Mezei néző

Hat előadás:

Ha Carlo Gozzi, akkor Török Tamara egyetemi kurzusa mellett azonnal a Radnóti Színház A szarvaskirály című előadása jut eszembe még 1994-ből, amelynek színlapján a commedia dell’arte hatás miatt ugyanúgy szerepelt a Pantalone és a Truffaldino név is, illetve Bálint Andrásé. Ez a Turandot mégis nagyon más színházi világot képvisel, mint amit feltételeznénk a szerző alapján, sőt a mellékszereplők által bevitt humor sem igazán tompítja le az előadás komorságát.

Néha van úgy, hogy egy színházi előadás teljes egészen beletrafál a néző lelkiállapotába és megszólítja. Ezen a szerda délutánon azt hiszem, hogy kellően érzékenyen tudtam fogadni a IV. éves színművész-bábszínész osztály Tengely Gábor által rendezett előadását, akikre a januári Mackóélet-mackóálomból még emlékeztem.

A szórólap most is abc-rendben sorolja fel a közreműködőket, de hasznosítani tudtam a produkció facebook-oldalát, amely mindenkinek a képét külön is közli. Az internetnek egyébként is nagy szerepe van a történetben, az egy házban lakó szereplők közül többen is véletlenszerűen egy társkereső oldalon chatelnek egymással és ez némi bonyodalomhoz vezet. A meg nem nevezett látványtervező – feltehetően a rendező – mindenkinek egy facebook profilt tervez, amelyre rá jellemző tartalmak kerülnek fel és ezt egy ajtó méretű plakáton rendszerint a szereplő mögött látjuk. A túloldalra pedig mindenki esetén más-más mintázatú ajtó kerül, amelyik leginkább jellemző rá. (Ez is egy internetes személyiség-tesztféleséget idéz, nem egyszer botlottam én is bele a felszólításba, válaszd ki a neked legjobban tetsző ajtót és megmondjuk, hogy ki vagy. A szereplők nagy része ezzel foglalkozik, hogy ki is voltaképp…)

A színlap elárulja, hogy a darab az Avenue Q című amerikai musical átdolgozása (dramaturg: Boronkay Soma) itt és mostra, eredetileg Vas utca 9 is volt a címe, és ez még direktebben utalt arra, hogy esetleg a szereplők saját problémái is belekerültek. A második rész elején a színészoktatásról szóló kis betét – elvileg reklám – értésünkre adja a növendékek aggodalmait. Az eredeti musical, ha valaki nem ismeri, akkor a wikipédián részletesen leírják a tartalmát, fiatal felnőtteket gyűjt egy csokorba, akiknek közös jellemzője, hogy mind krízishelyzetben vannak és egyenként elmondhatnák mind magukról, hogy „nincs a teremtésben lúzer, csak én”. Megállapítható, hogy néhány hasonló mozzanat megtartása mellett (pl. homoszexualitását letagadó fiú mindkettőben van) a mai magyar viszonyokra adaptálták a művet és az volt az érzésem, hogy elég ötletesen szedtek össze mindenféle típusokat és ezáltal egy igazi csődtömeget sikerült létrehozni. Tényleg nincs senki, akit egy picikét szerencsésebbnek tarthatnánk a többinél, mindenki másért és másként boldogtalan, sikertelen.

Én ugyan nem szeretem a musical műfaját, de ez az előadás nem is egészen lett olyan, hiányzik a bombasztikus látvány (tervező: Szűcs Edit, Árvai György), amellyel jellemzően igyekeznek elvarázsolni a közönséget, másfelől pedig a zene ugyan optimizmust sugall (zenei vezető: Kákonyi Árpád), de a szöveg helyenként durva kifejezésekkel sem fukarkodva sikeresen ellenpontozza ezt. Itt-ott élvezni lehet egy-egy poént, vagy néhány színinövendék játékát, de alapvetően elég jól meggyőznek minket arról, hogy ilyen kilátástalan a helyzet minden vonalon, persze azért sokat segít, ha az ember eleve rossz passzban megy színházba. Nekem ez a szerda délelőtt a hetem mélypontja volt – így öt nap távlatából ez már világos -, így a lehető legérzékenyebben tudtam reagálni az előadásra. Könnyen bele tudtam volna magam is illeszteni a csapatba. Emiatt az, hogy talán a musical több táncot és jobb énekhangot várna el a közreműködőktől, egyáltalán nem zavart. Mindent megteszek, hogy ne nagyon legyen ezen a téren összehasonlítási alapom, így nem hánytorgatok semmit. Ráadásul egészen nyilvánvaló, hogy ha lett volna több anyagi forrás a vizsgaelőadásra, akkor talán a nyolc plakátnál, amely a teljes díszletet alkotta, mertek volna nagyobbat is álmodni.

A színészek egy részére még a Mackóéletből emlékeztem, ezért is mentem, mert kíváncsi voltam, hogy ugyanazok a diákok mit fognak egy egészen más jellegű darabbal kezdeni. A bábozás nagyon kevéssé volt jelen, valószínűleg senki nem jöhetne rá az előadásból, hogy ez egy bábosztály részére készült vizsga. (Valentyik Anna jelenete Vadász Tímea menedzser szerepében, amikor a saját kirúgatását elbábozza egyedül, mindössze a két kezét használva, emlékezetes azért így is. De nem mondhatjuk, hogy most a bábos jövőjüket készítik elő éppen.)

A nyolc színész mind kapott egy-egy jól körvonalazott emberi sorsot, de azért mégsem tudták azonos mértékben jelentőssé tenni, nem mindenki érik be egyszerre, van, akinek még idő kell ahhoz, hogy majd magára tudja a nézők figyelmét azonnal terelni, ha a színpadra lép, másoknak viszont ez a képessége már jól kifejlődött.

Az előadás után néhány órával úgy tűnt, hogy rám feltétlenül a Gyula-Ildikó páros hatott a legjobban és most a bejegyzést folytatva, 5 nap után még mindig ezt gondolom. A sütemények királynőjében megismert Főglein Fruzsina bárpultost játszik (Szabó Ildikó), aki hajlandó eltartani munkanélküli élettársát, Gyulát (Horváth Márk). Míg Főglein Fruzsina karakterében a dinamizmust érezzük, az eget-földet megmozgató energiát, amely mégsem elég arra, hogy Gyulát a tehetetlen állapotából kihúzza, de arra igen, hogy mindkettőjük életfeltételeit biztosítsa. Bár a legkezdőbb pszichológus is be tudná bizonyítani, hogy ez a kapcsolat se ér sokat, játszmázás az egész, ugyanakkor mégis van néhány apró jel, amely arra utal, hogy valamiféle emberi viszony kettejük között mégis létrejött, míg a többiek még ennyire sem jutottak. Sem a szingli menedzser, akit végül még el is küldenek (Valentyik Anna), sem a csábító bártáncosnő (Horváth Alexandra), aki látszólag sikeres, mert Leventét (Csiby Gergely) el tudja halászni a nőiesség terén nem túl versenyképes és önbizalom hiányos tanítónő elől (Nagy Petra), bár sokra nem megy vele. A szerelem terén nem áll jobban a vállaltan homoszexuális Szabolcs (Kovács Domokos) és kiszemeltje, aki viszont az önáltatást választja mégis (Tóth Mátyás).

A nyolc elrontott vagy elromló félben lévő élet, tele hiányokkal ebben az összeállításban erős dózis számunkra. Ráadásul a látottak-hallottak le vannak öntve a pezsdítő zenével, így a felszíni hatás mindvégig azonos lenne a hagyományos musicalekével, amelyek elandalítanák a nézőt. Mi pedig tényleg hálásak lennénk valami kis kapaszkodóért, amely által azt éreznénk, hogy a dolgok mégsem olyan kilátástalanok, vagy ha olyanok, mégis lehetne valamiféle esély a megjavulásukra. De ez most nem ilyen mindennapi musical, a felirat ellenére sem. Nincs kegyelem, nem ígérnek semmi jót az alkotók, mintha azt üzennék: ha nem akartok ide jutni, változtassátok meg az életeteket ti magatok és ne tőlünk várjatok segítséget hozzá.A tüneti kezelés ezúttal elmaradt.

Czajlik József rendezésében Kassán a helyi viszonyokra adaptálva bemutatták Kerékgyártó István Rükverc című regényéből a szerző által készített színpadi változatot. A Katona előadása jóval régebbi, arra a kezdetektől a mai napig, több mint három éve kihívás bejutni, köszönhetően annak, hogy az előadás rendkívül jól sikerült, jó Máté Gábor rendezése, jók a színészek, nincsenek benne üresjáratok és a szerző által kitalált világ a szemünk előtt testet ölt, bár kevés a kellék.

A kassaiak előadását nézve minden jelenetnél eszembe jutott, hogy is volt ez a Katonában, mit csinált Bán János és Bán Bálint Vidra Zsolt szerepében, de ugyanígy felidéződtek a mellékszereplők is sorra. Aki ezt nem látta, az nyilván nem hasonlít össze, talán jobban is jár ezúttal, előnyösebb színben tűnnek fel előtte a kassai előadás színészei és rendezői megoldásai. Annak ellenére, hogy lehetne hosszan taglalni, hogy mi mindenben jobb a pesti Rükverc, nem ez az amivel a kassaiak vendégjátéka kapcsán célszerű foglalkozni, hanem inkább a hozzáadott értékkel, amely kétségtelenül emlékezetessé tette ezt az estét is és nem érdektelenné a megtekintést. (És tegyük azonnal hozzá, hogy milyen kevés esélyünk van határon túli társulatokat nézni, sőt már annak is örülni kell, hogy működnek magyar nyelven játszó színházak.)

Valószínűleg Forgács Miklós dramaturg és a rendező együtt találhatta ki azt, hogy érdemes a Pesten játszódó történetet minél jobban átültetni Kassára, illetve a szlovákiai viszonyokra. Ez nem csak apró szöveges változtatásokkal valósul meg, hanem a 14 bemutatott jelenet között Szlovákia 1953-2013 közötti történelme is felidéződik Richtarcsik Mihály művészeti titkár narrátori közreműködésével, aki néptáncosként is megjelenik, az előadás elején és a végén is. Miután végignéztük Vidra Zsolt életét rükvercben, a halálától a születéséig, valóban erős hatása van a társulat által elénekelt népdalnak, átérezzük a sorok jelentését („hidegen fújnak a szelek”, „nem vagyok magamban szabad, kezemen-lábamon lakat”).

Az előadás bevezetője, amelyben a civilben megjelenő titkár figyelmeztet a káromkodásokra és elhangzik az is, hogy a színház repertoárján lévő többi előadásban viszont ékes magyar nyelven szólnak a közönséghez, látnivalóan a hazai nézőket célozta meg, hiszen itt Pesten mindez felesleges, szinte fel sem tűnik, ha egy előadásban csúnyán beszélnek a színészek, annyira általános jelenség. Ha végignézzük a későbbi betéteket, és ráadásul erre előadás után is van lehetőség, hiszen a kassaiak hoztak magukkal egy nagyon igényesen szerkesztett, informatív műsorfüzetet is, akkor észleljük, hogy a legtöbb esemény a kisebbségi léttel is kapcsolatos. Ezzel a megoldással Vidra Zsolt sorsa még bonyolultabbá válik, átszíneződik, ő maga is egy lesz a határon túli magyarok közül, azaz eleve hátrányos helyzetből startol.

Az előadás tempója jóval lassabb, mint a Katonában, de ezeket a betéteket mégsem bántam, mert egyértelműen jelezték a mű életképességét, általános érvényűségét, átültethetőségét. A pesti bemutató után arra számítottam ugyanis, hogy ahogy az gyakran megtörténik, ha előtűnik egy működőképes magyar darab, akkor abból „járvány” lesz és így a Rükverc is végig fog menni a magyar vidéki színházakon, és lesz miskolci, győri, kaposvári, szolnoki, stb változata is Vidrának. A szerep bármely színház sztár-színészének jó feladat lehetne, de akár vigaszt nyújthatna egy elhanyagolt, de még erőteljes karakterszínésznek is, bár a társulat többi tagjától kétségtelenül nagy alázatot követel az, hogy fregolizni kényszerülnek és több kisebb villanásban tudják csak képességeiket megmutatni. (A Katona példája mutatja, hogy így is nyomot lehet hagyni, két nézés után valószínűleg hiánytalanul fel tudnám sorolni az összes szereplőt, akikkel legutóbb 11 hónapja láthattam az előadást.)

A kassai előadásban Gál Tamás egyedül viszi végig Vidra szerepét, elég sikeresen vissza is fiatalodik egy pontig, bár a gyerek-szerepben már nemigen hiteles, de ne akarjunk túl sokat, belátható, hogy nem minden színház tud előhúzni egy apa-fiú kettőst, akik ráadásul mindketten jó színészek is. Ugyanazt a mutatványt nem hajthatta végre, mint a Bánok, akik esetén adta magát az is, hogy Bán János később a saját apját játszhassa el.

A többi mellékszereplő teljesítménye erősen hullámzó volt (Benkő Géza, aki elég sok rossz fiút játszott, volt talán a legemlékezetesebb, több ismerősöm is őt emelte ki, mint „leg”-et), ahogy voltak jobban és kevésbé jól kitalált jelenetek is, ugyanakkor az előadás összességében mégis működött, hatott. Fontosnak éreztük, hogy miként alakult Vidra sorsa és ez a lényeg – vele tudtunk menni, drukkoltunk neki az előírás szerint, hogy happy enddel érjen véget a történet. Ezt, a boldog élet ígéretét zárszónak meg is kaptuk, bár tudjuk, hogy ebből semmi sem válik valóra, sőt közben arra is gondolhatunk, hogy ez a lecsúszási történet velünk is megeshet.

Fontos epizód, amikor a már évek óta az utcán élő Vidra váratlanul felkeresi lányát és felidéznek közösen egy nyaralási emléket, amikor apa és lánya együtt akart átúszni egy homokzátonyra és csak azért nem fulladtak meg, mert segítségükre sietett egy gumicsónakos ember. Vidra életére inkább az jellemző, hogy ez a gumicsónakos, a deus ex machina, rendszerint mégsem érkezett időben, viszont helyette a fontos fordulópontokon még a fejét is a víz alá nyomták. Szinte minden jelenetben a dolgok rosszról még rosszabbra fordulását hősünk viszonylag jó kedéllyel, pozitív hozzáállással tűri el, mindig talál valamit, amibe bele tud kapaszkodni, túlélő alkat, nem kevésbé küzdő ember, mint a magyar drámairodalom jobban előtérbe helyezett szereplői, például Ádám Az ember tragédiájából.

Amikor nézzük az előadást, ez a hozzáállás lehet az, amibe bele tudunk kapaszkodni, de ha nem, akkor az a gondolat azért mindenképp megmarad, hogy ehhez a történethez képest valószínűleg a legtöbbünk élete ígéretesnek és szépnek tűnik és ez is valami.

Öt előadás:

Ha valaki a Hunyadi 2012-es bemutatója idején azt mondja, hogy a kétféle szereposztás megtekintése után még egyszer az életben visszaülök később, simán körberöhögöm, de a 11. alkalom lehetőségének nagyjából annyi esélyt adtam volna, mint annak, hogy rám bízzák a címszerepet. De ma megtörtént ez a bizonyos 11. megnézés, ez is jelzi, hogy akármi megtörténhet az életben.

Hat előadás:

Tíz előadás:

Tíz előadás:

Tíz előadás: