Mezei néző

Ugyan előzetesen nem számítottam rá, de a Müpa Wagner-fesztiválja után kaptam még egy ráadás ajándékot, amelyről most haladéktalanul be is számolok. 

Szerda este beindult a nyári színházi szezon Burgerlandban is, amelyet hagyományosan a Szentmargitbányai Kőfejtő premierjétől számítanak. Minden évben más-más operát vesznek elő, de Wagnerre korábban még nem került sor. 120 ezer ember részére készült el ez a Wagner-rendezés (!), ebből is látszik, hogy az opera műfaját még korai temetni. 

A bolygó hollandi-t Philipp M. Krenn rendezésében heti 3-4 estén át (szerdától szombatig) összesen 24 alkalommal játsszák majd el a nyár folyamán, hármas szereposztásban, esőnap nélkül.  Ezen a linken minden információ elérhető, és a jegyek is.

Az idei évadban megnyílt Bástya Színház még június legutolsó napjára is egy új bemutatót időzített, és közönség elé vitte ötször – jövőre biztosan még sok alkalommal nézhető lesz.

Alig ért véget a sorozat, és már kaptam is kérdést arról, hogy milyen volt, érdemes-e megnézni és mi ez a Bástya Színház. (Ezek szerint van, akit a Leo Grande híre nem ért el, de ez már igen. Hm.)

Jelentem: igen, ezúttal (is) a papírforma igazolódott be, érdemes megnézni, még akkor is, ha ez nem jelent kellemes szórakoztató estét.

A színház pedig a New York kávéházzal szemközti oldalon van a körúton, bejárat a Dohány utcából nyílik, kezdés előtt egy órával már nyitva a büfé, a légkondícionálás tökéletesen működik.

Letagadhatatlanul elindult a nyári szezon: a Pillangókisasszony után eljutottam a Városmajor Szabadtéri Színpad és a Miskolci Nemzeti Színház közös előadására is, amely ideális választás volt: szerethetőek a színészek és sokat lehet nevetni azon, hogy mások miként veszekednek a semmin. Lehet, hogy néha az is bevillan, hogy mégis rólunk van szó, de talán a legtöbben a szomszédot ismerik fel a szereplőkben, nem saját magukat.

A kellemes nyáresti szórakozáson túl nekem Rusznyák Gábor rendezése időutazást is jelentett, de talán további mezei nézőknek is visszahozta korábbi Csetepaté-k jó arcait, nagy színészi alakításait.

A visszatekintést a lezárásra hagyva, először írok néhány megjegyzést erről az előadásról:

A Mesterdalnokok és a Tannhäuser után egy rövid koncert zárta le az idei fesztivált. A „népszerű Wagner-részletek” tematika új fejlemény, nem véletlenül. Ahogy a műsorszámok között  Fischer Ádám szavaiból is kitűnt, ő maga sem tartja ezt a legjobb megoldásnak:” Wagnert az elején kell elkezdeni és a végén abbahagyni” – hangzott el az élőben is közvetített hangversenyen.

Ezt a programot elsősorban a még nem Wagner-rajongóknak szánták beavató célzattal, de persze ettől még sok olyan néző is megjelent, aki mindig minden Wagner-napokat végignéz. Ki az, aki ne akarná látni Fischer Ádámot vezényelni?

Míg a Mesterdalnokok igazi nagy élmény volt, amely még vasárnap is lefoglalta a gondolataimat, a Tannhäuser-rel ennyire jól nem jártam. A korábbi években szintén írtam már több ajánlót erről a rendezésről, amelyet újra nem vesézek ki, csak még néhány gondolatot fűzök hozzá valóban röviden. Már elszórtam néhányat a Mesterdalnokok-ról szóló posztban is, hiszen a szereplők közül Bretz Gábor, Sebestyén Miklós és Bartos Barna abban is énekelt - róluk újra most már nem lesz szó. 

Az MR Szimfonikusokat és az MR Énekkart ezúttal Michael Güttler vezényelte. 

Nagyon sokat gondolkodtam a tavalyi évadhirdetés óta, hogy miként fogok kibekkelni két évet is Ring nélkül, hogy is lesz ez a Wagner-napok, „csak” Tannhäuser-rel és Mesterdalnokok-kal. Mit nézzek és hányszor?

A kérdést egy német ismerősöm halála döntötte el, akinek négy Wagner-jegyét megörököltem. A kezdetektől járt a fesztiválra, de én csak tíz éve ismerem, azóta viszont egy társaságban néztük az összes előadást. Idén helyette is mentem, rá is gondoltam, viszont így a "szomszédba" (Szófia, Bécs) tervezett Ring-nézésekről automatikusan le kellett mondanom.

Megnyugtató előadás. Ilyet se írtam le még egy Pillangókisasszony kapcsán. OIyat, amilyet az operakedvelők erős többsége szeretne. „Hagyományos” lebonyolításban, minimalista, de kifejező díszletben nagyon jól összeválogatott énekeseket láthatunk, akiknek igazán lehet örülni – együtt és külön is. A Budapesti Filharmóniai Társaság Zenekarát, a Kodály Kórus Debrecent (karigazgató: Kocsis-Holper Zoltán) és a karmestert, Somogyi-Tóth Dánielt azonnal ki kell emelni, már csak azért is, mert könnyen kimaradhat a méltatásuk. (Alapnak veszem, hogy a zenekar és a kórus rendben van, pedig ez mégsem annyira magától értetődő. Most ez az alap nagyon stabilan tartja a produkciót.) Címszerepben Francesca Sassu, F.B. Pinkerton: Brickner Szabolcs.

A maesteszinhaz.hu-n vannak meghirdetett jegyek a megmaradt nem túl sok helyre, így gyorsan ki is teszem az ajánlómat, hogy a hezitálókat meggyőzzem. Későbbi minimális korrekció még várható, de Éder Vera nagyszerű képei már elérhetőek a Fb-on, több, mint amennyit ebben felhasználtam. (Egyetlen kép származik Gálos Samu Mihálytól, azt megjelöltem.)

Általában nem kedvelem a bohózatokat, annak az igényét, hogy valaki két-három órára tényleg feledkezzen meg a külvilágról (benne a saját bajaival) és csak nevessen, ami a legjobb fájdalomcsillapító.  Egyáltalán nem könnyű a néző önfeledt állapotát megteremteni, a bohózatot a legprecízebben kell játszani, másként hatástalan.

Ray Cooney és Tony Hilton 1966-ban írt darabját (One for the Pot) Hamvai Kornél fordításában Egy a ráadás címmel játszották korábban a Tháliában, ahol tavaly engem is megragadott a főszereplők bravúros játéka, így a Veres1Színház szereposztását meglátva kedvem lett megnézni, hogy milyen ugyanez „1X3 néha 4” címmel.

Ez az előadás a korábbi, 2022 áprilisától fut, ez a beszámoló pedig a 45. estéről szól. Ahogy a Vidám Színpadot megtöltő nézők reakciójából lemértem, még egy jó darabig lesz erre igény.

A következő előadás a Városmajori Szabadtéri Színpadon lesz, július 15-én, és még jegyek is kaphatóak. Aki szereti a kikapcsolódást, vagy netán a szereposztás vonzza, azt bátorítani tudom: ha ezt a csapatot választja, lesz egy kellemes estéje.

Rekkenő hőség, kihalt utcák – sehol egy ember egész Kalocsán. Ezt érzékeltem vasárnap délután közel három órán keresztül, amíg bejártam várost a Requiemre várva, amelyhez a Fidelio beharangozója csinált kedvet. Aztán meghallottam a távolról szóló zenét és a tömeg zaját, és a hang irányában haladva már ott is voltam a Szent István király úton, ahol mind az MVM színpad (rajta a délután fellépő Honeybeast együttes), mind a XXXIII. Kék Madár Fesztivál zárókoncertjének helyet adó templom megtalálható.

Itt nem volt visszaszámlálás – a lila verzió délutáni megtekintése után kb. 2,5 órával már zöld utat kaptam az újabb  Anyegin-nézésre. Boldogító érzés volt ismét visszamenni Dohy Balázs rendezésére, elkönyvelve, hogy tényleg sikerült az összes verziót megnézni éppen az általam eredetileg eltervezett sorrendben, amely be is váltotta a hozzá fűzött reményeket. Ennek még egy jó ideig fogok örvendezni feltehetően más előadásokról szóló ajánlókban is szóba hozva. 

Vigyázat: szpoilert tartalmaz, ahogy a rózsaszín, kék, piros, sárga út leírása is, sőt már a bejegyzésben felhasznált képek is nyomravezetőek. Aki meg szeretne lepődni még azon is, hogy melyik négy színésszel tölti majd az estéjét, az a BEVEZETÉSt olvassa, amelyik általános tájékoztatót ad az előadásról. Ha minden jól megy, lesz egy 6/7-es lezáró bejegyzés is hamarosan, amelyik megint nem árul el semmit a részletekről direkt módon.

A lila a szervezésen fejeződik be, a zöld pedig itt kezdődik - Ficza István a házigazdánk, ő mesél Anyegin ifjú éveiről...