Bejegyzések

Mezei néző

Íme a mottó: Válassz! 1. A jelen múlttá válik, a pillanat nem maradhat örök. 2. A jelen múlttá válik. A pillanat nem! Maradhat örök.

Címkék

Friss topikok

Leírás

Creative Commons Licenc

Egzotikus kalandozás helyszínének számít nekem az Operett, ahová tényleg csak különleges esetben térek be. Jelenleg erre az ok: Boncsér Gergely énekli Szu Csong szerepét.

Az énekest az elmúlt évadokban számtalan kisebb szerepben láttam, majd tavaly elénekelte Turiddut is a Parasztbecsületben. Ez a fellépése meggyőző volt és felébresztette a kíváncsiságot bennem, hogy milyen lehet Boncsér Gergely egy másik főszerepben is. Még mielőtt elsodor a mondanivaló és ti meg kiléptek, rögtön megerősítem, hogy a tenorista be is váltotta a hozzá fűzött reményeket, és ha a produkció minden eleme ilyen egyenletesen rendben lett volna, akkor kicsit kevésbé lett volna kényszeredett a mosoly az arcomon az előadás után. A híres áriát („Vágyom egy nő után”), amely nagyjából az egyetlen, amit előzetesen ismertem, pazarul elénekli kétszer is. Álomszerű lenne nyugodtan hallgatni, ha nem dumálnának többen is a környékemen. (De hát miért jöttek, ha nem ezért, hogy ezt hallják?

Boncsér Gergely kínai hercegével a nyitány alatt előadott előjátéktól kezdve egészen a végéig „együtt lehetett menni”, az ő dilemmájával azonosul a néző, látjuk a kibontakozó, ámde visszafojtott szerelmet, a boldogságot, harcát a szerelmének megtartásáért, és végül a darab szellemében a lezárást, amikor szabadon engedi dönteni Lizát, mert szereti. Átérezzük rejtett fájdalmát, vérző szívét… Erősen úgy néz ki, hogy valóban szereti a nőt, ugyanakkor a „nagyobb jó” ( a haza, Kína, a haladás, stb.) érdekében, a kötelesség nevében lemond a szerelemről. A darab szerzője valóban sikeresen állít fel egy megoldhatatlan határhelyzetet, amelyben jó döntés nincs. A szerelem íze most is keserű, de ezt a címet már a tegnapi Salome taglalásánál (amelyben Boncsér Gergely szintén játszott) már lelőttem. Az érdekes az, hogy míg tegnap mindent letaposott a szenvedély, addig ma mindent a felelősségtudatnak rendeltek alá. Az eredmény mégis ugyanaz: boldogtalanság. Lehet, hogy mégis Horatiusnak volt igaza, amikor az arany középutat népszerűsítette? Az megint más kérdés, hogyha mindenki azt követné és bölcsen élne, akkor aztán nemigen sikerülne túl sok drámai szituációt kitalálni.

Ha nem olvasom el előre a történetet, akkor persze azt hittem volna, hogy ezzel a címmel Lehár nem az udvarias és egyben kényszeredett mosolyról, hanem a boldogságról ír és egy hamis, ámde a felszínen megnyugtató happy endet kapunk. Hiszen benne van a szövegben: „egy fiú és egy leány az egy pár”. Jelenleg megkapjuk, hogy még a kölcsönösen viszonzott szerelmet is tönkreteszik a körülmények, ezzel az üzenettel a tarsolyunkban távozhatunk az Operettből. Az elmúlt héten beszerzett Strauss túladagolás után (a fesztivál eseményei még bőven folytatódnak holnaptól, csak a szusszanásnyi szünetbe sikerült ezt az adekvát programot beszuszakolnom) mégis csak jobban örültem volna, ha véletlenül nem ugyanez a téma és nem kell ismét a férfi-nő kapcsolat kilátástalanságával szembenézni. Milyen kár, hogy ha megnézzük a műsort, csak ez a legtöbb darab központi kérdése, erről szól az élet, ez érdekel mindenkit, a szerzőket is beleértve. Az viszont elgondolkodtatott, hogy miért szokták ezt a legjobb, legszebb operettnek nevezni. Az apám évtizedeken keresztül emlegette, én meg ma szembesültem a darabbal először. Önmagában már ez is traumatikus hatással volt rám. Most már nem tudom megkérdezni, hogy mit szeretett ebben jobban, mint a többi operettben.

A hétfőn délután kezdődő előadást egy nyugdíjas bérletben tartották. Teljes telt ház volt és most is a szokásos problémák adódtak, amelyekhez az Opera hasonló előadásain elvileg már hozzászokhattam volna. A nyitány alatt mindkét felvonás elején frappáns és rendkívül dekoratív némajátékot rendezett KERO, a színház igazgatója. Ez le kellett volna, hogy kössön mindenkit, akár ismerik a történetet, akár nem. A nénik ehelyett beszélgettek, volt aki tolmácsolta az előadást végig, mások cukorpapírt recsegtettek, persze nem a prózai részek, hanem az áriák alatt. Mások a jól ismert dallamokat dúdolgatták. Ez lett volna az a helyzet, amelyben az előadásra kellett volna koncentrálni.

Gyarmati Ágnes díszlete és Horváth Kata jelmezei teljes mértékben illettek az Operett hagyományaihoz. A jelmezek klasszikusak, a díszlet pedig használja az új technikai eszközöket. Vetítenek a háttér- és az előfüggönyre is. Amikor megláttam a tüllt, rossz emlékek jöttek elő (lsd. Kékszakállú, illetve a Mario és a varázslóról készült bejegyzések), de az Operettben szerencsére józan emberek csinálják a színházat és a felvonás elején kb. két perc után ripsz-ropsz felhúzták. Az előadás gördülékenyen bonyolódott, a kellő számú tánc-és énekbetétekkel, humoros szállal, gyors váltásokkal. Mivel ezt a műfajt én különösebben nem szeretem, pontosabban pont ezek a részek (a látványeszközök és a táncbetétek) untatnak, nem is részletezem ezt. Mindenki tudja magáról, hogy viszonyul ehhez, aki szereti, annak tetszeni fog, mert ki van dolgozva, meg van csinálva. Egy ponton én is felkaptam a fejem, amikor az első rész közepe táján az egyik táncbetétbe belépett egy, a többieknél messze ruganyosabb, extra profin táncoló valaki a szemére húzott kemény kalapban és kék ingben, akire nem lehetett nem odafigyelni. A színlap nem tünteti fel a szólista nevét, pedig ez az, amire igazán kíváncsi lennék. Ugyan igyekszem legalább a balett irányába is nem tájékozódni, mert azt már nem bírnám követni, de ennek a táncosnak a teljesítményét muszáj elismerni.

Szintén örültem, amikor megtudtam, hogy Frankó Tünde, aki tavaly még az Anyeginben énekelt, kap egy ilyen szép nagy szerepet. Meg kellett állapítanom, hogy a próza neki se áll jól, illetőleg az énekelt részeknél sem mindig érthető. Az Operában is kevés az az énekes, akit mindig jól lehet érteni, de nem vettem a korábbi operett-élményeimnél észre, hogy ez itt is probléma. Boncsér Gergelyhez képest úgy érzem, hogy kevesebbet adott. Furcsa mód tavaly Tatjánának, aki maximum 16-18 éves jobban el tudtam fogadni, mint jelenleg fiatal özvegy grófnénak. Ez a rendezésen is múlhat. Mindenesetre az ő szalonja gyönyörű vörös függönyöket kapott, feldob ez is néhány jelenetet.

Még egy ismerőst láthattam: Kelemen Dánielt, aki a miskolci Don Giovanniban Masettót énekel, nem is akárhogy. Miután azt az előadását kétszer, a Váltságdíjat pedig egyszer láttam (ez is tetszett), igyekeztem az ő mozgását is figyelemmel követni, amíg színen volt. Örömmel állapítottam meg, hogy a lényegében statisztálásra kényszerített helyzetben is méltósággal állt helyt, és reagált az összes körülötte történő eseményre. Jó ő most is, hátha észreveszik. Sőt azt a sajátosságát is, hogy a legtöbb énekessel ellentétben az ő szájából nem hangzik olyan nagyon hamisan a próza.

A többiek közül Kerényi Miklós Máté az, aki Feri gróf szerepében elég sokszor felhívja magára a figyelmet. Hol sikerül megtartania a figyelmem, hol nem – akkora volt a mozgás, csörgés, beszélgetés az ötödik sor tájékán, hogy volt konkurenciája.

Sajnos a többi szereplőről nem tudok érdemleges nagy megállapításokat tenni, nem ismerem őket. Ha valamit kifejezetten élvezek a színházban, éppen az, hogy ugyanazokat az embereket lehet figyelni hosszú távon, akár évtizedeken át, miként alakulnak és honnan hova jutnak el. Ez sajnos szúrópróbaszerű látogatások esetén nem igazán elérhető. Idén ez volt a negyedik alkalom, a korábbi önmagamhoz képest szinte rendszeres operettszínház látogató lettem mégis...

Címkék: Kerényi Miklós Máté Operettszínház Frankó Tünde Boncsér Gergely Kelemen Dániel KERO A mosoly országa

Szólj hozzá!

A bejegyzés trackback címe:

https://mezeinezo.blog.hu/api/trackback/id/tr796261545

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

Nincsenek hozzászólások.