Bejegyzések

Mezei néző

Íme a mottó: Válassz! 1. A jelen múlttá válik, a pillanat nem maradhat örök. 2. A jelen múlttá válik. A pillanat nem! Maradhat örök.

Címkék

Friss topikok

Leírás

Creative Commons Licenc

A magyar Martin McDonagh, alias Székely Csaba az utóbbi időben két rendező szinte kizárólagos figyelmét is élvezi. Először a Marosvásárhelyen működő Sebestyén Aba fogott hozzá a Bányavidék trilógiájának színpadra fogalmazásához, majd nem sokkal később ugyanezt tette Csizmadia Tibor is (a Bányavirágot a Pinceszínházban, majd ezt a második darabot a Szkénében). Sebestyén Aba a Nemzetiben is újrarendezte változatlan jelmezekkel és díszlettel a trilógia első darabját, amelyet az új igazgató is meg kíván tartani. A három egy helyszínen játszódó, de egymáshoz nem kapcsolódó cselekményű darab egyébként most már kötetben is olvashatóak. 

Óriási karrier ez egy mai magyar drámaírónak, de nem csoda, hiszen nagyon kevés játszható és színészeknek is hálás szerepeket kívánó mű íródik mostanság. A közönségnek pedig kell az újdonság, hiszen viszonylag kis réteg jár színházba és nem akarja ugyanazt az 5-10 klasszikus darabot évről évre megnézni.

Ez itt a bökkenő éppen: a darab varázsa nagyban múlik a váratlan fordulatokon. Egy Hamlet esetén nincsen akkor sem hiányérzetünk, ha ismerjük a mű végét és nem ér minket váratlan meglepetés. A Bányavidék trilógia darabjainál érzem azt, hogy sokkal élvezhetőbb első nézésre, mint amikor újra és újra szembesülünk a szöveggel. Martin McDonagh stílusa magyar fordításban (Varró Dániel) erősen mesterkélt, nem rosszak a poénok, de egy idő után talán már fárasztóak. Székely Csaba ugyanezt a stílust követi - a könyv előszavában ezt el is ismeri -, emiatt sokszor eszünkbe jut, hogy a kevesebb kifacsart szófordulat talán jobban hatna. 

Miután én mindkét darabot először Csizmadia-rendezésben láttam, a szövegeket előzetesen nem ismerve, azokon az estéken tudtam átélni az újdonság varázsát. 

Jelen esetben sem szórakoztam rosszul, sőt élveztem azt is, hogy néhány esetben előre tudtam, hogy milyen poén jön és az jött is...(A legfrappánsabb és a darab szellemét kifejező: "Két székely elmegy a kocsma mellett.")

Az előadás díszlete kevéssé praktikus, de hatásos. Nem praktikus az, hogy egy leszűkített képkereten belül játszódik a cselekmény, hiszen így a nézőtér jelentős részéről nem látni csak a cselekmény kis részét. Fogalmam sincs, hogy a marosvásárhelyi színház adottságai milyenek, lehet, hogy ott ez a probléma nem jelentkezik. Az előszínpadra kiültetnek néhány zenészt, akik még inkább felerősítik a hangsúlyozott teatralitást. A falra festett táj túl idilli, sőt giccses - különösen a falra erősített trófeákkal. 

A Szkénében műsoron tartott Bányavakságban a folyamatos pálinkaivás, ami a székely emberek legjellemzőbb tevékenysége lehet, ha hiszünk a szerzőnek, Sebestyén Aba rendezésében talán mégsem lesz a cselekmény központi eleme, nem úgy mint a Csizmadia-előadásokban. Amíg a Szkénében - az én olvasatomban - a történetet leginkább Iringó (Bozó Andrea) dominálta, ő az, akivel "menni lehetett", hozzá képest a többi szereplő kicsit hátrább szorult, a román rendőr pedig kifejezetten mint mellékszereplő volt jelen Tóth Jocó elővezetésében, addig a marosvásárhelyi előadásban egyértelműen azt éreztem, hogy Bányai Kelemen Barna igazán nagyszerű, sziporkázóan szellemes alakítása egy olyan figurát mutat fel, amelyik egyedül képes ellensúlyozni az összes többi magyar szereplőt egymaga is. Bányai abszolut főszereplő, ráadásul határozottan emlékeztetett a fiatal Robert de Niróra, megnyerően csalja csapdába a falu polgármesterét, aki épp riválisát kívánja lebuktatni. Ahogy az ismertetőben is közlik az előadásról, valóban a nacionalizmus és a korrupció a két nagy témája és problémája a darabnak, mindkét területen lenyomja a román rendőr a folyamatosan egymás torkának eső magyarokat. Még akkor is, ha diadalát hosszan nem élvezheti. Apróságokból épül fel ez az alakítás, szimbolikus értelmet is nyer, amikor a polgármester tányérjáról előbb csak falatonként veszi el a húsdarabokat az eredetileg vegetáriánus nyomozó, majd végül az egészet a magáéra önti. Van az előadásban minden, román és magyar dalok éneklése, és kétezer évre visszamenően a nemzeti sérelmek hangoztatása. Érdekes lehet az előadás az eredeti helyszínen, ahol esetleg beülhetnek magyarul is tudó románok. Jó lenne tudni, hogy ők mit szólnak az előadáshoz, amely persze alapvetően önkritikus, leginkább azt nyomozza, hogy maguk a székelyek mit csinálnak rosszul, miért nem jutnak egyről a kettőre. Székely Csaba a magyarság kudarcaiért nem annyira keres külső felelelősöket. A trilógia másik két darabjában nincsenek románok, ez az egy figura az, aki idegen. De ő aztán néhány feles után be is olvas: milyen lusta nép az, amely arra vár, hogy Kossuth másodszor is üzenjen? Miért nem tud már elsőre hadra kelni?

 

Színlap

Címkék: Sebestyén Aba Bányai Kelemen Barna Marosvásárhely Thália Bányavakság

Szólj hozzá!

A bejegyzés trackback címe:

https://mezeinezo.blog.hu/api/trackback/id/tr875315607

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

Nincsenek hozzászólások.