A K2 társulat tavaly New Yorkban járt, találkozott „amerikás magyarokkal”, interjút készített velük és ezekből a szövegekből készített egy majdnem 2 órás librettót Závada Péter, amelyet – mintha egy zeneművet adnának elő, kevés, de nagyon precíz a capella énekléssel – szólaltatott meg hat színész. (A zenét Horváth Szabolcs állította össze.)
A hat művész a Szkéné színháztermének a falai mentén egymástól arányos távolságra helyezkedtek el, két férfi, egy nő, majd megint két férfi, egy nő (Boros Anna – Horváth Balázs – Viktor Balázs – Piti Emőke – Borsányi Dániel – Domokos Zsolt), mindannyian estélyi ruhában illetve frakkban voltak, mintha csak koncertszólisták lennének. (Látvány: Jeli Sára Luca)
A közönség a terem közepén elhelyezett fehér támlátlan székeket kapott, bár kevés támlás is el van helyezve a falak mellett azoknak, akiknek egészségügyi problémái vannak, hogy nekik se kelljen az előadásról lemondani. Jó lett volna oda leülni, meg is tehettük volna, mind üres maradt a főpróbán, de éppen azért, mert azok a székek mások voltak, azt hittük, hogy majd a színészek helyet változtatnak, esetleg oda ülnek le, így elbénáztuk, kuporogtunk a terem közepén, és igyekeztünk ide-oda forogni, hogy mindenkiből jusson valami. Ebben a helyzetben lesz a közönség kilencven százaléka, leteszteltük az átlagos mezei néző miben részesül majd az igazi előadáson (a premiernek épp most lett vége nemrég, amikor ezt elkezdtem írni).
A terem közepén a súgó ült ( a rendezőasszisztens Kovács Zsuzsi), és a megszokott színházi helyzettől eltérően felállt, és néha belejavított az elhangzott szövegbe, amely természetesen megmaradhatott volna az elhangzott formában is. Az, hogy a javítás is a darab része volt, valószínűsítem, ugyanis a szereplők olyan profizmussal váltották egymást, pontosan léptek be, valóban mintha prózában ugyan, de koncertet hallanánk. A sok ismétlődés is zenei hatást keltett, nem beszélve arról, hogy folyton változott, hogy az egy-egy ember vallomása egy szereplőtől, többtől felváltva, esetleg újra elismételve, egymás szavába vágva, vagy – egy ízben – mindenki által egyszerre, párhuzamosan elmondva jelent meg. Ez az utóbbi helyzet érdekes volt, mert ha érteni akartuk, akkor ki kellett választanunk egy színészt, akire figyeltünk a hangzavarban, és aki szintén a felé nézőknek mondta el a történetet, a sajátjaként, a szemkontaktust végig tartva a saját embereivel.
Nagyon ki volt az egész előadás dolgozva, Fábián Péter és Benkó Bence alapos munkát végzett. Egyiküket néha néztem is, amikor mosolyogva jegyzetelt előadás közben, láthatóan élvezte, hogy együtt van a csapat, jól muzsikálnak a színészei.
A közönségtől többet várnak annál, mint azt, hogy majdnem 2 órát ücsörögjenek támlátlan székeken: néhány nézőt megkérnek arra, hogy olvassanak fel egy-egy verset.
Nekem legkevésbé sem tűntek versnek e szövegek, de ezek végig a holddal és a kőzetekkel foglalkoztak, így értelmet nyert a cím. (Az egyik interjú-alany geológusnak tanult, az ő sorsáról több minden is kiderült, innen a kapcsolódás.)
Egy oldal után végre jussunk el a lényeghez, miért is kuporgunk a széken ennyit?
Én azt hiszem, hogy ez a szöveg az összeállítónak túlságosan is megtetszett, pedig mindaz, ami kiderül, ami valóban fontos, sokkal rövidebb idő alatt is átjön számunkra és előbb-utóbb mindenki inkább fogja várni a program végét, és nem fogja értékelni az újabb kis színes történeteket. Vannak jobb és kevésbé érdekes részek, talán még most sem lenne később rövidíteni, bárhogy is fáj.
Az előadás erősen átpolitizált, nem rejti véka alá az "oldaliságát", és egy-egy mondatával – talán öt percen belül – ha eljött véletlenül egy Fidesz-törzsszavazó, az illető kellően ki lesz akadva ahhoz, hogy a nem kifejezetten ellenzéki, hanem általánosan érvényes megállapításokra se tudjon majd igazán figyelni.
A gondolatok részben az 56-os emigránsok helyzetével, sokféleségükkel foglalkoznak – „vannak köztük nácik elől menekülő zsidók és zsidók elől menekülő nácik”, nincs egyféle 56 sem, sőt "egyesek, akik 1961-ben születtek, szintén 56-os forradalmárnak mondják magukat". Másfelől sok reflexió elhangzik a kint élők mai helyzetéről, a jelenlegi kötődésükről Magyarországhoz, és hosszan elemzik az elvágott gyökerekkel élés előnyeit, hátrányait.
Harmadrészt felmerül nem kevésbé erőteljesen a nagy kérdés, lehet-e a jelenlegi itthoni viszonyokon változtatni, lehetne-e bátrabban élni? Miért nincs egy újabb 56 – merül fel még ez is. Válasz természetesen nem érkezik semmire, kérdések és álláspontok sokaságával ismerkedünk meg, és menet közben egy-egy gondolatsort magunkban el is indíthatunk.
Az előadást kétségtelenül színesíti, hogy időről-időre a fellépők civilként adott riportjaiból bejátszanak részleteket, így megtudjuk, hogy maguk a színészek miként viszonyulnak Magyarország elhagyásának kérdéséhez.
Az, hogy ki miként fog erre az előadásra reagálni, mennyire fogja érzékenyen érinteni, elutasítja-e majd, vagy zseniális alkotásnak tekinti, még a szokásosnál is jobban függ a néző hátterétől, beállítódásától. Akiket a politika egyáltalán nem érdekel, sőt taszít, és csak kikapcsolódás céljából mennek színházba, amikor mennek, jobban teszik, ha egy másik előadást választanak, amelyiknek csak egy rétege hordoz – esetleg – politikai mondanivalót, de lehet benne mást is értékelni.
Most is elmondhatom, hogy a K2 megint meg tudott lepni, nincs két egyforma jellegű előadásuk, de ez nem lett a kedvencem. De a hozzáállás és az elmélyülés alapossága, a csapatmunka most is lenyűgözött, és várom a következő alkalmat is.
