Mezei néző

Dohy Balázs HAT verzióban rendezte meg az Anyegint (némi átfedésekkel), amely vándorló előadás, a színház legkülönfélébb, a közönség által sosem látogatott helyszíneit is bejárják a nézők (leszámítva a közönségszervezést, amely szintén több útvonal része). Utunk hat (színkóddal elkülönített) kb. 12 fős csoportban indul az Örkény Stúdióból (nyitás kezdés előtt 30 perccel). Nem minden csoport jut el az összes helyszínre és nem látunk minden színészt hosszabban – újranézős előadásnak készült. Aki nagyon ráérez az ízére, annak nem lesz egyszerű ősszel a hiányzó további jegyeket beszereznie – ebben a pártolói tagság segíthet.

Megközelítőleg az első jelenet közepén döntöttem el, hogy MINDEN verzióról szeretnék minél gyorsabban külön ajánlót írni, és nagyon köszönöm, hogy a színház támogatta ezt az elképzelésemet. Az első négy útvonalról már van beszámoló (linkek a bejegyzés végén), az utolsó kettőt pedig június 1-4. között teszem ki. 

Aki még előtte van az élménynek és nem is szeretné megtudni, hogy hol kikkel fog találkozni, várjon a többi rész elolvasásával. Örömmel vennék majd minden kiegészítést, saját benyomást – ezektől a nyomhagyás teljesebbé válna.

Rövid ajánló: Nekem eddig az idei 193 megnézett előadásból ez az Anyegin a kedvencem, nehogy kihagyjátok! Ez a top1, és még inkább az lesz, ha mire még ötször megnézem.

Puskin is hálás lehetne a rendezőnek, Dohy Balázsnak: aki valamelyik úton végigmegy, biztosan maga is kedvet kap a teljes szöveg megismeréséhez, vagy ismételt elolvasásához.

Hosszabban:

Két héten belül ez a harmadik Kultikötő-Összpróba Alapítvány előadás, amit nézek – egészen véletlenül alakult így, nem terveztem sorozatot. Ha már így lett mégis, melegen ajánlom a Bogyó és Babócá-t, az Életed hétvégéjé-t pedig még inkább, amely szintén párkapcsolati segítő előadás. Míg az közelebb vihet ahhoz a döntéshez, hogy választottunkkal összeházasodjunk-e vagy sem, a Boldogan éltek, Cseh Judit rendezése hasonló módon segíthet eligazodni a válófélben lévőknek.

100 perc egy részben.

Azonnal le kell a szögezni: ez nem Rostand Cyranója 1897-ből, bár éppúgy a XVII. század közepén élt francia költőről szóló verses dráma. Martin Crimp átdolgozása (2019-22), aki angol drámaíróként már többször alakított át francia műveket ahelyett, hogy egyszerűen lefordította volna őket. A darabban is említett Moliere Mizantrópjával is így tett, aki egyébként nemcsak kortársa volt az eredeti Cyranónak, hanem barátja is.

Nemcsak ezt a három idősíkot érzékeljük egyszerre, de a 2025-ös magyarországi színházi alkotók közérzetét is Pelsőczy Réka rendezésében.

Budaörs nincs messze, a színházzal szemben ott a buszmegálló, a parkolás pedig ingyenes.

A főpróbát is beszámítva a hatodik nyilvános előadáson jártam, ennek kapcsán írok néhány megjegyzést, bár a színház adatlapja minden információt megad, önmagában is elég ajánló a társulat ismerőinek. Jelenleg két májusi (15,18) és két júniusi (2,8) alkalom van még meghirdetve, utóbbiakra jelentősen több hellyel. Még nem esélytelen idén megnézni.

Már azonnal mondom, hogy nem tervezem én magam megválaszolni a címben feltett kérdést, amelyet a Hullámtörés rendezőjétől, Szenteczki Zitától idézek, mégpedig a színlap ajánlójából írt szövegből, amelyet különösen azoknak érdemes elolvasni, akik a színdarab forrását, Lars von Trier filmjét nem látták (elérhető a YouTube-on). (Mellőzni fogom a cselekmény ismertetését, előre jelzem.)

Az előadás kapcsán ez a „nem tudunk jól szeretni” gondolat foglalkoztatott engem is, sőt a 16 éves fiamat is, aki volt olyan szerencsés, hogy erre a főpróbára velem jöhetett. Nagyon megfogták a látottak, elgondolkodott a férfidominancia kérdésén is, amely az előadás kapcsán automatikusan felvetődik – az ő reakcióit látva könnyen lehet, hogy a gimnazistákat és a fiatal felnőtteket csoportosan is érdemes lesz erre vinni, és drámafoglalkozás keretében jól fel lehet majd dolgozni a látottakat.

Öröm látni ebben a mai magyar kulturális közegben, hogy van, aki boldogul, nincs válságban, sőt nemcsak sikeres, de azt is csinálja, amit szeretne és ráadásul ezzel sok embert boldoggá is tesz. („Néhány ezernek jutna üdv a Földön…”)

Jelenleg Ember Márk bármilyen színházi fellépése teltházat vonz, még a premier előtt eladták a Tháliában készült első rendezését is. (Az Életed hétvégéje nagyon hasznos, szerethető és szórakoztató előadás egyszerre, azt is melegen ajánlom.)

A 6Szín tegnapi közönsége megtudhatta, hogy milyen úton jutott el idáig, saját magán kívül kiknek és milyen fordulatoknak köszönheti, hogy jól mennek a dolgai. Jobban megismertük, egy lépéssel közelebb kerültünk hozzá – ezzel az érzéssel távozunk.

Így szeretek előadásról kijönni, ahogy ez kedden este történt – a tapsrend közben kicsit már a készülő ajánlóra gondolva, és hogy milyen jó lesz kampányolni egy olyan előadás mellett, amelyik sokaknak akár sorsfordító élménnyé válhat – lehet „életük előadása” is, ha a megfelelő partnerrel mennek, és utána időt szánnak a közös megbeszélésre.

A csendestárs, Romantikus komédia és a Bogyó és Babóca után örültem, hogy ezt a mini tháliás sorozatot éppen ez zárta le.

A csendestárs és a Romantikus komédia után jött a tháliás sorozatom következő állomása, vasárnap délelőtt a Bogyó és Babóca, amely a Kultkikötő és az Összpróba Alapítvány 45 perces előadása.

A csendestárs után két nappal, szombat délután visszatértem a Tháliába.

Bernard Slade 1979-ben írta a Romantikus komédiá-t, amelynek a magyarországi bemutatója (1986-tól) emlékezetes sikert aratott a Madách Kamarában Sztankay Istvánnal és Schütz Ilával. Minden héten elolvastam a szereposztást a Pesti Műsorban és szerettem volna megnézni - sosem történt meg. A Madách prózai korszakának nagy dobásai közé tartozott, mint a Mégis, kinek az élete?

Számomra érdekes egybeesés, hogy a múlt héten négy napon belül hirtelen két olyan színdarabot is először láttam, amelyekre valóban éveken át készültem (és nem jutottam el) még gimnazistaként. A Mégis, kinek az élete? jelenleg Tatabányán látható, és ugyanúgy nagyon kevésszer tűzték ki a Madách Színház után, ahogy a Romantikus komédiá-t.

Ha konkrétabbak vagyunk: ezt mindössze a Tháliában vették elő 2010-ben Bálint András rendezésében, amelynek férfi főszereplője, Szervét Tibor most rendezőként jegyzi ezt a 2024 decemberi bemutatót.

Néha úgy hozza a műsor, hogy egymás mellé kerül két előadás ugyanabban a színházban, és akkor már az is eszembe jut, hogy még többször visszamenjek. Ilyen esetben a közeli napokon látott élmények egymással is párbeszédet folytatnak, néha ugyanaz a színész úgy tűnik, mintha egy más szerepben folytatná az életét – mindenkinek javaslom, hogy próbálja ki, hogy „beköltözik" valamely színházba, ha eddig még nem tette.

Hat nap alatt jólesett négy idei előadást megnézni a Thália három játszóhelyén, amelyek közül három ráadásul még egészen friss. 

Az első estén főpróba keretében láttam Szikszai Rémusz rendezésében A csendestárs c. 1973-ban írt Dürrenmatt darabot, amelynek a műsorra tűzése feltehetően nemcsak engem lepett meg.

100 perc szünet nélkül. A 16-os karika nem túlzás. 

Mozart még salzburgi korszakában írta az Idomeneó-t, felkérésre, olasz librettistájával sokat vitatkozva. Túl hosszúnak találta a szöveget, bár Varesco az eredetileg francia nyelvű ötfelvonásost háromra húzta az 1781-es müncheni bemutatóra, amelyet mi szombat este (némileg rövidített változatban) két részben láthattunk.

A történet legszörnyűbb pillanataiban is harmonikus Mozart zene annyira nem áll távol a korabeli oratóriumoktól, a Purcell Kórus repertoárjába jól belefér, kilenc év és két hét szünet után került ismét a műsorukra.

Rövid vélemény: nekem várakozáson felül tetszett, emiatt írok róla ennél részletesebb nyomhagyó bejegyzést.