Bejegyzések

Mezei néző

Íme a mottó: Válassz! 1. A jelen múlttá válik, a pillanat nem maradhat örök. 2. A jelen múlttá válik. A pillanat nem! Maradhat örök.

Címkék

Friss topikok

Leírás

Creative Commons Licenc

Az év eleji sajtótájékoztatón egészen egyértelmű volt számomra, hogy ezzel az előadással Valló Péter egy "klasszikus radnótis" előadást kíván létrehozni, ahhoz hasonlót, mint amilyen munkákat tőle korábban már láthattunk. Ilyen volt a Nóra, hogy maradjunk Ibsennél, és néhány Csehov rendezése is. Ennek a klasszikus stílusnak az alapvető lényege az, hogy meghagyja a nézőnek az aktualizálás munkáját, nem akarja szájbarágósan modernizálni a díszletet és jelmezt (sem). Ha akarná, akkor a cselekmény néhány pontja értelmetlenné válna. Elég nagy kalamajkát okozna, hogy egy bőrdzsekis-farmeres Heddának elhiggyük azt, nincs más esélye, csak a házasság. A darabnak ez a fontos pillére azonnal összeomlana pusztán egy jelmezcserétől. A néző így is átgondolja, viszonyít és megállapítja, hogy mit tud kezdeni az előadásban bemutatott sorsokkal, tudja-e a darab mondanivalóját a saját életéhez igazítani, vagy sem. (A Hedda Gabler esetén könnyen el tudom képzelni, hogy a központi figura annyira idegen és taszító, hogy lesznek olyan nézők, akik semmiképp nem tudnák elfogadni.)

Amit nem takarít meg a rendező, az az elemzés.

Én roppant módon szeretem, ha egy előadás jól van kiosztva, a szereplők nagyjából méltó feladatot kapnak,  esetleg az a szerep a pályájukon előrelépést jelent és az eljátszott emberi viszonyok végig vannak gondolva minden oldalról. Látszik a gondos elemzés az apró rezdülésekben, mikor valaki behúz vagy éppen nem húz be egy tolóajtót, milyen hangsúllyal kire nézve beszélnek a szereplők. Ilyesmi lenne a kisrealista stílus, amikor a néző valóban azt érezheti, hogy más emberek életébe pillant be némi időre.

A mai délelőtti főpróba után én különösebb hezitálás nélkül a tőlem telhető maximális magabiztossággal leírom már most a konklúziómat - és nem az írás végén, mert félek, hogy az időhiány ellenére megint túl fogom ezt is írni és odáig kevesen fognak velem tartani: ez az utóbbi évek legjobb Valló Péter-rendezése. A korábban általam látott két másik Hedda Gablernél erősebb előadás született.  Igaza volt, meg kellett rendeznie, jó feladatot adott a színészeknek (különösen Petrik Andreának és Csomós Marinak). Kellett ez a Hedda Gabler nekünk? Igen. Egyértelműen igen. Nemcsak a Valló-életműnek fontos darabja, hanem a Radnóti Színház repertoárjának is értékes és remélhetőleg sok évadon át továbbélő alapköve lesz. 

Akik jönnek tovább, azoknak most a részletekre is lesz némi rálátásuk. 

Az előadás, ahogy sok más Ibsen is, egy szereplőre épül. Ez a szereplő itt Hedda Gabler (Petrik Andrea),  aki a világirodalom egyik legnehezebben szerethető  olyan női főszereplője, akire darabot építettek. Nemcsak Hedda, ahogy a Nóra csak Nóra, hanem hangsúlyozottan a lánykori nevén szerepel, Hedda Gabler. Adott egy 28 éves nő, aki megszokta az előkelő életet tábornok apja házában, saját lova volt és bálokra jár. Sok az udvarlója, de igazából egyetlen ember sincs, akibe szerelmes lenne. Kizárólag csak azért fogadja el Jörgen Tesman (Adorjáni Bálint) házassági ajánlatát, mert azt reméli, hogy a korábbi életvitelét nyugodtan tudja folytatni, függetlenül, szabadon. Jörgen Tessmann egy átlagos képességű kutató, aki egyetemi karrierben reménykedik. Meleg szívű, de nem különösebben éleseszű ember, aki a középkori brabanti háziiparról lehet, hogy sokat tud, de nem gondolnánk, hogy gyökeresen új meglátásai lennének, amely a tudományt előre vinné. Hedda vonzza, de annyira azért nem, hogy a gondolatait ne kizárólag a karrierjének szentelje. Megvan benne a családi érzés, szereti a nénikéit is ( Jülle néni - Csomós Mari), sőt még a szobalányt is (Martin Márta), valóban kedves hozzájuk, de mégis "érzelmi analfabéta", nem érzékeli a körülötte lévők igazi érzéseit. Viszonyaikat kezelni pedig végképp nem lenne képes. Egészen biztos, hogy nem fogja megérteni, hogy Hedda miért lett öngyilkos a nászútjuk után két nappal. Már a darab elején látjuk, hogy ez az ember teljességgel alkalmatlan társnak. Van viszont még két ember, akikkel baráti viszonyt tud létesíteni Hedda. A bíró (Hirtling István) és férje volt évfolyamtársa, a szintén kutató, ámde tehetséges ÉS alkoholista Lövborg (Pál András). Mindketten vágyakoznak Hedda iránt, aki viszont szemmel láthatóan pusztán azt élvezi, hogy van, akivel szót tud érteni, de nem szerelmes egyikükbe sem. Életének az lenne a további folyása harminc, de akár ötven éven át is, hogy ebben a körben vegetáljon, hiszen anyagi forrásaik nem tennék lehetővé a nagyobb társasági életet. Ez pedig így unalmasnak tűnik., már két nap alatt is elege lesz, mert nem lát perspektívát.

Ibsen korában egy "úrinőnek" a házasságon és a gyerekszülésen kívül nagyon más útja nem volt, de Heddában azt sem látjuk, hogy akármilyen hasznos cselekvésre vágyna. Mit lehet tennie? Vágyna a bátor életre, ezért megveti a saját és mások kompromisszumos döntéseit is. Utálja a házasságát, látja, hogy nem jutott előre. Azt sem látja, hogy a rendelkezésre álló férfiak közül akármelyik is megoldást jelenthetett volna. Unalmában más szórakozást nem talál, mások viszonyait figyeli, beleavatkozik régi udvarlója, Lövborg talpraállási kíséretébe, tönkreteszi szövődő románcát Elvstednével. Nem tudatosan, előremegfontoltan éli az életét, sok cselekedetét csak a pillanat ihleti. Nem gonosz, inkább érzéketlen. Nem fontos neki egyik szereplő sem. Egészen egyedül van. Személyes tragédiája az, hogy nincs pénz hátaslóra, egészen biztos, hogy nem jut ilyen mélypontra, ha valami értelmes elfoglaltságot talál, legalább sportol. Keze ügyében állandóan ott van a lovaglóostor, hol az egyik, hol a másik asztalra teszi. A másik baj: magát mégsem tudja becsapni, kezdettől hárítja, hogy a házassága a szokásos mederben folytatódjon tovább. Anyaként lehetne tennivalója is, nem kellene unatkoznia, de ezt tudatosan nem választja.

Petrik Andrea alakítása az én figyelmemet egészen végig le tudta kötni az előadás három órája alatt. Amíg ő szenvedett az unalomtól, én nem. Mintha az életet egy sakkpartinak fogná fel, az újonnan létrejövő helyzetekben némi hezitálás után azonnal lép. Nem zavarja, hogy mennyi vér tapad a kezéhez, hiszen Elvstedné, Lövborg, Jülle néni, Jürgen számára éppúgy csak egy bábu. Engem meggyőzött ez az alakítás. Szép mindhárom ruha, amelyet Petrik Andreára adnak, jól áll neki, kiemeli szépségét, és érezzük, idegenségét is. Ez most a főpróba volt, másodszor ment közönség előtt a darab, még alakulni fog a tempó, de én azt hiszem, hogy főpróba ide vagy oda, már most is egészen készen vannak a szereplők. Egy ilyen nagyságú feladat esetén törvényszerű, hogy még érni fog és valószínű, hogy egy januári végi előadás ennél is jobb lesz, de ez már most is nagyon kellemesen egységes volt. Nem lett most sem szimpatikus, szerethető nőszemély Hedda Gablerből Valló Péter rendezésében, de cselekedeteinek okait legalább tisztán láthatjuk. Sőt akár meg is érthetjük.

A sajtótájékoztatón elhangzott egy ironikus mondat Bálint András szájából: "igazi karácsonyi darab" ez. Hát igen, ez nem a szokvány Diótörő vagy Bohémélet, amelyek a szezonhoz illeszkednek, de nem hiszem, hogy letörve megy haza előadás után a közönség. Ahogy Csehov Manója is optimistább kicsengésű előadás, mint a Ványa bácsi, hiába van benne egy öngyilkosság, a Hedda Gabler is nyújt a nézőnek kapaszkodókat a két öngyilkosság és egy haláleset ellenére. Sőt, ha nagyon előre nézünk, akkor három, sőt négy szereplőnek Hedda halála lényegében boldog vég. Hedda ezt is átlátja, számol ezzel, de már túllépett a külvilág megítélésén és csak "egy igazi szép tett" végrehajtására törekszik. Következetes, erre buzdította Lövborgot is, akinek a cselekedetéből erőt is merít, másrészt a bíró zsarolása is erre az útra kényszeríti. Nem vásárolja meg a hallgatását, nem válik meg a szabadságától.

Nézzük, hogy kinek is használ Hedda halála, milyen viszonyban van a többiekkel?

A férj, aki kezdettől fogva tudományos karrierjére gondol, az elégett Lövborg-kézirat rekonstruálásába teljes hévvel beleveti magát. Elvstedné ebben a munkában a harcostársa, múzsája lesz, inspirálni akar. Látjuk őket, hogy a gyászév letelte után hogyan találnak majd egymásra, közben az asszony valószínűleg elválik a pillanatnyi férjétől, akinek a gyerekeit nevelte öt éven át. Lehet, hogy egyikük sem fog utódokra vágyni, de Jülle néni talán azzal is be fogja érni, hogy a háztartásukat vezeti. Szerencsére Elvstedné kisigényű és az is valószínű, hogy az öngyilkosság után az ifjú férj fel fogja a drága villa bérleti jogát mondani, majd szépen visszabújik ő is régi szobájába, Jülle nénihez. Utóbbi  abszolút nyertesnek tűnik, hiszen halott nénje helyett most két rászorulót is kap a sorstól. Csak használni akar, és erre módja lesz. Élnek boldogan, amíg meg nem halnak és néha emlegetik majd "szegény Heddát". Ők mindhárman jobban járnak a nő halálával, sőt még a szobalány is nyilván megkönnyebbül, aki egész végig félt tőle. Az egyetlen ember, aki rosszul jön ki a helyzetből: a bíró. A bíró egy jó kis háromszögben reménykedett, és jól jött neki, hogy tud egy titkot a nőről (ő adta a pisztolyt Lövborgnak). Megmaradna a szabadsága, nem kerül még pénzébe sem, és mégis megkaphatná Heddát. Ez a jó kis terv nem sikerül, de majd talál egy másik házasságot, amelyikre rátelepedhet, nem kell féltenünk. 

Az előadás díszlete (Szlávik István) és jelmezei (Szakács Györgyi) messzemenően illúziótkeltőek és szépek is. Az elegáns villa kellően rideg, a hátsó két szoba között ott a Radnóti színpad ominózus oszlopa, amely minden díszlet kialakítását döntően meghatározza. Valódi tűz ég a kályhában is, valóban elég a kézirat - ahogy valódinak tűnik a keserűség, a fájdalom és a vágyódás is.

Adorjáni Bálint igazi papucsférj, aki mégis kívüláll a házasságán, nem fog fel semmit felesége ambivalens érzelmeiből. (A régi papucsa még az erkélyről is vadiújnak tűnik, ez azért egy ilyen jellegű előadásban hiba, ha nem is óriási.) Pál András jó útra térő alkoholistája, aki Hedda provokációjára mégis meggondolja magát, szintén hiteles és egy egész emberi sorsot mutat. Gyenge ő is, sőt még érzékeny is. Emiatt ő az, akinek nem szabad lett volna soha összetalálkoznia Heddával. A többiek nem ilyen dekadens alkatúak, őket Hedda csak a felületen érinti. Sajnálhatjuk, hogy nem kelt szerelmet Heddában, kelthetne. Persze, ha jól szétnézünk, sehol nincs egy olyan "igazi férfi", aki tartósan magára vonhatná Hedda érdeklődését. Mivel Hedda nem intellektüel, ezt a hatást egy lovaskapitány előbb érhetné el, mint egy történész. De egy katona sincs a környéken. A férfiak gondolatai nem hatnak rá. A bíró szerepében Hirtling István elég meggyőző, de sajnáltam, hogy ez a szerep nem fiatalabb korában találta meg. Ha csak tíz évvel lenne Heddánál idősebb, akkor inkább jelenthetne alternatívát számára. Jelen esetben nem csodálkozunk, hogy nem vágyna arra, hogy a szeretője legyen a nála sokkal idősebb és szexuálisan annyira már nem vonzó férfinak. 

A férfi szereplőkkel nagyon elégedett voltam, és Wéber Kata Elvstedné szerepében is kihozta (ráadásul betegen) a szerepéből nagyjából azt, ami benne van. Hálátlan a szerep, de megfelelő ellenpontja Heddának. 

Akik Petrik Andrea mellett leginkább tetszettek: Martin Márta rebbenékeny szobalánya, aki érezteti a teljes elbizonytalanodását, hiszen évtizedek után kellett helyet változtatnia. Látjuk Heddától való idegenkedését és érezzük azt a meleg szeretetet, amelyet táplál Jürgen és Jülle néni iránt. Ki fogják mind heverni ezt a tévesen kötött házasságot, ezt remélhetjük.

Csomós Mari Jülle nénije igazán megrázó, szép alakítás. Két jelenetben látjuk egész élete tragédiáját, magányosságát. Ő megtalálta a megoldást, másokra van szüksége, akiknek segíthet. Korábban a beteg testvére és Jürgen töltötte ki életét. A fiatalok segítője vágyott volna lenni, de látja, hogy Hedda elutasítja. Ő pontosan érzékeli Hedda ridegségét, fél is attól, hogy elveszíti nevelt fiát. Feltehetően hosszú távon leszokna a fiatalok folyamatos látogatásáról - helyette különböző ürügyekkel visszacsábítaná Jürgent, már eddig is, két nap alatt többször is odahívta a férfit. Jó volt Csomós Marit ismét ilyen jó helyzetben látni, amikor igazán elemében lehetett. 

Szép előadás a Hedda Gabler, és el lehet gondolkodni a látottakon. Felteszem, a Radnóti nézői nincsenek Heddáéval összehasonlítható helyzetben, szinte mindenki nagyjából a puszta megélhetésért küzd, nem kell kitalálni azt, hogyan töltsük ki valahogy pótcselekvésekkel üres életünket. Vagy netán a színházbajárás is csak egy ilyen pótcselekvés, egy módja annak, hogy ne saját magunkkal, hanem álproblémákkal foglalkozzunk?

Nem fogjuk Heddát igazán sajnálni, de ettől függetlenül azért mérlegre tehetjük ennek az előadásnak a kapcsán is saját életünket. Ugyan mi mennyire élünk bátran, vállalunk alkatunknak megfelelő döntéseket? És miben áll a bátorság? Valóban csak az öngyilkosság az igazi szép tett?

Az előadást látva valószínűleg elgondolkodva megyünk haza, de nem öngyilkossági gondolatokkal. "Aki szépen mondja ki a rettenetet, azzal föl is oldja" - jó ez az előadás, igazi karácsonyi ajándék az alkotóknak is és a nézőknek is a Radnóti Színháztól.

Színlap

Címkék: Hedda Gabler Valló Péter Radnóti Színház Petrik Andrea Martin Márta Hirtling István Adorjáni Bálint Csomós Mari Pál András Wéber Kata

Szólj hozzá!

A bejegyzés trackback címe:

https://mezeinezo.blog.hu/api/trackback/id/tr995703515

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

Nincsenek hozzászólások.