Bejegyzések

Mezei néző

Íme a mottó: Válassz! 1. A jelen múlttá válik, a pillanat nem maradhat örök. 2. A jelen múlttá válik. A pillanat nem! Maradhat örök.

Címkék

Friss topikok

Leírás

Creative Commons Licenc

Nagyjából egy éve játsszák a Jurányi Inkubátorház Kamaratermében 50-80 ember számára a Dohány utcai seriff című Kovács Márton-Mohácsi János előadást. Nyolcvan perc, amely szinte azonnal elsötétülő nézőtéren kezdődik és csak az utolsó pillanatokra érkezik meg a fény, amely viszont a színészek távozása után is velünk marad. Taps nincs, nem szokott lenni. Ma mobilcsörgés sem zavarta meg az előadást (ahogy tegnap is), és nem okozott zavart az sem, hogy az egyetlen néző miatt, aki ma félidőben feladta az előadás megnézését, egy rövid időre zseblámpa gyúlt. Nem tűnik soknak a nyolcvan perc egyébként, de valójában hosszabbnak érződött, mint a tegnapi 3 órás Máté-passió, azt gyerekjáték volt ehhez képest meghallgatni.

Jórészt diákok jöttek ma, sokan elegánsan, akik látnivalóan kőszínházi viszonyokhoz vannak szokva, azaz „kiöltöztek” ide, ebbe a régi iskolaépületbe is. A színészek egyértelműen saját civil énjüknek megfelelő ruhában voltak, amiben jól érezték magukat. A ruhának nincs most jelentősége, hisz a látvány hiánya az, amely ebben az előadásban fontos. Sőt, a színészek hangsúlyozott civilsége is üzen, a nézők körül ülnek, nem együtt – közülünk valóak az emlékezők. Teljes a sötétség, amelyben a zoknis lábak surranása is jól hallatszik és a zenei hatásokat is felerősíti. Meg kell állapítanom most is, hogy Kovács Márton színészei jobban énekelnek, mint ahogy operaénekesek beszélnek (lsd. A varázsfuvoláról írt legutóbbi beszámolót), egy kicsit sincs hiányérzetem, amikor őket hallgatom, hiába töltöttem az utóbbi időben számos órát az Operában. A közönség pedig első osztályú, csendben, rezzenetlenül figyel, egy pisszenés sem hallatszik, sem egy széknyikordulás.

Az előadás ajánlóban valami hasonló mondat olvasható: „a nevetés mögött sejlik fel a tragikum”. Az első percekben még érvényes is lehet ez a mondat, mivel az elején csak zsidó vicceket mondanak, elcsépelteket és nem elcsépelteket. Van olyan, amelyet most hallottam először. (Nem mintha hiányérzetem lett volna emiatt. Én is utálom a zsidóvicceket, pont annyira, mint Mohácsi János, a rendező. Ezzel kapcsolatban többször nyilatkozott, innen tudom.)

A nevetés az előadás első néhány percében még felhangzik a nézőtér egy-egy szegletéből, de korántsem oldott, korántsem jó ízű. Aztán, amikor kronologikusan következik túlélők visszaemlékezései alapján a történet, a zsidók sárga csillaggal való ellátásától kezdve, a gettó létesítésén és a bevagonírozáson át, a gázkamrák leírása, nem hinném, hogy egy ember is lenne a nézőtéren, aki a közbeiktatott zsidó vicceken (ugyanazokon, amelyek az elején is elhangzottak) nevetne még. Minden ezeknél a vicceknél kezdődik, az antiszemitizmus feltétlenül – sugallja az előadás. Az előadás a tábor felszabadításának leírásával és a túlélők kedvetlen itthoni fogadtatásával ér véget. És annak a nyugtázásával, hogy a felelősök nincsenek megbüntetve.

Egy másik előadásban (Rose), amely hasonló témakört dolgoz fel, elhangzott, hogy „a tudás fontosabb, mint a fájdalom”. Ez az, ami miatt ezt az előadást, amely nem ígért könnyű szórakozást (a távozó diákok kommentálták utólag, hogy ők vicces estére számítottak – mindenkinek üzenem: nem az) és fájdalmas hallgatni, mégis végig kellene ülni és gondolkodni.

Attól tartok, hogy akik már elmennek, eleve nem azok, akiknek a holokausztról alkotott véleményét formálni kellene, bennük nyilván megvan a nyitottság. Egyáltalán, akik a nem túl sok reklámot használó független szféra előadásait nézik, mindenképp kicsit talán hajlamosabbak a világ sokszínűségét észrevenni. Azt gondolom.

Ha egészen őszinte akarok lenni és miért ne lennék ahhoz a néhány emberhez, akik eddig eljutottak és figyelemre méltatták a bejegyzésemet: én féltem ezt megnézni, nem véletlen, hogy most, mint önkéntes jegyszedő vállaltam be, ha egyszer éppen ma szükség volt a közreműködésemre. Összeszedtem magam és beültem. Részben nem tudtam, hogy a sötét miként fog hatni rám – végül majdnem végig behunyt szemmel ültem egyébként is. Talán sötétben ezt a témát, a szembenézést könnyebb is volt elviselni, mintha a szemben ülők tekintetét figyeltük volna.

Az én igazi mély élményem, amelyet még ez a roppant erős előadás sem tud felülírni az még 1985-ből való. A szüleim azért, hogy ne lógjak ki az osztályból (én voltam az egyetlen, aki addig nem volt külföldön sehol), befizettek egy 3 napos Ibusz-útra. Elvileg a hegyekbe mentünk volna, de előzetes figyelmeztetés nélkül Auschwitzban kötöttünk ki, és itt volt hat órám, hogy pontosan átlássam és megértsem ezt a kérdést. Ez elég volt egy életre. Azóta nem kell nekem semmilyen emléknap, minden egyes napomon, ami azóta eltelt, eszembe jut a holokauszt. Volt azóta számos igazán nagyszerű utazásom is, mielőtt valaki elkezdene sajnálgatni, amelyekre igyekszem szintén sokat gondolni, de ez az élmény mindent felülír. Nem tudom elképzelni, hogy akit oda hurcoltak, az képes lehetett ez után normális életet élni, anélkül, hogy ne lenne benne ez a bizonytalanság, hogy ez bármikor bárkivel megismétlődhet. Ez az állítás, ez a félelem hangot kap az előadásban és nem alaptalan. Ami egyszer megtörtént, az akár meg is ismétlődhet, csak esetleg más szempont szerint válogatják ki a feleslegeseket.

Ez az előadás tárgyilagos hangnemével viszont nem csak arra szólít fel, hogy amennyire lehet az emlékezés által muszáj lenne az emberiséget a hasonló kilengésektől visszafogni, de érzékeltük az előadáson belül is, éppen a zene által, hogy ugyanaz az emberiség, amely élő embereket (is) égetett ezerszám, mégiscsak létrehozta a művészetet, van zene. Nemcsak a gázkamrákat találták fel a németek, de német volt Mozart is.

A színházból távozva irgalmatlan gyorsasággal előszedtem a kölcsönkért zenejátszót, amely (sajnos össze-vissza) a Figarót játssza, és ez megnyugtatott. Talán van némi remény, amíg Mozartot lehet hallgatni és amíg Magyarországon független társulat, szinte források nélkül egy ennyire magas színvonalú, megrázó előadást tud csinálni.

Címkék: Mohácsi János FÜGE Jurányi Kovács Márton A Dohány utcai seriff

Szólj hozzá!

A bejegyzés trackback címe:

https://mezeinezo.blog.hu/api/trackback/id/tr896036403

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

Nincsenek hozzászólások.