Előzmények:
Ha Figaró, akkor mindig bajban vagyok. Menni vagy nem menni?
Kezdetben voltam én, aki nemes egyszerűséggel a világ legunalmasabb és teljesen érdektelen operáját látta a műben. Ez az állapot nem változott meg akkor sem, amikor Galgóczy Judit rendezésének bemutatóját is láttam az Operában. Szövevényes történet szép zenével, ennyivel elintéztem, de egyáltalán nem érintett meg.
Erre jött a 2006-os Tavaszi Fesztivál, amelynek programjában szerepelt ez is Kovalik Balázs Mozart Maratonjának részeként. Minthogy Kovalik Balázs rendezései mindig invenciózusak, van benne végigvitt gondolat, mindig lehet érezni, hogy akar valamit mondani az előadásaival, adtam egy esélyt a Figarónak is. (Bár nem szívesen mentem, másnap fontos ZH-t kellett írnom olasz nyelvészetből, hatalmas rizikónak éreztem azt, hogy öt órát feláldozok a készülésre szánt időből. De Kovalik mindenek előtt - és elmentem.)
Magára az előadásra is rendkívül élénken emlékszem, ami azért is maradt meg, mert pár nappal később újra megnéztem és 2007-ben is minden alkalommal, amikor lehetett. Óriási veszteség, hogy nem kerülhetett tartósan be a pesti repertoárra.
Valószínűleg soha ennyire erős hatással nem volt rám színház, mint éppen ez. (Ha leszámítom persze 1978-ban a miskolci Lúdas Matyit, ami a legelső színházi élményem, és még velem van azóta is.)
Kovalik "sárga" Figarója számomra megértette a darab nagyszerűségét is. (Most azt nem részletezném, hogy olyannyira hatott rám, hogy egy szakdolgozatot írtam belőle, mintegy 70 oldalon át elemezve a rendezést és a szereplők közötti viszonyokat - két évig másra se gondoltam, csak erre.) Kovalik rendezése után hónapokig mást se hallgattam és a Figaróval sikerült valahogy átvészelnem életem eddigi legkeményebb évét, a 2006-ost.
Ennek az előadásnak az is lett az eredménye, hogy ha az Opera vagy a MüPa műsorra tűzi, akkor érzem a belső kényszert, hogy mennem kell. Kicsit reménykedem, hogy látni fogok ismét egy hasonló minőségű előadást, mint Kovalik Balázsé volt, de természetesen egy ilyen élmény megismételhetetlen, voltaképp örülnöm kell annak is, hogy egyszer (illetve öt alkalommal ugyanazt) átélhettem.
Kovalik Figarója után sajnos ez a léc olyan magasra került, hogy leginkább csak egyes énekesi teljesítményeknek tudunk örülni. Kovalik rendezése előtt vagy után sem láttam soha egy olyan előadást, amelyben a szereplők közötti viszonyok logikusan, a legkisebb maszatolás nélkül lennének felrajzolva. Amelyben nincs felesleges illusztráció és pótcselekvések sora. De még lehetne ilyen...
Figaró-mániámban osztozik a lányom is, aki még mindig rajongva néz fel azokra az énekesekre, akiket annak idején 5, majd 6 évesen látott. Figyeljük őket, nézzük őket más előadásaikban, melyekből többnyire kiragyognak, hiszen nem múlik el nyomtalanul a Kovalik-hatás, aki nyilván azt tanította nekik, hogy az opera színház is és úgy játszanak, mint akik végiggondolják a saját figurájukat, sőt megpróbálnak valamiféle viszonyt kialakítani a többi szereplővel is. Ez nekem nyilvánvalónak tűnne, de a legtöbb operaelőadásból még süt a "hagyományos" felfogás, hogy csak a hang számít, hogyan szólal meg a szerep - nem kell eljátszani.
ÉS most jön maga a pénteki élmény.
Fischer Iván pénteki előadásán azt éreztem, hogy nagyon közel volt ahhoz, hogy egy egészen átütő Figaró szülessen meg. Az előadás korábbi, 2009-es verzióját is láttam, amely ennél kevesebb színházi eszközt használt, de ehhez a mostanihoz hasonló módon.
Előre kell bocsájtanom, hogy nagyszerű dolog a MüPá-ban operát nézni (gondolok itt elsősorban a rendszeres Wagner-előadásokra, amelyekre hónapokkal előre készülök és az első Ring óta várjuk őket Vilmával lelkesen), mivel tudni lehet, hogy az előadás zenei megvalósítása nem fog csalódást okozni, a minőség garantált. Nagyon ritkán fordul elő, hogy akad egy-egy énekes, aki mintha beteg vagy némileg indiszponált lenne, de ezek az előadások azt bizonyítják, hogy igenis ki lehet osztani egy előadást úgy, hogy minden szerep jó gazdára találjon.
A MüPa viszont nem színház, hanem egy hangversenyterem, tudomásul kell venni az adottságokat és nem lehet egy előadást olyan szcenikai igényekkel megteremteni, amelyek az Operában nem ütköznének akadályba. Magyarán előtérbe kerül a zene és valószínűleg az a nyerő megoldás, amikor csak jelzésszerűen játsszák el a történetet.
Az én benyomásaim szerint azok a szerencsés esetek, amikor nem illusztrálni akarnak, hanem éppen csak a lényeget meghagyva, a kapcsolatok megszületésére koncentrálnak a rendezők. (Ezért tetszett nekem sokkal jobban a Ring előadásai közül a második kettő, mert arra már jóval kevesebb sallangot aggattak rá.)
A Fischer-Figaró esetén a nyitány alatt statisztáló főiskolások, akikre igazán csak a lakodalom előkészítő jelenetében lenne valóban szükség, szétmozogják a zenét. Teljesen szükségtelenül szaladgálnak föl s alá, átöltöznek a nyílt színen a darabhoz kevéssé passzoló ruhákba, pedig milyen ígéretes ötletnek tűnt a kóristák beültetése zenésznek álcázva a zenekar tagjai közé, mennyire jó lett volna, ha abban a ruhában maradnak és csak akkor mennek statisztálni, ha nagyon muszáj. E színpadi segédmunkások lelkesen teszik a dolgukat, csak éppen feleslegesek, sőt rontják az előadás élvezhetőségét. Ráadásul, amikor valaki a MüPá-ba szervez előadást, pontosan tudhatja, hogy oda csak zeneszerető emberek mennek oda, sőt a közönségnek inkább az a része, aki a koncerteket részesíti előnyben az operával szemben. Tehát épp ez a közönség nem vágyik bohóckodásra, a zene élvezetéért zarándokol el a MüPá-ba. Ami még ezzel kapcsolatban rosszul érintett, hogy láttam e statiszták között olyan neveket, amelyek a prózai színházak látogatói számára már valóban "nevek". Szilágyi Csenge viszi a vállán A tanítónőt a szomszédos Nemzetiben, Törőcsik Franciska pedig több főszerepben is jelentős az Örkény Színházban. Én egyszerűen méltatlannak tartottam azt, hogy őket ilyen pótcselekvésre kényszerítik. Van egy érzésem, hogy ők is pontosan látják ezt, de nyilván élniük is kell valamiből.
Az, hogy Fischer sem tartotta lényegesnek a szereplésüket abból is egyértelmű, hogy szerencsére a második részben már csak ott hasznosítja őket, ahol helyükön vannak és a végén nem illeszti őket be a tapsrendbe, egyetlen egyszer sem. (Szilágyi Csenge a Kékszakállúban is szerepelt, mindkét "fátylas" rendezésben, amelyekről korábban beszámoltam. Akkor még ki kellett vonszolódnia a meghajláshoz, most ezt megússza legalább.)
Amíg a főiskolások szedett-vedett gönceikben parádéznak, az összes főszereplő ruhájáról elmondható, hogy olyan, mintha egy koncertszerű előadáshoz készített fellépőruha lenne. Sötét v. szürke öltönyök, elegáns szoknyák - nem próbálnak XVIII.századiak lenni, sőt nem látszanak jelmeznek sem. Civilben van tehát mindenki, kivéve a "nép". Idővel néhány szereplőre rákerülnek kiegészítők, amelyek jól jelzik az adott személy státuszát. Ez a megoldás sokkal jobban illik a hely szelleméhez, ez lett volna az az út, amely egy letisztult és sokkal jobban átélhető Figaróhoz vezetett volna. A Marcellinát éneklő egy picit sem változtat mai ruházatán, amely egy kicsit sem illik a szerephez. Az ő esetében éreztem azt, hogy nem is kísérelte meg eljátszani a szerepét, bár kiválóan elénekelte. (Milyen kár, hogy Fischer sem hagyta meg Marcellina áriáját - ez eddig csak Kovalik Figarójában hangzott el, pedig nagyon lehet azzal is énekesként csillogni.) A többi énekes esetén kivétel nélkül éreztem, hogy magából a szereplőből is mutatnak többet vagy kevesebbet.
A színpadon kettéosztva ült a zenekar, köztük hol állt, hol ült a kotta nélkül (!) vezénylő Fischer Iván és nézte a kis dobogót, amelyen a legtöbb fontos jelenet bonyolódott. Két ruhatartó állvány ismét dekorációként szerepelt, bár helyenként nemcsak funkciótlanok, de zavaróak is voltak. A darab egyik emlékezetes kifejezetten vígoperai jelenete, amelyben Susanna szobájában egyszerre bújik el a karosszékben és mögötte a Gróf és az apród. (Ez és az ehhez hasonló jelenetek mindig érvként szolgálnak azoknak, akik azt mondják, hogy milyen ostoba dolog is az opera.) Most a két állvány tele ruhával egyetlen díszletelemként szinte felkínálta magát az elbújásra. Minden értelmes apród vagy gróf azok mögé menekült volna, komplett hülyeség volt a fotel mögé gugolni.
Erre mondhatja bárki, hogy nem számít, apróság - igen, pont ezért nem szerencsés ilyen külsőséges díszítőelemeket ráaggatni az előadásra, mert hasznosítás nélkül vagy éppen rosszul használva őket ráülnek az előadásra. Nem biztos, hogy minden néző áhitatos révületben, csukott szemekkel ülte végig - el tudom képzelni, hogy mást is zavarták ezek az apróságok. (És most várnám a kommentek tömegét: nekünk ez így is szuper volt, minek kukacoskodni.)
Még a ruhákra visszatérve: nem volt annyira rossz ötlet, bár elsősorban dekorációként szolgált néhány felfüggesztett próbababa, amelyről levettek jelmezt és ráadták a szereplőkre. Ez a megoldás működött alkalmanként (az apród átöltöztetésénél kifejezetten szerencsésen), viszont a negyedik felvonás elején katasztrofális eredményhez vezetett a megoldás erőltetése: két bábu leengedése ill. felfüggesztése miatt percekre leállt az előadás. Fischer Iván egy-két kommentjével áthidalta ezt az űrt, de a két bábu felvonásbeli hasznosítása mégcsak nem is volt következetes, többre mentünk volna nélkülük.
Az énekesek közül voltak ketten is, akikre halványan emlékeztem még a 2009-es előadásból. A műsorfüzetből kiderült, hogy tényleg igazam volt. Minden szereplő valóban illett a szerepéhez, ahogy ez elvárható is volt. Ami nekem kicsit fájt, hogy a korábbi operáktól eltérően egyetlen egy mellékszerepben sem lépett fel magyar énekes. Jól énekelt ez a gárda, de azt mégsem tudom elfogadni, hogy Fischer Iván egy magyart sem látott alkalmasnak, aki beilleszkedhetett volna a koncepciójába. Csak az a megnyugtató, hogy amíg mi nézzük a vendégeket, addig a mi énekeseink sorban helyezkednek el külföldön, ahol úgy néz ki bevállnak. Ahogy itthon nem kell Kovalik, miközben a németek örömmel foglalkoztatják.
