Kimerülten beülni egy előadásra, csak azért, mert van hetekkel előre megvett jegyünk – ismerős szituáció lehet szinte bármely mezei nézőnek. (A másik motiváció: MOST van az előadás, az optimális szereposztás…) Évtizedekig működtem improvizációs technikával, azaz élvezve az este hat és fél hét közötti időszakot, amikor kisütöttem, hogy épp mire van kedvem menni és rendszerint valahogy csak lett jegyem is. Most ez egy új korszak, előre el van döntve a legtöbb estém sorsa – én meg hol kisebb, hol nagyobb lelkesedéssel le is bonyolítom a tervezett programot.
A tegnapi este (Jenufa) és a mai is hasonló sorsra jutott volna, ha történetesen nincs meg előre a jegy: nem mentem volna el az Operába, mivel nem voltam ráhangolódva az előadásra. Ahogy korábban más előadások, most már előre a Figaro (ajánló itt) adja meg az alaphangulatomat, arra készülök már most egy ideje. ÉS mégis, elmondható, hogy nagy kár lett volna kihagyni, mert mindkét előadás igazán erős hatást tett rám.
A Jenufáról jön egy másik bejegyzés, most viszont a mai Bolygó hollandiról írnék röviden. Tavaly a rendezés egyes fordulatai igazán zavartak, négyszer láttam, ami bajom volt-van az előadásnak ezzel a vetületével, azt abban a bejegyzésben talán túl részletesen is kifejtettem. Pontosan tudtuk, hogy ma mire jövünk a lányommal: a Kálmándi Mihály-Lukács Gyöngyi-Balatoni Éva-Bretz Gábor-Fekete Attila ötösre, amelynek szerencsés módon minden tagja húzónév számunkra. Nem, nem egyenlő mértékben, de így együtt különösen vonzó a névsor, és teljes mértékben be is vált. Sőt Horváth Istvánt is megemlíteném, akit az utóbbi hetekben most látok harmadszor. Ma kifejezetten tetszett, lenyeltem valahogy, hogy nem lázad fel a hálózsákba való csizmás befekvés ellen. Fekete Attila tavaly is (ma is!) magával ragadó volt és a kis szerepét fel tudta növelni, hogy reális vetélytársat lássunk benne, ami azért komoly feladat, mert jelenléte hosszát tekintve nehezen összemérhető a címszereppel. Kálmándi Mihályról most is az jutott eszembe, hogy 24 év alatt változatlanul vonzó és egészen nyilvánvalóvá teszi, hogy őt kell választani. Az előadást nézve – mivel már a rendezői megoldásokon ötödszörre nem húztam fel magam, ez azért segített – visszagondoltam, hogy húsz évesen másként néztem a Hollandit, akkor a szenvedélyek áradása egészen lekötött.
A mai alkalommal a fő jelenet mindenképp az volt számomra, amikor Sentának egyszerre két férfi tesz szemrehányást, mindkettő árulással vádolja. A gyerekkori szerelméhez is kötődik, éreztette ezt Lukács Gyöngyi, összekötik a közös évek, de mit tehet, itt van ez a hozzávaló ember, a Hollandi, akit meg lehet váltani, adja a feladatot, a látványosabb életcélt – és minden jól mehetne... Igyekszik jó lenni és mégis összeomlik a világ körülötte.(Persze ha valaki egészen realista, nehezen tudja ezt a két embert a hétköznapi életben is elképzelni, lehet, hogy néha a közös halál könnyebb választás...)
Balatoni Éva kis karaktere ma is roppant életszerű volt, gyöngyszem – ahogy tegnap is a Jenufában. Ezek a szereplők tavaly is hasonlóan üdítően jók voltak, ha valaki rákattint a részletes tavalyi beszámolómra, láthatja, hogy ezt így gondoltam. Akinél éreztem további emelkedést, és ezt elsősorban a karakter megformálására értem, az Bretz Gábor kapitánya. Emlékszem, hogy Kálmándi milyen Hollandi volt 1990-ben, de abból az előadásból más szereplő nem maradt meg. Nem hiszem, hogy a kapitány szerepét különösebben izgalmasnak találtam volna bármikor is, most viszont úgy láttam, hogy ez a realista, szinte túlságosan is földhöz ragadt kapitány nagyon élt, igazán megszületett. Ahogy a színpadon járkál, attól hajónak látjuk a nem egészen adekvát díszletet. Teljes mivoltával a feladatára (azaz a hajó irányítására) koncentrál, látni valóan szakember, aki az egész életét munkával tölti és nagyon meglepődik a szerencséjén, hinni sem akar neki. Kicsit savanyú, magányos férfi lehet, akinek akkor jelenik meg az első mosoly az arcán, amikor a kincsről szó van. Megkapja a három táska aranyat-ékszert és utána alig akarja letenni, pedig nehezen tudja egyszerre vinni őket. Nagyon szép jelenet, amikor hármasban vannak a Hollandival és Sentával, a lánynak mutatná a kincseket, de az csak a Hollandit nézi, a táskát megkerüli, oda sem néz, folyamatos szemkontaktust tart a férfival, abból akarja megismerni. Eközben az apa a lány háta mögé kerül, érzi feleslegességét, de ez nem zavarja, hiszen a lányát akarja gazdagon férjhez adni és ez a cél reálisan elérhetőnek látszik. Teljes emberi sorsot látunk most, minden mozzanata indokolt. Operában az is nagy dolog, ha valaki egy szerepet képes hibátlanul elénekelni, jelenleg azt látjuk, hogy minden oldalról ki van dolgozva a karakter, nincs egy hazug hang, egy rossz mozdulat. Üdítőek ezek az élet valóságához kötődő kis szerepek, jó látni a Bretz-Balatoni-Horváth-Fekete négyest ( a kórussal persze!), ahogy kis életükkel ellenpontozzák a két monumentális sorsot. Sikerrel teszik, mert kialakul két igazi pólus, a kisszerű valóság és az álmok-ábrándok igazi kontrasztot alkotnak éppen az énekesek és persze a zenekar (vezényelt: Kovács János) kiegyenlítetten magas színvonalú teljesítménye által. Stupenda serata! – írta egy Bretz-rajongó olasz ismerősöm a Bretz Rajongói FB oldalra. Az. Végig vitt minket a történet, egészen belekerültünk a mű világába, készen álltunk Sentával együtt már a nagy döntésre...
Az előadás felveti azt a döntő kérdést, hogy valóban elég volt-e ezt idén egyszer látni, vagy a hétköznapi élet problémáit inkább mi is tegyük félre, és szabadítsunk fel még egy estét az ismétléshez…