Bejegyzések

Mezei néző

Íme a mottó: Válassz! 1. A jelen múlttá válik, a pillanat nem maradhat örök. 2. A jelen múlttá válik. A pillanat nem! Maradhat örök.

Címkék

Friss topikok

Leírás

Creative Commons Licenc

Március 25-én, kedden néztem újra tíz év után a Jenufát, Vidnyánszky Attila munkáját. 2004-ben Marton Évával és Bátori Évával láttam és azóta is gyakran eszembe jutott, mint az egyik legjobb opera-rendezés, amelyet az Házban láttam. És persze hosszan nyomasztott a történet maga is. Két apró gyermek anyjaként, naná, hogy egy csecsemőgyilkosság erős élmény Janacek zenéjével körítve. Az eltelt idő nem mondható kevésnek, közben óriási változások történtek a hazai kulturális életben is, még sose volt talán ennyire kettészakadva a színházi világ (is), egészen megváltozott benne a rendező helyzete. Ezek a külső körülmények kétségtelenül befolyásolják azt, hogy ki megy el az előadást megnézni, DE mit sem vontak le a mű és az előadás hatásosságából. Most is a székembe szögezve ültem, éppen úgy mint tíz éve, bár ezúttal más énekesekhez volt szerencsém. 

A két szituáció között van azért különbség, hiszen akkoriban épp a gyerekek miatt jó, ha kéthetente egyszer jutottam el egy előadásra, azaz ez a rendezés nem nyolc másik produkcióval fejtette ki egy héten belül rám a hatását. (Olyan, mint egy kapszulás gyógyszer, az eltelt lassan egy hét alatt folyamatosan hat, még most is. Nem felejtődik el. És van olyan nyomasztóan erős élmény, hogy erre nem leszek képes visszaülni, pedig terveztem.)

Az előadás első jelenetében üres a színpad és a háttérben egy hatalmas malomkerék forog. Az egész malmot nem teszi a színpadra Belozub, éppen elég ez is, hogy a malomra asszociáljunk, sőt maga a sors, a forgandó szerencse is azonnal eszünkbe jut. Szól a zene, látjuk a kereket és néhány másodperc alatt meg is születik az a nyomasztó légkör, a fenyegetettség, amely végigkíséri az előadást. Ettől nem tudunk szabadulni, a két szünet alatt sem esünk ki a hangulatból.

A Jenufa nem ugyanaz a kategória, mint a Tosca, A varázsfuvola vagy A bolygó hollandi, netán az Anyegin - ezekhez az operákhoz volt most szerencsém egy héten belül. Evidens módon ezeknek a történetét persze  nem ismertettem, hiszen aki már a tovább gombra kattintott, azoknak erre nemigen van szüksége. A Jenufát a bemutató óta nemigen (azt hiszem, hogy nem - de tévedhetek) újították fel, valószínűleg kevesen tudják, hogy miről is szól.

A történetről: A főszereplő lány rendkívüli módon szerelmes Stevába (Kiss B. Attila), aki egy könnyelmű és korhely férfi. Ráadásul a nevelő anyja is jól látja ezt, ellenzi a házasságot. Jenufa pedig már terhes, a házasságon kívüli gyermek pedig szégyen. Muszáj lenne férjhez adni. Van a láthatáron egy másik férfi is, Laca, aki igazán szerelmes Jenufába, és piszkosul féltékeny is. Megvágja a lány "szép alma-arcát", hogy Steva kiábránduljon belőle. A manőver sikerül, Steva  felveszi a nyúlcipőt, a lány magára marad a gyerekkel. És itt jön a jóindulatú segítség: a nevelőanya összeboronálná Lacával, akit a gyermek léte mégis zavar, így minden további hezitálás nélkül a néhány napos csecsemőt a jég közé teszi. És mikor derül fény minderre? A tervezett esküvő napján. Steva eljegyzése is áldozatul esik a botránynak, az öregasszonyt börtön várja. Minket pedig – minden várakozásunk ellenére – egy kissé komor hangulatú happy end-féleség, mert Laca mégis Jenufa mellett marad. Az, hogy ez a megoldás mennyire dobja fel a nézőt, viszonylagos. Ennyi.

 

 

Elég keservesnek tűnik, nem túl rózsás kilátásokat mutat egy nőnek. Akit Jenufa szeret, az egy korhely pasas, megbízhatatlan, aki őt szereti, az pedig alamuszi és kisstílű (Jenufa rozmaringjának földjébe is férget rejt, hogy rágja el a gyökerét…-kinek kell egy ilyen férfi?). Nincs választék igazán alkalmas férfiakból, ez az előadás is ezt szűri le.

A látvány másik eszköze a rongyszőnyeg, a foszladozó szőttes, amely a hátteret és a ruhákat is dominálja. Minden kapcsolat szétesőben…látjuk, értjük. Nincs boldogság, és ami még érték lehetne (mondjuk a gyerek), az sem marad meg. Egyedül Jenufa sugárzó tisztasága az, ami vigasz. (Viszont nem túl valószerű az (sem), ahogy gyermeke halálát fogadja.)

Az énekesek komolyan veszik a feladatot, és élmény őket nézni. Balatoni Éva most sem (és másnap A bolygó hollandiban sem) okozott csalódást, most is hiteles színészként. Annyira szeretném hosszabb szerepekben is látni. De addig is, nézem mindenben, amiben lehet. Temesi Mária ugyanúgy súlyt ad a nevelőanya figurájának és tőle el tudjuk fogadni, hogy a gyilkosságot jószándékúan követte el. Ez nem kis dolog. Motivált minden cselekedete. A kisebb szerepekben odateszi magát Markovics Erika, Gémes Katalin, Várhelyi Éva, színt visznek a drámába. Igazán az este mégis Rálik Szilvia Jenufáján és a két szerelmesén múlik. Bándi János és Kiss B. Attila nem marad adós a figura megteremtésével, bár szerencsésebb lenne, ha nem érződne olyan hatalmas nagynak a korkülönbség Laca és Jenufa között. Rálik igazi Jenufa, ahogy korábban is rendszerint a hasonló súlyú szerepekkel sikeresen megbirkózott – emiatt nem ér minket meglepetés. Nem segít rajta, hogy egy ennyire tisztán jó embert kell játszani, ez erősen megnehezíti a dolgát és a mienket is. 

Összességében fontos, hogy van Jenufánk, kell. Már csak az a kérdés, hogy mi lesz a Kisvárosi Lady Machbeth-tel? Ugyan felújítja-e az Opera azt is. Várom már azt a jövő évi műsort, de nehezen lesz publikus...

Címkék: Opera Vidnyánszky Attila Rálik Szilvia Várhelyi Éva Gémes Katalin Balatoni Éva Jenufa Bándi János Kiss B. Attila Temesi Mária Markovics Erika

Szólj hozzá!

A bejegyzés trackback címe:

https://mezeinezo.blog.hu/api/trackback/id/tr715885716

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

Nincsenek hozzászólások.
süti beállítások módosítása