Mostanában időigényes dolog ám a Karinthy Színházba járni. Odamegyek, megnézem az előadást, aztán rendre eszembe jut, hogy muszáj a kiinduló műveket is elolvasni, mielőtt a beszámolómnak nekilátok. Ahogy a legutóbb Az ördög esetén, most is elkezdett érdekelni, hogy miből mi lett. Akkor nagyon kevés húzást tapasztaltam, most viszont megállapítottam, hogy rendkívüli hűséggel történt meg Karinthy Ferenc regényének (Aranyidő, 1972) átdolgozása. (Deres Péter a dramaturg.) Ugyanaz az élmény jelenik meg benne, Budapest ostroma, mint az ismertebb, ámde már 1953-ban megírt Budapesti tavaszban, de már derűsebb színekkel. Az mindkét regényen látszik, hogy személyes élményeket ír le, végig lehet a helyszíneken követni a szereplőket. Ahogy a rendező Karinthy Márton Ördöggörcs c. regényéből emlékszem, Karinthy Ferenc maga is lazán vette a bujkálást, szinte játéknak fogta fel és talán némileg még szórakoztatta is. Mint aki egy percig sem gondolja, hogy ő is meghalhat. Ez a hangulat erősen érződik az Aranyidőben, és átmentődött a főszereplővel együtt a színdarabba is.
Azt szokták mondani, hogy a regényadaptációk reménytelenek, ez esetben azt érzem, hogy nem csorbult a mű, a mellékszereplőkig bezárólag mindenki meg van, sőt vannak olyanok (Balázs Andrea kalauznője), akik még színesedtek is a tranformáció által.
Hagyományos stílusú előadás ez, amolyan békebeli. Nem egyszer leírták már, hogy Karinthy Márton színházeszménye Ádám Ottó Madách Színháza volt. Ott nem járhattam, csak elképzelésem van, hogy ez milyen lehetett. Ugyanakkor ha a "szórakoztató polgári színház" kerül szóba, mondjuk Balázs Péter szeretne egy ilyet Pesten létrehozni, akkor mindig elképedek azon, hogy miért nem jönnek rá, hogy van már Pesten, sőt Budán is ilyen, a Karinthy Színház ezt a színháztípust testesíti meg. Ráadásul: ezt ígéri, ezt adja. Ez nem kis dolog. Semmi faxni, semmi ködösítés.
A "Nők"-ben komoly témáról van szó, a halál (bomba vagy nyilasok formájában is) ott lebeg a zsidó és a nem-zsidó szereplők fölött is, ugyanakkor furcsa módon ennek ellenére a főszereplő derűsen amorális világnézete némileg oszlatja ezt a árnyat. Drukkolunk neki, hogy ússza meg. Néhány pillanatra elkomorodik azért a játék, de nagyrészt mégis csak egy széltoló nőcsábászati kalandjait láthatjuk. Kicsit meglepő, hogy két nőt kihagy, azokra nem marad ideje és három felvonás alatt mindössze négy szereplővel folytat viszonyt. Ez körülbelül megfelel Don Giovanni teljesítményének, de Berger Józsi sokkal természetesebben és magától értetődően teszi, nem lehet rá igazán haragudni.
Az, hogy az előadás működik, nagymértékben a jól megválasztott főszereplőnek, Dányi Krisztiánnak köszönhető. Dányi egész lényével, magatartásával sugározza a világ dolgaival csak a felületen foglalkozó férfiút, akinek a Fradi fontos, de az, hogy éppen bombáznak, mellékes. Zsidó, hamis papírokkal, de nem zavartatja magát. Kimegy az épület elé csevegni. Mennyire hiteles ez a magatartás? Dányinak nem kérdőjelezem meg, hogy viselkedhet valaki így is, mégha kicsit sem ésszerű. Viszi az előadást, fenntartja az érdeklődést, fel sem merül, hogy ne üljünk vissza, pedig merész módon két szünet is van. Nem menekül el a közönség. (Mostanában azért kevés helyen mernek szünetet hagyni, és igen kockázatosnak vélnek egy hosszabb előadást.)
Ha valamit kicsit soknak találtam, az egyedül az első jelenet volt, amely aránytalanul hosszú expozíciónak bizonyult. Jó Murányi Tünde Nellije, a szerelmes prostituált, hálás a szerep is, de helyenként soknak éreztem. Az úrinő, Ferencziné szerepéhez kissé már koros Bencze Ilona, elvileg nem lenne ő sem túl a negyvenen, ennek ellenére elhiteti velünk ezt a szerelmi viszonyt. (Éppen ezért csodálkoztam, hogy Tímár Éva ezredesnéje miért marad ki? Ugyanúgy elhinnénk Józsinak, hogy a tapasztaltabb nőkhöz is vonzódik.) Gáspár Kata üde tinédzserként, az ő esetében nem gondoltam arra, hogy talán későn találta meg a szerep. Kerekes Viktória nyilasát látva pedig valószínűleg a szerző is azt mondaná, hogy ilyesmire gondoltam. Megvan benne a nőiesség és a brutalitás is egyszerre. Érezzük, hogy a hóhér is áldozat, bár azért ott nem tartunk, hogy meg is sajnálnánk.
Az előadás döntő részben az óvóhelyen, a ház pincéjében játszódik. Józsi udvarlásain kívül még figyelhetjük néhány szökött katona, egy sorsjegybizományos, egy színész beszélgetéseit. Van aki feljelentget, ahogy az lenni szokott. Józsi is majdnem az áldozatává válik, de ő ezt az ármányt is túléli.
A színházból már azzal az eltökélt szándékkal léptem ki, hogy az eredeti kisregényt elolvasom. Lehet, hogy mások is eljátszanak majd a gondolattal, hogy nem ártana többet tudni múltunknak erről a kevéssé szívderítő, de annál vitatottabb időszakáról.
És nemsokára itt a februári bemutató, egy Csathó Kálmán darab újrafölfedezése. Várjuk!
