Bejegyzések

Mezei néző

Íme a mottó: Válassz! 1. A jelen múlttá válik, a pillanat nem maradhat örök. 2. A jelen múlttá válik. A pillanat nem! Maradhat örök.

Címkék

Friss topikok

Leírás

Creative Commons Licenc

Joe DiPietro 1998-ban írt sikerdarabja eljutott hozzánk is, mégpedig a Belvárosi Színházba. Az előadást látva megállapítottam, hogy nem véletlen, hogy az Off-Broadway előadás két év alatt nyolcszáz alkalommal ment. Egy általános amerikai jelenség áll ugyanis a középpontban, a családok szétköltözése, és emellett a darab jó lehetőséget ad már pályájuk vége felé tartó "jelentős" színészek számára. Mivel mostanában mintha az eredendően nem túl mobilis magyar népesség erőteljesen megmozdult volna és a fiatalok jelentős része az EU nyugatabbra fekvő államai felé vették az irányt, nagy és népszerű művészeink pedig nekünk is vannak - ez a darab jóval kevésbé idegen tőlünk, mint lett volna a keletkezés idején. Nekem a sajtóbemutató nagyon kellemes estét szerzett. Jó volt az időzítés, pontosan erre az előadásra volt szükségem.

Az előadás egy szobadíszletben zajlik, nagyon nézőbarát módon, kétszer negyvenöt percben. A múlt héten többször átéltem két, sőt két és fél órányi előadásokat szünet nélkül, most azt kellett tapasztalnom, hogy a szünet szinte túl hamar is eljött. Egyáltalán nem éreztem szükségét, az előadás sodrása még tartott, mire az első rész véget ért. 

A történet rendkívül egyszerű, átlagos. A színház elvileg a való életnek tart tükröt és most azt kellett tapasztalnunk, hogy a dramaturgia szinte alig alkalmaz nagy csavarokat, különösen a második részben látjuk azt, hogy egészen hétköznapi irányt vesz a cselekmény. Éppen ez a meglepő benne, hogy nem úgy történik minden, ahogy a mesében lenne.... 

Egy olasz eredetű amerikai családot látunk, pontosabban a nagyszülők generációját, akik még Olaszországból költöztek be és keményen megdolgoztak az egzisztenciájuk létrehozásáért. Az unoka szemszögéből nézve távoli ez az élet, sőt némileg el is bizonytalanodik a számára túlságosan izgága nagyszüleit szemlélve, akik szeretik, de soha nem hallgatják meg. Lehet, hogy jobb életük volt mégis, minden nehézség ellenére, mint neki? Erősen úgy néz ki. Pszichológusra mindenesetre nem volt szükségük. Látjuk a két generációt, és bennünk is felsejlik ez a kérdés. 

Znamenák István rendezése mindent megtesz azért, hogy a négy nagyszülőt játszó színész-legendákat igazán jó helyzetbe juttassa, hogy öröm legyen nekik a játék. És valóban érezzük is, hogy szeretik ezt a munkát. Jó ezt a négy színészt nézni, akikhez a legtöbb nézőnek már számtalan korábbi előadás emléke kapcsolódik. A Belvárosi Színház látogatói nagyrészt éppen azért fognak jegyet váltani az előadásra, hogy ismét láthassák "a" Benedeket, Lukáts Andort, Lázár Katit és persze Szabó Évát, akinek a hangját valószínűleg még többen ismerik, mint ahányan színházban láthatták. A színészek pedig élvezik a darab humoros fordulatait, mernek komédiázni. Már most, a sajtóbemutatón késznek tűnt az előadás, de nem zárnám ki, hogy egy-egy poénlehetőséget még jobban ki fognak használni a későbbiekben. Ők még azt a színészgenerációt képviselik, akik pályájuk delén kaptak elég film- és tévészerepet, felléptek kabarékban és a szinkronba még őket hívták. 

Hozzájuk képest mintha jóval nehezebb lenne a mai fiatal színészeknek, akik közül Szabó Kimmel Tamás még kifejezetten jó helyzetben van. Pályáját Alföldi Nemzetijében kezdte, ahol talán ő rendelkezett az igazgató után a legnagyobb rajongótáborral. Az előadásban ő a mindenki által pátyolgatott kedvenc, az unoka. Az ő szemszögéből követjük a történetet, rajta keresztül látjuk a nagyszülőket is. A szakadék jelentős, sőt áthidalhatatlan a két generáció életfelfogása között. Költözzön New Yorkból Seattle-be munka miatt, vagy sem?

Ez a kérdés, a család elhagyása szinte minden amerikai családnál felmerül. Miután háromszor egy évet egy arkansasi kisvárosban éltem le, rengeteg tapasztalatot szereztem éppen ezen a területen. Az előadás ezeket az emlékképeket felhozta és nosztalgikusan visszaidéztem a helyi színházban töltött időt is, amelynek a repertoárjába ez a darab tökéletesen beillene. Számtalan családdal találkoztam, de talán öttel sem a három év alatt, amelynek minden tagja ugyanabban a városban élt. Még most is emlékszem egy memphisi vasgyáros dinasztiára, akik büszkén mondhatták el, hogy mind együtt maradtak. A legtöbb esetben azt, hogy a gyerek más államba megy tanulni, aztán pedig néhány évenként átköltözik újra máshova, az élet természetes velejárójának tekintik és boldogan töltik el együtt a novemberi hálaadás ünnepét és a karácsonyt is. Nagyjából ennyi idő az, amit a családra tudnak fordítani. Soványka konfliktus ez, be kell látnunk.

Ennek ellenére, hogy annyi fordulat nincs az előadásban, a hangulat és a színészek párbeszéde leköt minket. Én személy szerint mindig szeretem, ha Lázár Kati játszik valamiben, igyekszem azokat az előadásokat semmiképp nem kihagyni. Jó szerepe van, lehet élvezni a játékát, különösen így, hogy csapatmunkát látunk, nem öt sztárszínészt elszigetelten. Nagyon szívvidító dolog színpadi ebédeket nézni, ebben is van részünk...

Az előadás második fele jóval kevésbé pereg, sőt nem egyszer "leül". Elmaradnak olyan fordulatok, amelyeket biztosra vennénk, de a való életben is így lenne. Szándékosan meghagyom ködösnek ezt a megállapítást, nem szívesen lőném le a poént - ajánlót írok ugyanis. Remélem, hogy a fent említett színészek kedvelői közül lesz olyan, aki szívesen megnézi majd őket. De legyen meglepetés a cselekmény menete és az előadás vége. 

Egyetlen színészről nem esett szó, de súlyos méltatlanság lenne, ha kimaradna. Cseh Judit más Orlai-előadásokban is szokott középszerepeket játszani. Nekem most is tetszett, és drukkoltam neki. Aki kíváncsi, hogy miért, az nézze meg a darabot.

Ez éppen az az előadás, amelyik ugyan felvet problémákat, de alapvetően mégsem hangol le minket, hanem azzal, hogy bemutat nem is egy, hanem KÉT sírig tartó ÉS jól működő házasságot, valamiféle elérhető idillt rajzol elénk. Nem lepődnék meg, ha másokban is felmerülne a nosztalgikus vágy, és a gondolat, hogy milyen jó lehet 55 évig békében és szeretetben együtt élni. Ennek a valós lehetőségét villantja be az előadás. Azt, hogy lehetnek olyanok, akiknek ez sikerül...Biztosan így van, de lehet, hogy az ilyen párokból sincs sokkal több, mint dán királyfiból, így nem rossz, ha legalább a színpadon látjuk őket.

Címkék: Belvárosi Színház Szabó Éva Znamenák István Lukáts Andor Orlai Tibor Benedek Miklós Lázár Kati Cseh Judit A folyón túl Itália

Szólj hozzá!

A bejegyzés trackback címe:

https://mezeinezo.blog.hu/api/trackback/id/tr46772697

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

Nincsenek hozzászólások.
süti beállítások módosítása