Mezei néző

Nyolc előadás - persze a Figaro 2.0-án túl:

A pesti kőszínházak most már évek óta 2 hónapra előre készítik el a műsorukat, így a legtöbb helyen már a november eladása is napok óta megkezdődött. Emiatt némileg az „eső után köpönyeg”-helyzet ez az októberi ajánló írása. Aki viszont csak utolsó percben dönt, és pótszékekre, hirtelen felszabaduló helyekre számít, azoknak ez az összefoglaló még most is aktuális lehet.

Eljön most már a szeptember 25 - erre készültem több mint két hónapon át, írtam külön-külön ajánlót a 30 énekes szólistáról és három karmesterről, a nyaramban végig jelen volt így áttételesen az előadás. Azóta ezek már mind kikerültek, mindenki átgondolhatja, hogy kiket ismer  és mennyire- ha foglalkozik egyáltalán operaénekesekkel. Most nyolc napon át napi egy-két Figaro lesz 11h-kor és 16h-kor. Én ezek közül igyekszem annyit megnézni, amennyire képes vagyok. Ezeken kívül további előadásokat javaslok azok közül, amelyeket én már megtekintettem:

 Fischer Iván Don Giovanni rendezésének alappillére a hős pokolra szállása, a Kővendég (Kristinn Sigmundsson) látogatása, amikor az utolsó percben a címszereplő még mindig kitart életelvei mellett, nem változik, és így maguk alá temetik azok, akiket eddig kihasznált, és akik viszont cserébe őt akarták birtokolni, amíg élt. Gyönyörű ez a kép valóban, talán a legjobb megoldása a helyzetnek, amit valaha színpadon láttam, veri az összes süllyesztős megoldást.

Öt előadás vasárnapra:

Öt előadás szombatra:

Hét előadás:

Mennybe kerülnek-e a giliszták? – a téma szóba kerül az A. Elliot gyurmafilmje által inspirált, de szerző megjelölése nélküli darabban, amelyet Valcz Péter rendezőként és díszlettervezőként, Zsigó Anna pedig dramaturgként jegyez, de nem kizárt, hogy itt-ott hozzátehetett a két szereplő is, Gőz István és Grisnik Petra.

2016 április elején volt a bemutató, azóta folyamatosan beírtam a táblázatomba a jellemzően havi egy lehetőséget, de csak ma tudtam ezt a másfél órás előadást végre meg is nézni.

Igyekszem, amit lehet a tavalyi elmaradásaimból behozni, és ez az előadás is érdekelt, mégpedig a színészek miatt. Igen, a Manna és a Tünet Együttes koprodukciós előadása, amely a „Találkozások” program keretében készült elsőként, színészdarab – mégpedig két más generációhoz tartozó színészt hoz össze, ahogy a szintén ebbe a sorozatba tartozó „Az aranjuezi szép napok”, és a „Nőkből is megárt” volt, amelyeket a tavalyi évadban megnéztem.

Az előadást a rendező narrálja, civilnek tűnően is megszólal, de magára ölt egy kisebb karaktert is, Mary szerelméét egyetlen csokornyakkendő segjtségével. Valcz Péter komikus figura mindkét esetben, színesíti megjelenéseivel az estet, bár technikailag ezek a betétek lassító hatásúak, de nem bánjuk. A jellemzően 2,5-3 órás színházi estékhez képest aki nem tud nyugton lenni, az örülhet, hogy most hamar hazakerülhet, de van lehetőség maradni az előadás után szervezett beszélgetésre is.

Nem szoktam szeretni a narrátoros megoldást, de most ez kicsit más volt, mert itt-ott a közönséget is felszólították a részvételre, énekelni is kellene elvileg az előadásban, de a megjelent kb. 75 embernek a fele valószínűleg ezt nem vállalta be, elég bátortalanul szólt az a Happy birthday.

A rendező a szövegében kéri, hogy szájhagyomány útján vigyük hírét a látottaknak, mert „a független színházak menedzsmentje gáz”. Igen, ez így van, amíg a Jurányiban voltam önkéntes jegyszedő, minden egyes alkalommal (43-szor) megdöbbentett, hogy mégis, minimális propagandával is folyton tele a nézőtér, ahogy most itt is tele volt.

Ugyan mondhatja valaki, hogy nem nagy dolog 75 embert, vagy akár 150-et beültetni egy nézőtérre, de ez nem egészen így van, óriási a kínálat, minden este sok száz színházi székre várnak nézőt Pesten.

Most én hírét viszem, előadás után azonnal írom az ajánlót, mert valóban érdekes a darab alaphelyzete, igazán jók a színészek, akik érezhetően szeretik is a közös munkát, jót tesz nekik ez a nagy feladat, de az is elhangzott, hogy majd csak a tavasszal lesz legközelebb. Mindenki tegye el magának az infót pár hónapra, bár aki a napi ajánlóimat nézi, az majd találkozhat ezzel a szöveggel újra, minden alkalommal, amikor ismét aktuális lesz.

Az előadás alapötlete jobban tetszett, mint maga a darab, amivé vált, viszont a két színész nagyon rendben volt, így a mérlegem pozitív. Ez lenne a rövid számvetésem.

A rendező által kitalált teret műanyag és kartondobozok és egy műbőr kanapé dominálja, tipikus példája ez a nulla forint felhasználásával előállított díszleteknek.

Az elmúlt napokban három Orlai előadást láttam, amelyekre szintén igaz volt, hogy a darabok minőségénél sokkal jobbak voltak a színészek, miattuk volt értelmes megnézni azokat is, de mögöttük áll elég forrás ahhoz, hogy egy izgalmas teret hozhassanak létre, amelyet jó nézni. (Mondom ezt elsősorban a Tagadj, tagadj…-esetében.)

Nagyon nem mindegy, hogy másfél órán keresztül mit bámul a közönség, kellenek a látványelemek is a többségnek, bár én kifejezetten szeretem az ilyen típusú, üres térben játszódó előadást, amikor a rendezői invenció pótolja a költségvetést, de csak eszembe jut, hogy Valcz Péter is tudott volna nagyobbat álmodni, ha van miből. (Igen, a független színházak örülhetnek, ha talpon maradnak valahogy, és van egy-egy új bemutató is.)

Az előadásnak voltak erősen provokatív elemei is, például a csoki-papírok, a szerencsés nézőtársaknak osztogatott Boci-csoki (szponzor lehet talán a gyártó), amely csak elgondolkodtatott. Amellett, hogy mégiscsak fel kellett volna bontani a nálam lévő csokoládét még előadás előtt, eszembe jutott, hogy milyen sok nézőt érinthet a depresszió elleni csokievés témája, sőt ez más előadásokban is megjelenik. Most Max az, akinek élete egyik célja, hogy elég csokoládét szerezhessen, de megint bevillant a Figaro 2.0 is, amelyikre készülök, abban is van valaki, aki ezzel kompenzál.

Ennek a darabak mindkét szereplője szereti a csokit, de ennél több köti össze őket. Véletlenül kezdenek levelezni, egymásra találnak annak ellenére, hogy 36 év korkülönbség van köztük, és helyzetük is erősen eltérő. Egy amerikai Asperger-szindrómás pánikbeteg a férfi, akit Gőz István játszik, a lány pedig nyolc évesként kezdeményezi a kapcsolatot, amelyet majdnem húsz éven át követünk.

Grisnik Petrának elhiszem a kislányt és elhiszem a felnövekvést is, neki több feladata van az idő múlásának érzékeltetésével, míg partnere változatlan marad, nem öregszik semmit. Jól áll neki a fekete haj is, a barna ruha is, szeplőivel egészen úgy néz ki, mint valami mesefilmből előhúzott kislány. Aztán nemcsak a régi ruhájától, de még az anyajegyétől is megszabadul a felcseperedés közben. (Azt nem mondom, hogy nem tanmese-ízű a számára megrajzolt életút…- de elfogadjuk tőle.)

Gőz István elég meggyőzően formátlanul kövér, annak ellenére, hogy minden nézőnek evidens lehet, hogy ki van tömve a melegítője, magáévá teszi ezt az ormótlan testet, úgy viseli, mintha a sajátja lenne. Drámai minden pánikrohama, átjön az aspergeresekre jellemző sajátossága – nehézségek az érzelemkifejezés terén, de mögötte érződik a szeretetvágy és valami melegség is.

Annak ellenére, hogy mindkét figura szerethető és érdekes, a váltásoknál meg-megdöccen a darab, túl sok a jelenet, miközben a színlap által is sugallt fő gondolatot, hogy mindenkinek szüksége van valakire, már a darab elején is átérezzük.

A nézőknek az előadás helyenként adódó üresjárataiban módja van átgondolni akár azt is, amit Max felvet, aki az óriási adag csokoládé és az összes „noblet” (kis műanyag figurák) mellett egy igazi barát szerzésére vágyik. Utóbbi gondolattal könnyű azonosulni, sőt a kicsinyes vágyakkal is…

(Ami hihetetlen elem a történetben, az a postai úton való levelezés volt, ha már átirat, akár e-mailezésre is áttehető lett volna az egész – de ez voltaképp részletkérdés. Az előadás így vitt minket vissza az ősidőkbe.)

Mire vágyunk, mi az mi boldoggá tehetne? – kérdezhetjük meg magunkat is az előadás után. És mi van, ha teljesül a vágyunk, jó lesz-e az nekünk? Tényleg tudjuk, hogy mi az, amire igazán szükségünk van? - tettem magamban még hozzá, mindössze hat nappal azelőtt, hogy nemsokára beindul az Erkelben az a sorozat, amelyre egész nyáron vártam, és ami miatt a következő hetekben oda-vissza fogok mászni a Rákóczi úton, éppen úgy, ahogy ma este is…

Most megint a szokásos eset: a keddi előadás után éjszaka egyből leültem, hogy megírjam a bejegyzést, el is jutottam a feléig, aztán kidőltem, azóta pedig már vasárnap lett, elsodortak az események, a 19 Figaro-ajánló mellett két tegnapi újabb Orlai-előadás is, a Vőlegény és a Tagadj, tagadj, tagadj. Most pedig megpróbálom a keddi élmény-beszámolót befejezni…

Tegnap két Orlai-előadást is néztem, és a második (Tagadj, tagadj, tagadj) szövegében megragadott az edző mondata, valahogy így: „az embereknek vagy tündérmese, vagy vérdráma kell”. Ez igaznak tűnik, és míg az a másik előadás inkább a vérdráma-kategóriába illett, a Vőlegény egyértelműen tündérmese, legalábbis azzá akarna válni a végére. (A Szentendrei Teátrummal közösen készült, a nyáron ez volt az egyik olyan előadás, amelyiket megnéztem volna, de nem sikerült.)