Mezei néző

A nézői létem teljességét éltem meg ezen a szombat estén, amelyikre hetekkel ezelőtt elutazás lett betervezve és a magam részéről egy majdnem kéthetes színházi leállási periódus első napjaként tekintettem már jó előre rá. Ehhez képest beültem A hugenották sztrájk miatt el nem maradt premierjének I. részére (másfél óra, akár egy komplett előadás is kijönne ennyi idő alatt manapság), majd megnyugodva, hogy az előadás nélkülem is várhatóan szépen le fog menni (így lett), átmentem a Mozsár Műhelybe, hogy két, igaz történeten alapuló elbeszélést meghallgassak.

Nagyon sok előadás esik egy napra a legtöbb novemberi napon, valóban van választék - ez a kilenc átlagosnak számít (ennyi előadást láttam korábban az erre a napra eső programból):

Az első szereposztásról, a főpróba alapján írtam szerdán (illetve mivel váratlanul el tudtam jutni a premierre is, külön utóirat is olvasható az előadás első részéről - amit közvetlenül utána gépeltem be.)

I. október 25 szerda 22: 19 (I. szereposztás)

85 éve játszotta az Operaház utoljára Meyerbeer operáját, és most, a reformáció 500. évfordulójának apropójából ismét előszedték, mert úgy tűnik, hogy az operaházi műsorterv összeállítói szeretnék, ha megismerkednénk a francia nagyopera műfajával is. Fő a nyitottság, hagyjuk magunkat vezetni. (Korábban én hajlottam a Richard Strauss –repertoár megkedvelésére is, elcsábítottak, most pedig várnám a folytatást, de jelenleg az most nem jön, viszont van helyette más.)

RÖVIDEN

Aki nem szeretne hat oldalt elolvasni, annak két mondatban is el tudom mondani a lényeget: ez azoknak lesz az előadása, akik szeretik a nagy tablókat, szép kosztümöket, dallamos zenét, amelyeket jó énekesek szólaltatnak meg, és nem annyira akadnak fenn azon, ha az énekesek közül kevesen próbálkoznak színjátszással is – hiszen igazán aprólékosan eleve nincsenek a helyzetek kidolgozva. Meg kell nézni a szereposztásokat, és utána mindenki dönthet a prioritásai alapján, hogy nézi-e X, Z, Y-t, vagy inkább a másik szereposztásra szavaz. Aki szereti az operát, annak be kell vállalni ezt a művet is, annak kell örülni, ami jut nekünk.

Látványos előadásra számíthat, aki megnézi

11 előadás:

Hét előadás azoknak, akik nem vállalják be az Erkelben a Stiffeliót, amelyik egyszeri koncertszerű előadás:

12 előadás:

15 előadást tudok ajánlani, ezzel az évad eddigi legerősebb napjának tűnik ez:

2012.május 11. – ezen a napon volt a bemutatója a Stúdió K előadásának, amely improvizációs jelenetek laza halmazának is látszhat, de nem – ez Forgács Péter rendező és Faragó Zsuzsa dramaturg közös darabja, meg van írva.

A Thália Színház április végi bemutatója – ha nagyon akarom – még voltaképp friss, ezúttal nem egy éves lemaradással néztem meg, mint például a múlt évad végén A nagy kézrablást, de ezzel az AJÁNLÓval már sok újdonságot nem árulhatok el azoknak, akik mindig időben tájékozódnak, így néhány gondolat megosztására szorítkozom csak, amelyek az előadás kapcsán eszembe jutottak.

A legfontosabb: a színház „tükröt tartó”, világot megváltó szándékain túl rendelkezik fájdalomcsillapító/szórakoztató, a valóságról megfeledkezni akarók számára (másfél, két vagy akár három órára) teljes kikapcsolódást ígérő funkcióval is. Ez – ha tetszik, ha nem – létező igény a néző részéről, talán azért is, mert vannak olyan problémák, amelyek vagy megoldhatatlanok, vagy annak tűnnek, vagy óriási felfordulás kellene a valódi orvoslásukra, és még akkor sem biztos, hogy jó irányba változna valakinek a helyzete, ha bevállalná a változtatást. Erősen nézőfüggő, hogy kit mi zavar, de lehet ez a globális felmelegedés, a nagypolitika (a kormány vagy/és az ellenzék tevékenysége), munkahelyi vagy magánéleti ügyek, vagy mindezek kombinációja. Lehet, hogy valaki már azt is eredménynek tartja, ha rövid ideig mindebből kiszáll, jobban érzi magát és feltöltődve vág másnap neki az újabb feladatoknak, mivel legalább volt egy jó estéje. (A darabban is elhangzik a mondat – „a valóságot hagyjuk ki”, igen, erről szólna az este – az állítólagos olasz, nem a hazai viszonyokról…- és ha valaki a hazaiakra érti, akkor sem mondhatjuk, hogy bele lehetne látni valami társadalmat jobbító, problémafeltáró vetületet. Ez most nem egy ilyen szándékú este, ennyi.)

A művészeknek, akik azért dolgoznak évtizedek óta, hogy mi ideig-óráig jobban érezzük magunkat, feltétlenül hálásak lehetünk, ahogy ma néztem a szereplőket ez volt az elsődleges gondolatom. Jó, hogy vannak, hogy ezt a strapás-stresszes-bizonytalan pályát választották, és mi örülhetünk nekik.

Nyolc előadás: