Bejegyzések

Mezei néző

Íme a mottó: Válassz! 1. A jelen múlttá válik, a pillanat nem maradhat örök. 2. A jelen múlttá válik. A pillanat nem! Maradhat örök.

Címkék

Friss topikok

Leírás

Creative Commons Licenc

Pontosan két tanéven keresztül vártam az alkalmat, hogy mikor lesz végre egy olyan csoportom, akikkel el tudok menni ezt a jelentős szakmai sikernek örvendő előadást megnézni. Ez most csütörtökön sikerült.

A 85 perces előadás középiskolai osztályok részére készült és fontos az is, hogy az előadás utáni egy órában a beszélgetésen mi hangzik el. Nemcsak az előadásról kezdünk el másként gondolkodni ezután, de a résztvevők talán a saját helyzetükre és az osztálytársaikra is kicsit másként tekinthetnek a látottak-hallottak fényében.

Ezeknek az előadásoknak éppen ez a célja. Nem elsősorban esztétikai élményt akarnak nyújtani (bár azt is kapunk),  NEKEM ÚGY TŰNIK, hogy az elsődleges szerepe a nevelési szándéknak van. A célcsoport tehát a középiskolás korosztály, nem a felnőttek. Emiatt is jó fiatalokkal menni rá. Az előadás megadta most két és fél órára kicsit annak az illúzióját is, hogy mi kísérő tanárok is kicsit beletartozunk az osztályba, ha amolyan „perememberként” is. Ebben az érzetben elringatva magam nagyon kellemesen telt el ez az idő, ritkán érzem magam ilyen oldott hangulatban, mint ahogy most csütörtökön. Egészen olyan volt, mint amikor még Budaörsön tanítottam pályakezdőként és az életkori szakadék jóval kisebb volt értelemszerűen, mint most majdnem húsz évvel később. Úgy tűnt, hogy a gyerekek is nagyon élvezték a színházat, így megnyugodtam, hogy sikerült ezúttal egy jó és hasznos programot szervezni.

 Az, hogy ilyen kellemes élménnyé vált az előadás elsősorban az osztályon múlott, pontosabban a 35 tanulóból azon a 18 főn, aki történetesen el tudott jönni. (Ennyi szabad jegy volt.) Természetesen az előadás is érdekelt, de azt is kíváncsian vártam, hogy miként fognak ezek a gyerekek ebben a közegben működni. A színházi előadás alatt tökéletes csendben figyeltek, utána az óráimon megszokott  módon feloldódtak. Kicsit sem voltak félénkek, dőlt belőlük a szó. A másik iskola tanulói udvariasan és teljesen passzívan hallgattak eleinte, biztosan jót tett nekik, amikor kettéválasztották a társaságot és mi átvonultunk a másik terembe. Úgy tűnt a lezáró megbeszélésen, hogy mindenkire erősen hatott a történet. Az egyik tanuló pszichológus szerepében ült ki a színpadra a játszók közé. Teljes természetességgel elemezte a látottakat, és a poénjai hatására nemcsak mi kezdtünk nevetni, de kiestek a profi színészek is szerepükből. A látottak alapján úgy néz ki, hogy talán nem reménytelen ezzel a társasággal összeütni egy saját előadást...

A Cyber Cyrano Tasnádi István darabja, aki „talált történet” alapján írta. Vidovszky György rendezte, akinek az ifjúsági színház a szakterülete. Lényegében előre tudható, hogy amihez Vidovszky hozzányúl az rendesen meg van csinálva, végig van gondolva. Most nem a szokásos osztálytermi színházat látjuk, amelyik kevés kellékkel készül és lényegében bárhova elvihető. A jelenlegi előadás fontos része a háttérvetítés. Látjuk a chatezők saját oldalait, az elküldött fotókat, a szövegeket.

Miután az előadás három középiskolás története és a nézők is ebből a korosztályból kerülnek ki, a vizuális háttér kialakításában, a használt nyelvi fordulatokban, az emlegetett hírességek (többnyire zenészek) megválasztásában is alkalmazkodtak hozzájuk. Ez lenne az a korosztály, amely az iskolai órákon is csak nagy nehézségek árán tudja letenni a kezéből a telefont, hiszen ez által tartanak kapcsolatot a barátaikkal, vagy ha másra nem, akkor átmenetileg játékra használják. Igyekeznek haza, és utána egyből ráugranak az internetre, a Facebookra. Szinte már élénkebb a virtuális kapcsolatrendszerük, mint a valódi – pontosabban ezeken az eszközökön keresztül tartják a kapcsolatot a külvilággal. Azt semmiképp sem állíthatjuk, hogy csak a középiskolások élnék az életüket számítógéppel vagy telefonnal a kezükben. Igaz ez a felnőttek egy részére is, kire kevésbé, kire jobban. Annyira nincs idő semmire, hogy már az is nagy szám, ha egy FB-üzenetet el tudunk küldeni. Megfigyelhető az is, hogy a kommunikációs lehetőségek kitágulásával hogyan egyszerűsödik le az egymással való kapcsolattartás, miként jutottunk el oda, hogy a néhány mondatos üzeneteket sem tudjuk kihámozni és talán lustaságból, talán időhiányból, talán azért, mert voltaképp nincs is mit mondanunk egymásnak, esetleg a félreértésektől tartva néhány szóra illetve szmájlikká egyszerűsödik minden üzenetünk. Ha jó ez, ha nem - az előadás is felmutatja ezt a jelenséget.

Én a magam részéről éppen e blog kapcsán léptem ki ugyanerre a cyber térre, és azóta sem sikerül igazán megtalálnom az adekvát közlésmódot. Egy fotó és egy szmájli többet mondana. Nehézkesen értelmezek bizonyos rövidítéseket, bár a Szent Johanna gimi több ezer oldalát magam is átrágtam, abból ez-az kiderült erről a világról. De mégis, nem tudtam magamat ennyire betömöríteni, a legrövidebb bejegyzéseim (mint ez itt) is négyszer hosszabbak, mint amit valószínűleg valaki végigolvasna. Lehet, hogy hatásosabb lenne mindössze egy pontszámot adni az előadásnak, a színházaknak meg küldeni egy szmájlit bíztatásként, ha jó előadást hoztak éppen létre. Ha meg nem, akkor kussolni, ahogy azt tapasztaltabb színházi bloggerek teszik… Az energiatakarékosabb és legalább nem értené félre senki. És nem minden előadás ér meg három órát, amíg egy ilyen szösszenet készen lesz. (Ez pont megért.)

A történetnek valóban van köze Rostand Cyrano című darabjához, mivel az egyik szereplő most is más(ok) nevében ír. A motivációi eltérőek, de ezt nem részletezem, mert nem igazán lehet anélkül írni a témáról, hogy ne legyen spoiler. Legyen annyi elég, hogy a három szereplő egyike egy menő srác (Máté – Jerger Balázs), aki régen tetszik a főszereplőnek (Zsuzsi – Nemes Anna). Nincsenek jó viszonyban, de a helyzet még tud tovább is romlani, amikor új lány érkezik, a szép és vonzó Heni (Tóth Eszter) személyében. A törvényszerű folyamatok beindulnak, de az események mégis más irányt vesznek, köszönhetően két új virtuális ismerős megjelenésének…

 A szereplők jelenetei rövidek, peregnek, ahogy ez az akciófilmek nézéséhez szokott korosztály elvárja. A cél az, hogy minél jobban bele tudjunk helyezkedni a szereplők helyzetébe, átéljük a történetet, mintha velünk esne meg. Ez a bevonódás meg is történik, a foglalkozáson érződik, hogy mennyire felkeltette a három személyiség a gyerekek figyelmét. Az persze nyilvánvaló, hogy másként fog a sztorival szembesülni egy hangadó típus és egy olyan, aki a peremre szorult. De valamit mindenki át fog gondolni a darab kapcsán. Talán csak annyi hozadéka lesz az egésznek, hogy kicsit jobban értékelik majd néhányan a személyes kapcsolataikat és kétszer is meggondolják, hogy visszajelölnek-e vadidegent. Ha ennyi is megtörtént, már nem mentünk hiába a Kolibri Pincébe. A kísérő tanárok pedig esetleg elábrándozhatnak azon, hogy még milyen jó is lenne tizenhat évesnek lenni és a labirintus előtt v. elején állni, nem benne.

E sikeres foglalkozás után fokozottan várom a pénteket, amikor ugyanezt az osztályt viszem a Marczibányi térre. Meglátjuk, hogy a Káva drámapedagógusai mit kezdenek velük. Nekik módjuk lesz a teljes csapattal dolgozni. Beszámoló egy hét múlva következik.

Címkék: Vidovszky György Cyber Cyrano Kolibri Pince

Szólj hozzá!

A bejegyzés trackback címe:

https://mezeinezo.blog.hu/api/trackback/id/tr475853352

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

Nincsenek hozzászólások.