Mezei néző

A stúdióelőadások mellett (már a három határon túli előadás után) a Szemle második hete a vidéki előadásokról szólt. 

A kétfejű fenevad - Miskolc

A bevezetés és a stúdióelőadások után legyen szó a három határon túli előadásról, a megtekintés sorrendjében.

Az újabb évad számomra kezdetét vette a 13. Városmajori Szemlével, amelyen sikerült nyolc előadást megnézni – a hiányzó négyet már korábban láttam. Ezek kapcsán írok le néhány benyomást, várva a ti véleményeiteket is.

A Jurányi "Színház a város" hangjáték-sorozatának meghallgatását Pesten folytattam. (A bevezető és az előzmények itt olvashatóak.) A részek 13-24 perc hosszúságúak, a hallgatás megkezdésétől 60 percen keresztül elérhetőek!

Lassan itt a 13. évfordulója a Jurányi Ház megalakulásának, amely nagyon sok független színházi társulás menedéke. Kevéssé ismert csapatok remek előadásai váltak láthatóvá, amelyek feltehetően elsikkadtak volna reklám és marketing nélkül valamelyik pesti alternatív helyszínen.

Visszanézve a tízéves jubileum időszakára, nehéz elhinni, hogy még ahhoz képest is nehezedett a független alkotók helyzete és még nagyobb szükség van a Jurányira. Ez jutott eszembe, amikor szeptember-októberi nagyon érdekes műsorukat megnéztem – válság ide vagy oda, jönnek a premierek így is.

Igyekszem minél több előadásukról ajánlót írni, és mindenkinek, aki eddig is szeretett ide járni, javaslom, hogy menjen minél gyakrabban, mert a független társulatok minden korábbinál jobban rá vannak szorulva a jegybevételre most, amikor minimális pályázati támogatást kaptak, illetve sokan egyáltalán semmit.

A támogatás egyik jó formája, ha a már három éve elkészült, 19 epizódból álló „Színház a város” sorozatot kipróbáljátok – az epizódok egyenként 13-25 percesek, a hallgatás megkezdésétől 60 percen keresztül elérhetőek, bármikor elérhetőek. Sok kicsi sokra megy – ha sokan szerveztek programot az epizódok meghallgatása köré, már ez is segítség.

Ez a bejegyzés a saját kalandomról szól, ezt a szerdát tíz helyszín felkeresésével töltöttem, és erről számolok be nektek két részben, remélve, hogy kedvet csinálok hozzá – már amennyiben eddig ti is kihagytátok.

A III. Eszterháza Fesztivál – már-már hagyományosan – ismét egy Haydn-operával kezdődött meg. Ezúttal a választás a saját korában ötvennél több előadást megért Armidá-ra esett, amely a tizennegyedik és egyben a legutolsó volt Haydn Eszterházán bemutatott operái közül, de az első opera seria a sok vígopera után. A boldog szerző 1784 március elsején bécsi kiadójának írt levelében is büszkén emlegette a darabot: „Úgy mondják: legjobb művem ez idáig.”(PS.2.)

Elgondolkodhatunk, hogy ha valóban ennyire nagy általános sikert aratott az Armida, mi lehetett az oka, hogy az Eszterházán töltött utolsó hat éve alatt már csak más operaszerzők műveit mutatta be Haydn, és ő maga nem komponált Esterházy „Fényes” Miklós herceg haláláig újabb operát.

Jó évadkezdésnek bizonyult tavaly is egy barokk koncert, akkor is Kalafszky Adriánával – a műsor jóvoltából idén is vele kezdtem, bár most egy bő héttel hamarabb. A szoprán énekesnő ezúttal nem a BFZ-vel, hanem a Budapest Bach Consorttal lépett fel egy jótékonysági koncerten, mégpedig a Gödi Barokk Napokon, ráadásul egy Händel-pásztorjáték hősnőjeként. Egyszeri alkalom volt, viszont akár egy különleges esemény előkészítésének is tekinthetjük: a BMC-ben jelentősen nagyobb apparátussal, félig-szcenírozva fog ugyanez a mű megszólalni, ráadásul barokk gesztikával: az alkotói csapat arra törekszik, hogy majd úgy adják elő, ahogy ez a szerző korában is történhetett. Nem maradtatok le tehát még, szeptember 13-ra jegyek is válthatóak az alábbi linken.

A bevezető, a prózai színházi előadások és a koncertek méltatása után ebben a bejegyzésre már csak az Operaház előadásai  maradtak hátra, ezek kapcsán írok le néhány gondolatot. Mivel az Opera idén augusztus 19-re időzítette a zárást, ez a nap akár optimálisnak is mondható az évadértékelésre. (Köszönet mindenkinek, aki elolvasta az előző öt részt és még kitart.)

Ebben a korábbi operás cikkemben beígért "Respekt" fejezet IS megtalálható, azaz néhány sor olyan énekesekről (a teljesség igénye nélkül), akik az idei évadban (is) "legyőztek" egy vagy több nem feltétlenül néző- és/vagy énekesbarát koncepciót. Továbbra is örömmel veszem a kommenteket és kiegészítéseket, vagy akár ellentétes véleményt - ez is egy nézői vélemény, nem kinyilatkoztatás. (Van benne néhány javaslat is...)

 A prózai színházak után legyen szó a koncertekről - előbbre vettem őket, mert idén (talán először fennállásom óta) jelentősen több koncerten jártam, mint ahányszor az Operaházban. ( Egy plusz rész külön jön nemsokára csak az Operaház előadásai kapcsán. Mindenkitől elnézést kérek a késésért, aki netán várta ezt - közel egy hónapja nincs velem a számítógépem, a szöveg jelentős részét telefonon írtam.)

A 2025-ös év is jól kezdődött: Évszakok Ficher Ádám vezényletével (fotó: Pályi Zsófia/Müpa) 

Valóra vált negyven éve (!) dédelgetett álmom: tegnap eljutottam egy promenád koncertre, ott ültem a Royal Albert Hallban, ahol éppen a mi Fesztiválzenekarunk játszott – mintha csak 2019-es Hamburg - Luxemburg - Párizs Kékszakállú-turnéjuk folytatódott volna, amelynek minden állomására követtem őket. A kombináció viszont új: a régi Kékszakállú, Cser Krisztián újabb Juditot kapott Láng Dorottya személyében.  

Figyelem: a koncert még 70 napig bármikor meghallgatható felvételről, nagyon jó hangminőségben,  szeptemberben a Müpában pedig háromszor még eljátsszák, még néhány jegy is akad.  

Íme a beszámoló: