Hát most bajban vagyok. Igazán. Elvileg megkönnyebbült is lehetnék, mert napok óta igyekeztem a múlt hétről összegyűlt hat előadás dokumentálását megejteni és most ez az utolsó. Úgy néz ki, hogy utolértem magam és ha ezzel készen leszek, akkor az esti Cosí fan tutte-ig nem lesz más írnivalóm. Akkor tehát mi a baj? Semmi más, pusztán annyi, hogy a tavalyi Stuart Máriához hasonlóan az általam nagyon szeretett Örkény Színházban ismét láttam egy olyan előadást, amelyikről az agyammal végig tudtam, hogy mennyire kompakt és jól megcsinált rendezés, nagyszerű színészi alakításokkal, rám mégsem hatott igazán. Miután tavaly csak egy másik bejegyzésben érintőlegesen említettem ezt a problémámat, most másodszor mégsem akartam megfutni. Tehát írok mégis néhány szót az előadásról, ahogy mindegyikről szoktam, amire odavetődöm.
Az Übü királyt ugyan főpróbán láttuk, de ez esetben ez már inkább számít hétköznapi előadásnak, ugyanis a nyáron előbemutatót tartottak Szentendrén. Egyáltalán nem észleltem, hogy kilógnának a fércek a produkcióból. Sokszereplős jelenetek vannak és nyoma nem volt semmi bizonytalanságnak. Be volt ez már járatva rendesen.
A lányom előismeretek nélkül nézte. Ahogy ez várható is volt, magával ragadta a történet, szerette a rendezést és a színészeket. Jót tett neki az előadás azért is, mert éppen kiábrándulófélben van - tíz év után - az operából. Vilma 13 évesen egészen magabiztosan kinyilatkoztatja, hogy csak jól megrendezett előadásokat akar látni, félmegoldások nem érdeklik, még akkor sem, ha jók az énekesek. Mácsai Pál rendezése kiállta a próbát.Úgy néz ki, hogy a prózai színházzal nem fog szakítani.
Azt hiszem, hogy a közönség széles tömegeit magával fogja ragadni az előadás, és csak azokkal lesz nehéz megbirkózni, akik túlságosan is beleszerettek egy korábbi verzióba. Tavaly Dömötör András rendezését nézve alapvetően ugyanez volt a helyzet: túl sokszor láttam Zsámbéki rendezését. 1985-ben először. Az volt a Katonában az első nagy élményem és talán hét alkalommal újráztam. Nem pusztán a főszereplő Sinkó László és Básti Juli, de még a főiskolások (Vajdai Vilmos, Lengyel Ferenc, Zubornyák Zoltán, Varga Zoltán) is megmaradtak.Talán ennyi az egész. Vannak élmények, amelyek annyira mélyek, hogy nehéz őket felülírni.
Ez a bizonyos legendás Übü talán hét éven át volt műsoron a Katonában, de azóta eltelt húsz év. Bár azt mondják, hogy a színház a pillanat művészete és gyorsan elillan a hatás - ez a példa nekem éppen arról szól, hogy az igazán jó előadások mégis egy életre szóló nyomot hagynak. Valószínűleg újabb húsz év letelte után még mindig az az Übü lesz számomra az etalon. Számos embert ismerek, akik még most is Gábor Miklós, Bessenyei Ferenc és társaik alakításához mérik a friss bemutatókat.Valószínűleg én pedig majd Ruszt Othellóját és Eszenyi Enikő Leonce és Lénáját fogom felemlegetni...
Az Örkény számára viszont az feltétlenül jó hír, hogy az elmúlt húsz év alatt elég széles nézői rétegek cseperedtek fel, akik számára ez az előadás lesz "AZ" Übü, csupa nagybetűvel. Erre minden esély megvan, így látom, még akkor is, ha én kicsit kívül maradtam az előadáson.
Übü mama és Übü papa, Kerekes Éva és Csuja Imre személyében most is a hátán viszi az előadást, annak ellenére, hogy a mellékszereplők hada sincs elnyomva.Éppen azért, mert övék a főszerep, még úgy is szerethetőek, hogy mivel zsarnokot játszanak, elvileg ellenszenvesek és taszítóak. Annak idején Sinkó és Básti alakítása is éppen ilyen jellegű volt: ugyanígy imádni lehetett a helyenként undorító Übüket...A színészek szerethetősége és a jelenetekben rejlő humor a siker titka. Ugyan a szerző a Shakespeare királydrámák paródiáját írta meg, a rendezés komolyan veszi a helyzeteket, és belülről láttatja a szereplőket.A kisebb szerepeket játszók is hálás helyzetbe kerülnek. Máthé Zsolt a konferanszié rövid szövegét is élettel tölti meg, Nagy Zsolt kifejezetten hatásos medveként és Poszomány kapitányként is. Bagossy László egyetemista osztálya is jelentős feladatokhoz jut, és képesek arra, hogy szervesen beilleszkedjenek az Örkény csapatába. Ficza István számára szintén jó feladat Rozamunda királyné eljátszása.
A színpadról árad felénk az energia, egészen nyilvánvaló, hogy a színészek számára öröm ebben az előadásban (is) részt venni. Kívánom nekik, hogy még sokáig élvezhessék...
