Bejegyzések

Vártam egy keveset a Centrál 2012. decemberi bemutatója óta, amíg rászántam magam az előadás megnézésére. Nem azért, mintha nem érdekelne László Miklós darabja, sőt. Az volt a bajom vele, hogy láttam még 1994-ben a József Attila Színház kiváló előadását Benedek Miklós rendezésében, és számos mozzanata igazán beégett a memóriámba. Schnell Ádámot ebben fedeztem fel magamnak, aki Asztalos úrként igazán figyelemre méltó is volt. Mielőtt a szinhaziadattar.hu-t fellapoztam volna, összesítettem és további 5 színész nevét tudtam lassan húsz év távlatából felidézni. Múlékony a színház, különösen a könnyű szórakozást ígérő válfaja tűnik annak. Mégis, ha az ember egy igazán jól megcsinált előadással találkozik, ami megérintette, akkor az ilyen hosszú idő és további legalább 2000 megtekintett másik ellenére is legalább nyomaiban megmarad. Éppen ez a kedves emlék akadályozott meg hosszasan abban, hogy megnézzem a Centrálban frissen rendezett változatot. Az Illatszertár a József Attila óta Pécsen, Székesfehérváron és Sepsiszentgyörgyön is ment, sőt Zalaegerszegen, ahol Besenczi Árpád játszotta az üzlet tulajdonosát, aki egykor a József Attilából már jól ismerte a darabot, hiszen egyetlen jelenetben - detektívként - abban is megfordult. A darab van olyan jó, hogy kevésnek tekinthessünk ennyi bemutatót. Bár valószínűsítem, hogy a József Attila Színház előadása másoknak is emlékezetes. Akik a darab megrendezésére gondolhattak, azok nyilván kíváncsiak voltak Benedek munkájára és esetleg azt látva felmérték, hogy annál jobbat nemigen lehet előállítani.

A mai napon, hirtelen ötletből mentem a színházba. (Az előadások nagy részét egy hónappal előre már beírom a naptáramba, de izgalmasnak találom azt, ha hat óra húszkor választok ki előadást.)  Minthogy az egyik főszerep, éppen az említett Asztalos úr kettőzve van, úgy döntöttem, hogy csak abban az esetben nézem meg, amennyiben az általam kevéssé ismert Simon Kornél játszik benne, nem Stohl András. Stohl Andrást pályára lépése óta szerepeinek legalább 95%-ban láttam játszani, és legtöbb esetben meg is győztek az alakításai. Rendkívüli színész, aki képes egy előadást a vállán vinni és ezt könnyedén teszi. Nem kétlem, hogy jó ebben a szerepben is. Viszont a Centrálban 2003 óta szerződésben lévő Simon Kornélt csak néhány kisebb szerepében néztem meg, nem szoktam meg a színészetét. Nem gondoltam, hogy ő és az előadás felül tudná írni a legendámat, de kíváncsi voltam egy (számomra) új színészre, hogy miként birkózik meg egy ilyen nagy feladattal, ami hálás szerep is . Simon Kornél Asztalos úrként igazán profi munkaerő. A legkisebb erőfeszítés nélkül veszi rá a vevőket a vásárlásra, otthonosan nézi a boltot, lesimítja a polcokat. Jól el tudjuk képzelni idézett szóváltásait Balázs kisasszonnyal és biztosak vagyunk abban, hogy jogosan büszke arra, ahogyan a fogkrémet betölti a tubusba. Látjuk a kor divatjának bizonyára megfelelő bő szárú nadrágban, amely kicsit sem előnyös neki. Nem kifejezetten megnyerő férfi, mert a belső bizonytalansága, hiányérzete kisugárzik. Érezzük kifakadásainak tragikomikumát, nincs pénze elegáns ruhákra, sőt a boltban árult parfümökre sem. Nyilván már inassága első éveitől fogva a későbbi házaséletre gyűjt, arról álmodik. Olyan életre vágyik, amely idősebb kollégájának már megadatott, bár ez lényegében egyet jelent a folyamatos munkával és az állandó spórolással. Ennek a kisembernek minden rezdülése előttünk van. Fájdalma a főnök megjegyzései miatt, az önbecsülés tiltakozása, amely lázadásához vezet, majd a vereség átérzése, az összetörtség és nem utolsósorban a boldogság elérésének érdekében az önmérséklet képessége. Ebből az Asztalos úrból kinézhetjük akár azt is, hogy újabb éveket fektet az udvarlásba, egészen addig, amíg már biztonságosnak fogja érezni a nősülést. Nem vágyakozik az illatszertár keretein kívülre, itt érzi magát biztonságban. Nem karrierista, de élvezi azt, hogy ő az első számú alkalmazott. Innen szeretne nyugdíjba menni. Nagyon intenzív a félelme, amikor el kell hagynia kilenc év után a helyet és annál is intenzívebb a vágya, hogy révbe érkezzen. Könnyen lehet, hogy ő is úgy jár majd, mint a főnöke, de ez az Asztalos úr nem tekint ennyire előre a jövőbe, nem fordul meg a fejében, hogy pórul is járhat a házasodással. Asztalos úr és Balázs kisasszony szóváltásai viccesek, különösen akkor, amikor már tudjuk, hogy egymással folytatnak szerelmi levelezést. A már beavatott közönség mégis azt a pillanatot érzi legmulatságosabbnak, amikor maga a férfi főhős is ráébred erre és mozdulatlanná dermed. Simon Kornél nem tesz mást, csak áll mozdulatlanul, kissé kidülledt szemekkel. Látszik, hogy nem hiszi, hogy ilyen különös dolog történt épp vele. Becsületére legyen mondva, megoldja a helyzetet, nem hátrál meg az új helyzet előle. Megpróbálja a saját és a közönség vágyait is kielégíteni.

Már most elmondhatom - hátha valaki nem jut el a kifejtés legvégéig vagy nem kapcsolt a címből -, az előadás messze felülmúlta a reményeimet. Elejétől a végéig  lekötötte a figyelmemet. Nagyon lehet benne szeretni a színészeket, köztük az általam most előre kiemelt Simon Kornélt is. Emlékezetes este. Nem jobb előadás, mint az a bizonyos, de nem is rosszabb. Az a szerencsés eset állt elő, hogy egy jól megcsinált "keserédes" vígjátékot teljes egészében a mű sajátosságait figyelembe véve, ahhoz igazodva színészcentrikusan állítanak színpadra. A színészek kis villanásai is hálásak. Az illatszertárban van számos vevő, figyelemmel van a rendező arra, hogy a lehető legeltérőbb karakterűek legyenek még ők is. A kis szerepekben is érezzük, hogy teljes sors van mögöttük. Teljes élet és színpadismeret. Vannak régi rutinos színészek, akik ezekben a pillanatokban is odateszik a maguk jelentős tapasztalatát (rendőr: Éless Béla, a vevők között örömmel ismertem fel Verebély Ivánt is). Épp az a jó az előadásban, hogy minden apró részletében is kidolgozott. Horesnyi Balázs díszlete korhű, nagyon jól elképzelhető, hogy épp ilyen üzletbe járt a pesti közönség a bemutató (1937) idején. Olyan ez a díszlet, amilyenre a színházi nézők egy része nosztalgikusan vágyik, "igazi". Korhű ruhákkal, kellékekkel. Még a színpad nyílását is átalakították erre az estére, olyan, mintha egy Helmer-Fellner épületben (lsd. Vígszínház, Szegedi Nemzeti, Kecskeméti Katona) néznénk a darabot. Lehetséges, hogy az ősbemutató idején ez a Révay utcai színház is ilyen színpadi portállal rendelkezett, hiszen éppen innen indult el a darab hódító útjára (három film, tévéjáték is készült belőle).

Az Illatszertár tulajdonosa meghívott vendég, Kern András. Kern a Vígszínház régi tagja, nem túl gyakran lép fel máshol, anyaszínháza is bőven ellátja feladatokkal. A darab ismeretében volt egy elképzelésem, hogy milyen lesz a megcsalt öregedő drogista Kern elővezetésében. Kellemesen kellett csalódnom: a más előadásokból megszokott "kernesség" itt alig volt jelen, egy megtört, rezignált, szenvedő embert láttunk, nem egy vendégszerepben tündöklő sztárszínészt. El lehetett hinni neki a figurát. Érezhetően köze van a szerephez, súlyt ad a kisember fájdalmának és ezzel megnyeri rokonszenvünket. Döntően kisemberek ülnek-ülünk (gondolom én) a nézőtéren, akikkel hasonló dolgok azért könnyen megtörténhetnek, mint amit a színpadon látunk. Megcsalják őket vagy ők csalnak, szerelembe esnek vagy rutinszerű kapcsolatokban élnek. Gazdasági válság van, lehet félni a munkahelyek elvesztésétől is. Az erre utaló mondatok feltétlenül aktuálisabbaknak tűnnek, mint 1994-ben, ez lényegi különbség. A darabnak és az előadásnak is abban áll az ereje, sőt a vonzereje is, hogy a néző azonosulni tud a felmutatott sorsokkal (nem csak a kiemelt szerelmespárral) és szeretni tudja őket. Sőt nevetni is tud rajtuk, hiszen az ember problémái csak neki tűnnek borzasztó nehéznek, kívülről rálátva voltaképp a legtöbb esetben szánalmasnak és jelentéktelennek látszanak. 

Az előadás többi fontosabb szereplői is mind az illatszertár dolgozói. Hálás szerep a 9 éve tanonckodó Árpádé, aki most Szemenyei János. Emlékszem Háda János is élvezte, ahogy inassá léphetett elő és pattogtatta a nála jelentősen korosabb Katona Jánost. Szemenyei ugyanezt a lehetőséget kapja most, neki Papp János jut, akivel naponta többször is kitakaríttathatja az irodát. Nagyon rosszul fog hangozni egy színházi blogban, de Bereczki Zoltánt nem ismertem fel, meg kellett néznem "ennek az ígéretes ifjú színésznek" a nevét a színlapon. Ez az igazság. Nem járok az Operettbe, csak ritkán és akkor sem a musical-előadásokra. 2002-ben nagyon szerettem az Alföldi által az Operett stúdiójában rendezett Kabarét, amiben főszerepelt, de azóta máig következett 11 év szünet. Mindenféle magazinok címlapjairól persze ismerős lehetett volna, az hozzám is eljutott, hogy elhagyta az Operettet, de nem vártam a felbukkanását a Centrálban. El kell ismernem, hogy nagyon jól illik a szerephez, hiteles a játéka, sose gondoltam volna, hogy musicalszínész. (((Ebbe a gondolatsorba nekem szervesen kapcsolódna az, hogy ugyanannak a Kabarénak egy másik főszereplője, Siménfalvy Ágota is bizonyított már, hogy milyen jól játszik prózát, hogy lehetséges az, hogy őt hagyják tengődni az Operettben és miért nem próbálja magát ki több helyen?))) Kádár úr a szívtipró, a helyezkedő, a nőket ügyesen kihasználó. Nekem már az előadás elején ígéretes volt az, hogy amikor a tulajdonos feleségének elcsábításával a jelenlétében a másik segédet gyanúsították, apró gesztusokkal reagált erre. Ez a pár rezzenés mutatja, hogy minden részletében végiggondolták a szereplők viszonyait. Sipos úr, a legöregebb inas szerepében Cserna Antal szerethetően pletykálkodik és intrikál, cselekedetei mögött ott a valódi motiváció: félti az állását és unalmában mások után nyomoz. Ártalmatlannak tűnik, de ha belegondolunk, névtelen levele több tragédiát is okozhatott volna. Cserna mintha nem mindig venné komolyan magát, helyenként azt éreztem, hogy az alakításának célja a közönség nevetésének kiprovokálása. Pokorny Lia mondatain is számos alkalommal nevetnek, bár az ő esetén nem éreztem azt, hogy kikacsintana akár egyszer is a szerepéből. A jelenlévők közül őt láttam legtöbbet színpadon,   Alföldi első Sirálya óta figyelem. El tudtam fogadni Balázs kisasszonyt (Fehér Anna után) olyannak, amilyennek ő mutatja, de azt be kell ismernem, hogy azt azért nehezen képzelem magam elé, amint ez a Balázs kisasszony leél egy életet álmai lovagjával. Jóval erősebbnek éreztem ugyanis azokat a jeleneteket, amelyekben a két szereplő konfliktusa rajzolódott ki, kevesebb idő maradt (törvényszerűen) a harmónia kiépítésére és az el nem játszott, pusztán elképzelt és kiszámítható happy endre. Ugyan dramaturgiailag felesleges lett volna a darabban meg is mutatni azt a bizonyos karácsony esti nagy találkozást, a néző mégis csak eltöpreng, hogy ez a két ember ugyan egymáshoz tudna-e valóban csiszolódni. László Miklós ezt az illúziót meghagyja nekünk, így reménykedve távozunk. És aki erre beült, az  vissza is fog térni.

Színlap

Címkék: Kern András Schnell Ádám Pokorny Lia Illatszertár Centrál Színház Simon Kornél Puskás Tamás

Szólj hozzá!

A bejegyzés trackback címe:

https://mezeinezo.blog.hu/api/trackback/id/tr245348927

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

Nincsenek hozzászólások.
süti beállítások módosítása