A nézői létem teljességét éltem meg ezen a szombat estén, amelyikre hetekkel ezelőtt elutazás lett betervezve és a magam részéről egy majdnem kéthetes színházi leállási periódus első napjaként tekintettem már jó előre rá. Ehhez képest beültem A hugenották sztrájk miatt el nem maradt premierjének I. részére (másfél óra, akár egy komplett előadás is kijönne ennyi idő alatt manapság), majd megnyugodva, hogy az előadás nélkülem is várhatóan szépen le fog menni (így lett), átmentem a Mozsár Műhelybe, hogy két, igaz történeten alapuló elbeszélést meghallgassak.
Nagyon jó volt egy csodás énekesnő (Kolonits Klára) után két nagyszerű prózai színésznőt is látni, ugyanazon az estén. Mindkét színházi formát szeretem, és ilyen valóban ritkán adódik, hogy a kettő közötti kontrasztot ilyen élesen megtapasztaljam. Talán mégis jobban szeretem a kevés eszközzel, a színészre koncentrálva készített olyan előadásokat, amelyek esetén még az is érezhető, hogy akarnak valamit tőlünk, nézőktől, nem csak egy régi darabot mutatnak be szinte csak „kipipálás”-célzattal.
A történeteket Lengyel Nagy Anna írta le, a bejegyzés címe most is a szövegből kiragadott (a Bellából), és ha valaki meghallgatja őket, akkor sok következtetést levonhat belőle, de pont ezt nemigen. Nem tűnik túl szépnek ez az élet.
Az Élet.történetek.hu – sorozatnak ez az előadása két különösen nehéz sorsú nőt mutat nekünk, akiket ismeretlenül sokan elítélnének, de ahogy egyes szám első személyben halljuk őket beszélni hányattatásaikról, és az ő nézőpontjukból látjuk életük fő eseményeit, megértjük őket és belátjuk, hogy másként nem, csakis így alakíthatták volna sorsukat. Ez az előadás lényegi eleme, a máshogy élő, másként gondolkodó másik ember megértése.
Mondanám, hogy az előadás a tolerancia-küszöbünket kitolja, de sejtem, hogy aki a Mozsár Műhelybe eljött ezt megnézni, az elolvasta a tájékoztatót és előre tudva, hogy egy transznemű és egy majdnem-prostituált nőről szóló darabot néz, valószínűleg eleve sokkal jobban el tudja viselni a másságot, és talán kevésbé előítéletes a gondolkodása. Abban, hogy ezt kitűzték, mégis érzem ezt a szándékot az Orlai Produkciós Iroda részéről, amely igazán szeret társadalmi problémákkal foglalkozni, és mindig meg is találja hozzájuk a megfelelő darabokat, rendezőket és nem utolsó sorban a minőségi színészeket. (A sorozat művészeti vezetője, aki valószínűleg a történeteket válogatta: Pelsőczy Réka)
Mind Pira, mind Bella történetében közös, hogy hullámvasútnak élték meg az életüket, amelyben mi kevesebb jó időszakot vélnénk felfedezni, mint amennyit ők maguk találnak benne. Gyakran számolnak be arról, hogy az isten szereti őket lenullázni, mindketten kénytelenek voltak az életüket többször is felépíteni, de ennek ellenére az is közös bennük, hogy nem hagyta el őket a remény, és hajlamosak bizakodni a jövőben. Ez a tényező már csak azért sem elhanyagolható, mert ránk is jó hatással van az, hogy látunk két embert, aki a nézők 99%-nál valószínűleg nehezebb helyzetben van, és mégsem adja fel. Ezek után valóban kevesebb hajlandóságunk lesz a nyavalygásra. Amikor valaki mosolygósan említi meg, hogy ha akarja, már el tudja vinni a gyerekeit akár moziba is, sőt még pattogatott kukoricát is tud nekik venni, sőt nem kizárt, hogy egyszer még a tengerhez is eljutnak.
Amit én nagyon szerettem Szabó Máté két rendezésében: jelzésszerű díszletben (Juhász Nóra tervezte) hagyta természetesen érvényesülni Borbély Alexandrát, majd Ullmann Mónikát, és csak annyi kellékkel és akcióval támogatta meg őket, amennyi elengedhetetlenül szükséges volt ahhoz, hogy végig le tudjanak minket kötni a szöveggel. (Dramaturg: Zöldi Gergely)
A két színésznő valóságos embernek tűnik, valóban úgy hallgatjuk őket, mintha a saját sorsukról beszélnének. Monodrámáról van szó, egyedül állnak előttünk a színpadon, nincs más, akire támaszkodhatnának – ez talán a legnehezebb színészi feladat, de mindketten a helyzet magaslatán vannak, egy pillanatra sem unjuk meg ezt a kétszer negyven percet.
Borbély Alexandrát hallgattam, ahogy arról beszélt, hogyan operálták át nőnek, és közben a vonásait figyelve azon gondolkodtam, hogy nézhetett ki férfiként korábban. Azt hiszem, hogy ez a maximum, ami mondható – különös tekintettel arra, hogy a színészt még egyetemi hallgató kora óta figyelem, és mivel a Katona tagja, még a rövidebb szériát megfutó előadásaiban is láttam. (14 bejegyzés szólt eddig róla, tehát számomra nem újdonság, és nem most vettem észre, hogy működik. Sokan körülöttem a filmes karrierjéről beszélgettek, nem kizárt, hogy az előadás éppen emiatt is nem kevés nézőhöz jutott.)
Valószínűleg kevesen lehetnek, akik találkoztak a mindennapi életükben hasonló sorsú emberrel, aki biztos abban, hogy ellenkező neműnek született, és emiatt kínlódik, de ha mégis, akkor ezt a történetet meghallgatva könnyebb lesz megérteni. (Többen kínlódhatnak amiatt, mert a szüleik mást vártak helyettük.)
Borbély Alexandra egy nagy puha fotelt, nőies fűzőt, erős sminket és egy melegséget árasztó rózsaszín fürdőköpenyt kap támogatásul, de maga a szöveg és a történet fordulatai azok, amelyek természetes elmondásával levesz a lábunkról. Beavat az életébe, néha élesen felkacag, ahogy visszaidéz egy-egy emléket.
A rendező, Szabó Máté most sem tagadja meg operarendező énjét (november 18-án az Erkelben „Olasz nő Algírban” premierje lesz, jut eszembe), Handel egy koncertáriáját idézi fel a történet lezárásakor, amelynek a hangulata mintha a rendező véleménye lenne erről az emberi sorsról, amely a felszín alatt mélyen tragikus – ahogy a következő is az lesz, hiába képes a második történet női szereplője is jó képet vágni hozzá.
Ullmann Mónika Bellájának életpályája egyszerűbb, kevésbé fordulatos. Neki nem a show bussiness jut, hanem egy válás utáni krízishelyzet, illetve egy jónak tűnő karrier-lehetőség: masszőr egy privát szalonban, ahol „magán az aktuson kívül” minden megtörténhet, és meg is történik napi 5-8 alkalommal. Hallunk a visszatérő vendégekről, az együtt töltött óra részleteiről, és egészen elfog minket a szomorúság, megérint szolgáltató és klienseinek közös magánya, amely csak rövid néhány percre hidalható át. Az ember melegségre vágyik, közelségre és ez nem tud megvalósulni a rohanó hétköznapokban, még elvileg sikeres emberek életében sem. Egyedül vagyunk mindannyian. Ahogy Ullmann Mónika elhelyezkedik az ágyon kényelmesen, törökülésben és beszél hozzánk, közben ég a már szünetben meggyújtott néhány füstölő, hallgatjuk a vendégek megnyugtatását szolgáló CD-t, megértjük, hogy ez így valóban oázis lehet néhány embernek, ez a nyugalmat árasztó, derűs személyiség, aki még simogatja is őket. Nem jut eszünkbe, hogy elítéljük, inkább csak a futólag említett gyerekekre gondolunk, akiknek ebből a figyelemből nem sok jut.
A kétszer negyven perces előadáshoz egy szünet jár, és utána egészen biztos, hogy lesz miről beszélgetnie annak, aki nem egyedül ment a színházba. De az sem rossz, ha az ember hazafelé kicsit elgondolkodik azon, hogy akármi is van, de jó itt Pesten lenni, ahol sok a jó színész, a jó előadás, és akár az utolsó percben is be lehet esni egyre…
ps.
Ma este (okt. 29.) van a második, még korlátozott számban, de kaphatóak jegyek a maesteszinhaz.hu-n!
