Bejegyzések

Mezei néző

Íme a mottó: Válassz! 1. A jelen múlttá válik, a pillanat nem maradhat örök. 2. A jelen múlttá válik. A pillanat nem! Maradhat örök.

Címkék

Friss topikok

Leírás

Creative Commons Licenc

A múlt évadban 99% fölé emelkedett az Örkény Színház nézettsége. Ez volt a legfontosabb hír azon a röpgyűlésen, amelyet a szervezők és a színházat pártoló pedagógusok részére szerveztek közvetlenül a főpróba elé. Nagy dolog ez, különösen azért, mert 13 évvel ezelőtt 77%-on állt ez a mutató és szabályosan, 2%-onként emelkedett. Egészen tavalyig, amikor viszont 4%-os növekedés lett belőle. Most már innen nehezebb lesz, meg kell a színházat ezen a szinten tartani. A nagyobb emelkedés okait lehet magyarázni, a színház kiváló drámapedagógiai programja is egyik oka ennek (IRAM - Neudold Júlia vezetésével), hiszen aki egyszer ezen részt vesz, utána másik előadásra is szívesen visszaül. Persze volt hatása annak is, hogy az Alföldi-féle Nemzeti megszűnésével felszabadult nézőrétegek útja egyenesen ide (is) vezetett, egy interjúban maga Vidnyánszky Attila mutatta meg ezt a lehetséges megoldást. A nézők pedig hallgattak rá.

Én a legfőbb okot abban látom, hogy az utóbbi évadokban egyre kevesebb olyan kevésbé sikerült előadás maradt tartósan a repertoáron, amelyet látva valakinek elmehet a kedve az Örkény további látogatásától. Ez a kulcs. Akár vakon is be lehet ülni egy este, biztos, hogy minőséget lát a néző. A jól összeválogatott színészgárda erre az egyik garancia. Csak gratulálni lehet ehhez és megismételni Mácsai Pál tavalyi szavait: "most van itt az aranykor". Ha minden jól megy, ez már a harmadik évada lesz....(az én benyomásaim szerint). Ezek után essen szó magáról az új bemutatóról is...

Ezen az értekezleten a színház igazgatója az évadtervet ismertetve a Mohácsi testvérek új darabjáról határozottan kijelentette: "ez is dolga a színháznak". Nemcsak ez, de ez is. 

Ez a határozott állásfoglalás az, amelyet az előadás is képvisel. Igazából szörnyű az, hogy 2014-ben akárkiben is felmerülhet, hogy a holocaustot illetve annak bármilyen részeseményét másnak értékelje, mint megbocsáthatatlan és elfogadhatatlan népirtásnak. Bűnnek. Nem egy olyan részlete az emberiség történelmének, amelyet így vagy úgy beállítva igazolni lehetne. Éppen ezért nem is igazán adná magát színházi alapanyagnak, mert az áldozatok nem saját személyiségük gyenge pontjai, valamiféle elkövetett hiba miatt válnak azzá, hanem egyszerűen születésük-származásuk miatt, ami viszont esetleges. (Sőt, ha abba is bárki belegondol, hányan lehetnek olyanok, akik valamiféle félrelépés eredményeként nem a biológiai apjuk nevére lettek anyakönyvezve, tehát még a mindenható Hivatal sem mutathatja meg tévedhetetlenül valakinek ezeket az alapvető paramétereit...) 

Az előadás körüljárja annak a 24 ezer Magyarországon hontalannak tekintett zsidónak a tragédiáját, akiket 1941-ben a hatóságok a határon túlra zsuppoltak át, és akiket napokon belül meg is öltek. Idegenrendészeti kérdés volt ez - mondják még most is néhányan...

Ez az, amit nem mondana senki a darabot megnézve. Attól tartok, hogy az előadásnak mégis minimális szerepe lesz abban, hogy bárkit meggyőzzön erről, vagy tágabb értelemben antiszemitizmusának helytelenségéről, mivel erre az előadásra nem fog senki beülni, akinek nincs már eleve hasonló álláspontja, mint amit az alkotók is képviselnek.

A két és fél órás előadás talán a legnagyobb hangsúlyt arra helyezi, hogy a néző feltétlenül átérezze annak az esetlegességét, hogy ki zsidó és ki a magyar hatóság embere. Minden színész felváltva áldozat és hivatalnok vagy fasiszta magyar. A Mohácsi János által rendezett előadásokhoz hasonlóan igazi csapatmunkát látunk, néhány kiemelkedő alakítás ugyan több figyelmet kap, de minden jelenlévő kap olyan kis villanásokat, amelyekkel a néző figyelmét magára tudja vonni. 

A laza jelenetsorban, amelynek vannak visszatérő szereplői is, különösen erősen emelkedik ki két vendég, akik a kaposvári társulat magjához tartoztak egykor. Az egyik ilyen Némedi Árpád, aki tagja a Szakértőknek is, így nem először lép az Örkény színpadára, emlékezetes volt a Liliomfiban is. (Az előadás zeneszerzőjének, Kovács Mártonnak zenekarát nevezik így, akik szinte minden Mohácsi-előadás lényeges szereplői.) A másik, Kocsis Pál, aki szintén zsidóként és magyar tisztként is nyomot hagy. A társulat tagjai közül három nap távlatából legerősebben Kerekes Viktória alakja maradt meg, aki a magyar tiszt ukrán szeretőjeként alig néhány percet kap a színpadon, illetőleg a Debreczeny Csaba-Kerekes Éva házaspár, akik a végső percekig nemigen hiszik, hogy ők is elhurcolhatóak. Debreczeny Csaba gyönyörűségesen meséli el, hogyan kell csirkét sütni. Nagy vágyakat ébreszt. Ehhez a jelenethez kapcsolódik a (számomra) legmegrázóbb az előadásban. Kerekes Éva személyi motozásra megy és a motozóban (Gálffi László) felismeri diákkori szerelmét. Megtörténik a váltás szemünk előtt kétszer is, a visszaemlékezés ismét közel hozza ebben a szituációban a két embert, majd visszaállnak az eredeti falak és mindennek dacára ezek lesznek az erősebbek, mégis megtörténik a motozás. A kompenzációként kapott csirkéhez viszont nemcsak az éhező családnak, nekünk sem lenne kedvünk, korántsem olyan vonzó, mint az, amit Debreczeny Csaba által elképzeltünk.

Ebben a bemutatóban részt vesz négy diák a színháznál gyakorlatukat töltő Bagossy-osztály tagjai közül. A sok fiatal némelyike talán még jelentősebb feladatot kap, mint a társulat alaptagjai. (Láthattuk őket már a Hamletben és nemsokára jön az Übü király is, abban is ott lesznek.) Közülük már most kiemelkedik Pálya Pompónia, aki most is jóval érettebbnek látszik valódi koránál. Erős a színpadi jelenléte. Neki a decemberi Tartuffe bemutatóban is igazi főszerep jut majd, nem érdemtelenül.

(Amíg persze örülni lehet az egyetemisták erős jelenlétének, valahogy hiányérzetem is támadt - nem látom az első két bemutatóban Máthé Zsolt nevét. Ebben az előadásban jól jött volna...)

Az előadás ugyan komoly témát választott, de a humor és irónia eszközével kezeli ezt. Háromtagú család várja békésen egy árokban a lövéseket, amelyek csak nem érkeznek, a pisztolyok csődöt mondanak. Viszont a fényképész nagy súlyt helyez arra, hogy jó képek készüljenek a halál beállásának pillanatáról...

Ez csak egy a sok hasonló hangvételű jelenet közül. Van amelyik kicsit (=jóval) hosszabbnak érződött a főpróbán, mint ami optimális lett volna, viszont más jelenetek már most is tűpontosak voltak. (Mohácsi-előadásnál az dönt jól, aki eleve egy tizedik környékit lő be, mivel addigra áll be a tempó. Más kérdés, hogy Mohácsi előadásokra nagyon kíváncsi az ember, és azonnal látni akarja. Feloldhatatlan ellentmondás...)

A zene ennek az előadásnak is fontos tartozéka, nem véletlen, hogy Kovács Márton társszerzőként van feltüntetve. A laza jelenetsort kissé összerendezi, a zsidó vallás legfőbb szertartásaira utalva keretbe foglal. Szépségével megteremti a tartalom és a forma közötti erős kontrasztot. Szépen mondják ki a rettenetet most is, mint nem túl régen a Dohány utcai seriffben, de azért a feloldást most kevésbé éreztem. 

Khell Zsolt és Kovács Nóra Patrícia díszlete illetőleg Remete Kriszta jelmezei szürkében vannak tartva, sallangmentesek. Szürke térben, rávetülő csillagra emlékeztető rácsok alatt szürke ruhában látjuk az áldozatokat is és a velük szemben eljárókat is. József Attila soraira emlékeztet ez a díszlet, ezek a csillagok valóban úgy fénylenek mint a rácsok a hallgatag cella fölött. Mindenki cellája ez a világ, egyformán rabok vagyunk benne - jön át ez a nyilvánvaló üzenet. "Szorítja, nyomja, összefogja egyik dolog a másikát, így mindenik determinált." Ezeket a sorokat még soha nem láttam ilyen módon megelevenedni, mint éppen ebben az előadásban... Ha ez nem volt ihlető hatással az alkotókra mégsem, ahogy én vélelmezem, így utólag felajánlom.

A címben viszont bízzunk benne, hogy mindenki felismeri nemcsak a Szózatot, de József Attila "Íme, hát megleltem hazámat" című versét is. A kettő kombinációja nem sok jót ígér. 

Az előadás célja, amely a szórólapon is kristálytisztán fogalmazódik meg: tétovázás nélküli szembenézés a múlttal, hogy hasonló népirtásra már ne kerülhessen ismét sor. Hát nagyon remélem, hogy eljön az a kor, amikor ez a veszély elmúlik, érdektelen lesz ez a téma és nem lesz dolga többé a színháznak, hogy ilyesmivel foglalkozzon. És lenne helyette inkább "Jövőre veled ugyanitt".

 

 

Címkék: Mohácsi János Örkény Színház Debreczeny Csaba Kocsis Pál Kerekes Éva Gálffi László Kovács Márton Némedi Árpád Kerekes Viktória Pálya Pompónia Számodra hely

Szólj hozzá!

A bejegyzés trackback címe:

https://mezeinezo.blog.hu/api/trackback/id/tr766760741

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

Nincsenek hozzászólások.
süti beállítások módosítása