Bejegyzések

A Színház c. szaklap márciusban kifejezetten a nőkről szóló tematikus számot jelentetett meg. Ebből az alkalomból kerekasztal beszélgetést rendeztek tegnap délután, amelyen a lap írói és szerkesztői mellett Eszenyi Enikő (a címlap és egy hosszú interjú is szól róla) és Ónodi Eszter vett részt.

Megtudtuk, ami úgyis mindenkinek nyilvánvaló, hogy alig képeznek Magyarországon női rendezőket és amíg a független társulatok vezető pozícióiban 65% a nők aránya, addig a kőszínházakban ez egy százalék alatt van. Korábban Zimányi Zsófia vezette a Tháliát (jelenleg a Rózsavölgyi Szalon élén fejt ki elég jelentős művészeti szervező tevékenységet, kevéssé a széles nyilvánosság előtt), most viszont már a női igazgatókat Eszenyi Enikő egymaga reprezentálja. 

Én a magam részéről azért mentem, hogy halljam volt tanáromat, Szabó Istvánt (a Színházi Intézet igazgatóhelyettese volt többek között) beszélni a témáról és persze kíváncsi voltam Enikőre, akivel még az ősidőkben (1998) volt szerencsém megismerkedni. Tavaly a Budapesti Kamara bezárásakor láttam utoljára. (A vágy villamosát átmentette azóta a Pestibe.) Ami a kétórás beszélgetésből leszűrhető és tanulság:

Úgy éreztem, hogy sok a hét ember egy beszélgetéshez, igazából alig jutott lehetőség arra, hogy ki-ki elmondja a véleményét. Ónodi Eszter egyszer tudott megszólalni, úgy éreztem, hogy szinte bűn elpazarolni az idejét arra, hogy csak úgy ücsörögjön és hallgasson. Elég érdekes lehetett volna az egész, ha a moderátor mindössze két embert hív meg, akiknek viszont valóban van esélye arra, hogy kifejtse a gondolatait.

Rengeteg szó esett Mundruczó rendezési stílusáról, hogyan mutatja be lényegében tárgyként a női testet - rengeteg erőszakos jelenetben. (Ha valaki még emlékszik, vagy most megnézi, amit A jég kapcsán írtam novemberben, világos, hogy maguk a színészek is tárgyként kezelik a testüket és a lemeztelenedés őket úgy tűnik nem izgatja - vagy akit igen, az eleve nem is vállal ilyen szerepet.)

A másik kérdés, hogy mennyire vannak a nők elnyomott helyzetben, a férfi vezetők befolyása alatt. Eszenyi Enikő néhány megszólalásából számomra világossá vált, hogy ő teljes egészében elégedett (a színház finanszírozottságával azért nem), Marton László vonalát a magáénak érzi és egy picit sem érzi azt, hogy előde megkötné a kezét. Ez a Vígszínház éppen olyan, amilyet szeretne és minden rendben van lényegében. Én évek óta azt hittem, hogy Enikő másként csinálná, ha egyedül lenne (és nem lenne Marton még mindig a művészeti vezető), de most meggyőződtem arról, hogy neki ez a helyzet így optimális. Ez lesz tovább is, ha megkapja a következő ciklusra is a színházat. (El nem tudom hinni, hogy ki az, aki több energiát tudna beletenni a Vígbe, akinek fontosabb lenne az a színház.)

Nyíltan azért nem, de a beszélgetés után külön megkérdeztem, hogy Alföldinek látna-e helyet a Vígben. A válasza rövid volt: ez egyedül Robin múlik. Aki a Vígből indult, az bármikor visszamehet a bölcsőhelyére.

Ennyi volt. Akit ez a téma érdekel, nem jár rosszul, ha a Színház márciusi számát fellkapozza és átnézi.

Címkék: Vígszínház Alföldi Mundruczó Kornél Eszenyi Enikő Szabó István Marton László

Szólj hozzá!

A bejegyzés trackback címe:

https://mezeinezo.blog.hu/api/trackback/id/tr925136403

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

Nincsenek hozzászólások.
süti beállítások módosítása