Mezei néző

Az ELTE TTK Bolyai Kollégiumában a diákok heti penzumához hozzátartozik, hogy minden csütörtökön este hatkor meghallgassanak egy vendégelőadót, aki többnyire híres ember, és nem feltétlenül kapcsolódik sem a matematikához, sem a fizikához, sem egyéb természettudományokhoz. így volt ez már a kollégium alapítása idején is, 1994-ben, amikor én három évadon-tanéven át a férjem révén átélhettem, hogy milyen csak természettudósok között élni. (Jó volt.) Azóta egyszer, másfél éve magam is odaszerveztem nekik egy igazi jolly-joker előadót, Cser Krisztiánt, akinek köztudottan van fizikus múltja, és akit a kollégisták meg is tekintettek az Erkelben (A bűvös vadász egyik főszerepében), így szerencsés módon rá is áraszthatták kérdéseiket, amelyek leginkább a rendezés homályos pontjaira irányultak.

Most az intézmény igazgatója, Kürti Jenő professzor középiskolai osztálytársát hívta meg, Hollerung Gábort, a Budafoki Dohnányi Zenekar művészeti vezetőjét, hogy tartson előadást a megérthető zenéről. (Most tudtam meg, hogy ők is a József Attila Gimnáziumba jártak, ahol tanítok – még egy kapcsolódási pont.)

Nagyon szeretek előadásokra hosszan várni, készülni előre az élményre, elmerengeni azon, hogy mennyire jó lesz X-et, Z-t, Y-t majd megint látni. Hiába néztem meg 3200-nál több előadást az elmúlt 32 évben, még mindig érzem ezt a jól eső izgalmat, és talán a legnagyobb ünnep számomra egy igazán jó színház.

így van ez 1978 óta, amikor a Miskolci Nemzeti Színház egyik emeleti páholyából megnéztem a Lúdas Matyit. Utána a színház nagy korszakát élte, Csiszár Imre nevéhez kötődött egy megközelítőleg tíz éves időszak, amely számomra elsődleges fontosságú volt, akkor váltam nézővé, és kezdtem úgy igazán megszeretni ezeket a különleges embereket, akik képesek a nap egy bizonyos időszakában mások előtt úgy tenni, mintha nem azok volnának akik, mi pedig elhisszük nekik, hogy átváltoztak.

Már a miskolci színészek között is voltak kedvenceim, nem is egy - persze nemcsak én, de egész Miskolc rajongott Blaskó Péterért, aki állítólag több éven keresztül is nemet tudott mondani a Katona ajánlatára, és velünk maradt, egészen addig, amíg végül Csiszár Imre meg nem kapta a Nemzeti igazgatói székét egy időre…

Ilyen messziről kellett indítanom, hogy valaki megértse, hogy mit jelentett nekem ma újra látni évtizedek után újra Blaskót egy Csiszár rendezésben.

Nyolc előadás:

Öt előadás mindössze:

Nyolc előadás:

Kész az új nézőtér az Örkény Színházban. Ez a legnagyobb hír, hiszen a színház előadásaival kapcsolatban a nézőktől érkező legkeményebb kritikai megjegyzések oroszlánrésze eddig a székekre vonatkozott, amelyek kényelmetlenségükben csak az Operaházéval versenyezhettek. (Azokat is kiszedték már a helyükről, csak nem fog ilyen gyorsan végbemenni az új nézőtér átadása, a legjobb esetben is 2019 januárig kell várni rá.)

Most már a világnak ebben a kis szegletében hatalmas minőségi javulás állt be, ami még egy évvel ezelőtt utópiának tűnt, íme megtörtént: újak és kényelmesek a székek, a rájuk írt hatalmas számok pedig könnyűvé teszik majd az eligazodást is.

Kilenc előadás:

Figyelmeztetés: ez egy nyomhagyó blogbejegyzés, nem kritika, és bizony már megint a Figaro 2.0-ról. Nem célja, hogy másfél perc befektetéssel minden kiderüljön az előadásról, és nem a teljesség igényével készült, hanem kiegészítésnek, mégpedig csakis "a beavatottaknak", akik tudják, hogy miről van szó, mert már látták az előadást.ÉS:  NEM lesz mindenki név szerint említve a szereplők közül (30 szólistáról beszélünk!, akik mind sokat dolgoztak a produkcióért), de ez csak azt jelenti, hogy valószínűleg a korábbi NEGYVENKILENC cikk valamelyikében, akár többször is már pont szó volt a most többé-kevésbé elhanyagolt énekesek valamelyik remek húzásáról, poénjáról, stb. Az előadás kapcsán ez az ötvenedik, mondhatni jubileumi írásom, egyben addig az utolsó is, amíg nem lesz belőle újabb sorozat. LENNIE KELL, remélem, hogy lesz, csak meghívják az előadást valahova, ahol újra meg tudom nézni. Bízom az alig emlegetett szervezőkben, Kiszely Noémiban, Nyáguly Emőkében, hogy összehozzák, ahogy eddig is rengeteget dolgoztak a Gördülő előadásokért ÉS ezért az Operakalandért is. Köszönet nekik!

(Ha valakit egy bizonyos szólista érdekel, akkor javaslom, hogy keressen rá célzottan a névre, illetve elsősorban olvassa el az énekes-ajánlók közül azt, amelyik az adott személyre vonatkozik. Mindenkivel külön foglalkoztam, és leírtam, amit tudtam róluk, kiről többet, kiről kevesebbet.)

A héten két egész és két fél előadást láttam a lehetséges nyolcból - ami még eszembe jutott ezek kapcsán az előadásokról, azt most rátok zúdítom.

De még előtte: nekem nagyon jól esett a 14 előadáson, amelyiken ott voltam végig vagy csak egy felvonás erejéig, beszélgetni a vidéki gyerekekkel, akik sokszor hajnali négykor, ötkor keltek azért, hogy az előadáson ott lehessenek, mások pedig éjfélre vergődtek utána haza, mert nekik épp a délutáni jutott, amelyre ráadásul megtartott órák után mentek el. Azt hiszem, hogy ha rajtam múlna, ebbe az irányba tolnám el a Kalandot, egészen a vidékiek felé, a pestieknek nyugodtan fel lehetne ajánlani akciós jegyeket esti előadásokra, hiszen nekik nem kerül ekkora erőfeszítésbe a részvétel, és pont emiatt nem is értékelik olyan sokra a lehetőséget. Én egykor Miskolcról évente kétszer tudtam feljönni, 3-4 előadásra alkalmanként, és ezek számomra az év csúcspontját jelentették, még mindig nem felejtettem el, hogy nagy dolog beülni az Erkelbe, még akkor is, ha 17 nap alatt 14 alkalommal ezt megtehettem.

Tehát, az előadásokról:

12 előadás:

12 előadás: