Marlis Petersen), elhisszük, hogy a sötétben keverhetőek. Ebben a Susannában is van valamiféle finomság, és a két nő alapján legalább látjuk, hogy a Grófnak milyen az ízlése. (Egyetlen kifogásom mindössze az, hogyha realista módon képzelik el a darabot, akkor feltétlenül nagyobb korkülönbséget kellett volna mutatni Marcellina és Figaro között.)
A címszereplő, Ildar Abrazakov nem maradhat említés nélkül. Nagyvonalakban azt a Figaro-képet valósítja meg, amelyet elképzelnénk. Lehetne kicsit légiesebb, könnyedebb és játékosabb. Én mindig gondolok a történet előzményére is, a ravasz és leleményes borbélyra, aki nagyon könnyen alkalmazkodik az új helyzetekhez. Alkatilag inkább Grófnak tudnám jól elképzelni, de az előadás utolsó felvonásában, amikor azt hiszi, hogy megcsalja Susanna, igazán erős volt. Akkor tudta jól használni a zseblámpát és a nézőtéren ülő férfiakat megvilágítva próbálta őket kiokosítani az asszonyi hűtlenségről. Ezt a pontot a rendezés akár tovább is erősíthette volna - akár a nézőtéri világítás felkapcsolásával is. Ennek az előadásnak ez volt az egyik leghangsúlyosabb pillanata. (Az is egy erénye a rendezésnek, hogy mindegyik főszereplő fontos áriái kellő súlyt kapnak. Csak sajnálhatjuk, hogy a MET-ben is kihúzták Marcellináét. Pedig az a négy-öt perc igazán nem lett volna terhünkre. Azt kizárólag a Kovalik-Maratonban hallhattam eddig.)
Az eddigi Figaro-előadásokban mindig azt állapítottam meg, hogy a Grófnét játszó énekes személyiségén óriási súly van, talán rajta múlik leginkább, hogy miként értelmezhetjük a darab végét. Az évek folyamán (2006 óta) mindössze két olyan Grófnéval találkoztam, akiknek elhittem, hogy ideiglenesen (!), de csakis ideig-óráig valóban vissza tudták szerezni a férjüket. Fodor Gabrielláról (a Mozart-Maratonban) és Miksch Adrienn alakításáról tudtam ezt eleddig leírni. Persze ha nem hihető a boldog vég, az se baj. Ha valaki igazán átérzi a mélységeit az operának, nagyjából annyi a valószínűsége a "boldogan éltek míg meg nem haltak" lezárásnak, mint annak, hogy Figaro megtalálta elveszett szüleit és éppen az esküvője napján.
Ma este különlegesen hatott a lezárás. Egészen addig azt gondoltam, hogy a vígoperasága dominál a műnek, de a Grófné utolsó megszólalásának első felében ugyanolyan mélyen átjött a fájdalom és az emberi kapcsolatok reménytelensége, a hűség és az állhatatosság hiánya, akárcsak annak idején Kovalik Balázs rendezésében. A Grófné összetörve leroskad a padra, és az összes szereplő nézi, meg persze mi nézők is. Ebben a nézésben én azt véltem felfedezni, ahogy ők is és mi is együtt közösen a Grófné megcsalatását látva döbbenünk rá, hogy a felszín mögött mi a valóság a mi életünkben is. Bizony, senki számára nem garantált a biztonság, a szerelem múlandó és a társunk gyakran elárul.
Erről a mélypontról is van persze visszaút, ahogy a Grófné korábbi áriájának második részében, most is megtörténik a hangulatváltás. Kihúzza magát a gödörből és minden negatív tapasztalata ellenére is bizakodni kezd az életben. Megbocsájt a férjének, minden észérv ellenére visszafogadja. Csodás énekesnő Marina Poplavszkaja, ebben a roppant erős mezőnyben is kiragyog. Elfogadtatja velem magát annak ellenére, hogy elég masszívan bevésődött számomra az említett két magyar énekesnő Grófnéja, bár őket nem halványítja el. Megjegyeztem és várom a további alkalmakat, amikor más szerepben is megismerhetem majd.
A néző ugyan nem hihet abban, hogy sokáig fog a grófi pár boldogsága tartani és Almaviva nem kezd más nő után szaladni, sőt abban aztán végképp nem, hogy Figaro hosszan megtarthatja még állását és nem fogják ezután a csíny után kitenni Susannával együtt. De ezután a katarzis után mégis igazán emelkedett állapotban megyünk haza, mert ha biztonság, örök szerelem és stabilitás nincs is az életben, van művészet, vannak még jól megcsinált operaelőadások, amelyek némileg valóban képesek a hiányérzetet feloldani és időlegesen boldoggá is tehetnek. "Aki szépen mondja ki a rettenetet, azzal föl is oldja" - jut most is eszembe. Ez a MET-Figaro képes erre a nagy mutatványra. És ma este még nézhető a MüPá-ban. Menjetek!
