Mezei néző

Két évet is túlélt ez az SZFE-vizsgaelőadás a Jurányiban - ez az egy mondat mindent elmond a sikerességéről. Rendre azonnal megtelt, így azoknak mondom, akik még (hozzám hasonlóan) korábban nem jutottak be Vilmányi Benett rendezésére és idő közben már le is mondtak róla: most már van esély, ezen a novemberi hétfői előadáson maradt is még néhány hely a FÜGE teremben.

Másfél óra játék, amelyről  jobb hangulatban jöttem ki, mint ahogy bementem, pedig ez is a színészek pillanatnyi helyzetéről szóló előadás (akárcsak az apertúrás Sirály és a Némacsend a Katonában), illúziók nélkül.

Akit általában is érdekel a színházi működés és szeret fiatal színészeket felfedezni, még mielőtt igazán felkapottá válnak, azoknak különösen javaslom.

Pszichothriller és magyarországi ősbemutató – két ok, ami miatt óvatosan érdemes ajánlót írni Nicolas Billon kanadai drámaíró darabjáról, amelyet Dicső Dániel rendezett.

Az előadás másfél órás és Kovács Máté, Józan László és Kalocsai Zsuzsa játssza, a bemutató október elején volt, így ezúttal még túl nagy késésben nem voltam a megtekintéssel. 

Röviden: aki a lélektani krimit és ezeket a színészeket kedveli, annak a színlap elolvasása is elég kedvcsináló, de akinek mégis többre lenne szüksége, annak néhány megjegyzést még hozzáfűzök.

Furcsa helyzet: a rendező, Göttinger Pál nem éri be azzal, hogy saját elképzelései szerint színpadra állítja Lars von Trier „munkahelyi komédiáját”, hanem kivetített feliratokkal is közbeszól, esetleges kritikai megjegyzéseink kivédésére is felkészülve. (Nagyon göttingeres a szöveg, szinte hallom a hangját közben, sőt azt is elképzelem, hogy milyen lett volna ő maga Főfőnökként…) Azt ugyan nem mondja, hogy akinek ennyi jó kevés, azt érje gáncs és megvetés, viszont nyomatékosan figyelmeztet már az elején: ne várjunk túl sokat, ne gondoljuk túl a látottakat, ez egy ártatlan kis vígjáték, amelyből nem érdemes tanulságot levonni.

Fogadjuk meg a tanácsot! Az előadás feltehetően azoknak fog a leginkább beválni, akik tényleg nem várnak sokat, bár két és fél óra fájdalomcsillapító kikapcsolódás annyira nem kevés, és ha valaki sikeresen rákapcsolódik az előadás hullámhosszára, ezt megkaphatja. Sokat lehet nevetni közben.

A darab alaphelyzetét kellő mélységig ismertető színlapot érdemes elolvasni, amelyen az is szerepel, hogy 18 éven felülieknek ajánlott előadás.

A színészek beleadnak mindent, így bár elfogadtam ezt a „ne gondoljuk túl” felszólítást, néhány megjegyzést írok a látottakról, hátha valaki ez alapján el tudja dönteni, hogy esetleg éppen erre a könnyű kalandra van-e szüksége, amelynek a feledhetőségéről a rendező is biztosít minket. (Ebben is igaza lehet, ha komolyan gondolta, ha nem.)

Április végi bemutató volt az Apertúra Sirály-a, túl sokszor nem ment eddig, mert nem mehetett: a profi színészekből álló társulatnak nincs több ideje, más munkákból kell a megélhetésüket biztosítani.

A korábban megtartott hét előadás is elég volt hozzá, hogy a kritikusoktól szakmai elismerést kapjanak (Jövő díj a társulatnak, „Legjobb független előadás” díj a Sirály-nak), és ez a támogatás nélkül dolgozó művészeket remélhetőleg megerősítse abban, hogy jó úton járnak, SZÜKSÉG VAN rájuk. (Mondanám, hogy a hírverés több nézőhöz is hozzásegítheti őket, de mivel a nézőtér kicsi és ez az előadás igazán jó, suttogó propagandával is megtelne.)

Az előadás kétrészes, közel három óra, de nem éreztem az idő múlását, mivel elejétől a végéig lekötöttek a látottak, így ennél pontosabb becslésem nincs.

Röviden: akit a mai színház érdekel, annak ez kihagyhatatlan – én nagyon szerettem, melegen ajánlom.

Praktikus tanács: a decemberi időpont azonnal betelt, figyelni kell az Apertúra Facebook oldalát, ha valaki jövőre látni szeretné.

Ennél hosszabban:

Várakozáson felül tetszett a Radnóti új premierje, amely ugyan nem ősbemutató, hiszen Lucy Kirkwood Gyerekek c. darabját (szintén Baráthy György fordítása alapján) játszotta már a Rózsavölgyi Szalon is, de mivel mindössze másfél évig (2022-23 folyamán), és a Szalonba csupán 70-80 néző fér be egyszerre, mégis kevesen ismerhetik.

A darab jól beillik a Radnóti repertoárjába, amelyben a társadalmi problémákat boncolgató előadások dominálnak, mégis elsősorban az emberi kapcsolatok vannak a középpontban és a színészet ünnepe. Ezúttal nem kell ennél kevesebbel beérnünk.

Véleményem röviden: ezt a darabot ennél jobban nemigen lehet színpadra állítani és eljátszani. Nagyon jó nézni, ahogy a három színész teljes harmóniában, egymásra hangolva létezik – az ajánlóban ezt fogom kicsit hosszabban kifejteni. Kováts Adélnak, László Zsoltnak és Tóth Ildikónak szép hosszú sorozatot kívánok, megérdemlik, hogy tömegek legyenek rájuk kíváncsiak. Mindannyian a legjobb formájukat mutatták ezen a főpróbán – évtizedek óta követem mindannyiukat, nem véletlenül.

Ami a legjobb: nem rétegelőadás, nem kellenek speciális előismeretek az élvezetéhez, éppen elég, ha valaki hallott harangozni az atomerőművekről és azok veszélyeiről, ha pedig átélt már párkapcsolati krízist, kellett már választania két nő/férfi között, akkor pláne ott a helye a Radnótiban.

Mi, mezei nézők talán leginkább azért járunk színházba, hogy ilyen estéink legyenek.

Száz perc szünet nélkül.

Nagyon ritkán jutok el vidéki színházba, így mindig öröm, amikor esélyem van számomra ismeretlen színészeket felfedezni, illetve olyanokat újra látni, akikhez egy-egy régi jó emlékem kötődik. Debrecenben igazán ritkán jártam, a városhoz kötődő blogbejegyzéseim jellemzően vendégjátékokról szólnak és két emlékezetes koncertről. Ha Debrecen és színház, elsőként három dolog jut eszembe: az Országos Színházi Találkozó 1996-ban, amikor sikerült három napot a városban tölteni, majd 2016-ban Kolonits Klára felejthetetlen Traviáta-előadása, és egy legendás Ember tragédiája még 1997-ből, amelyben Bertók Lajos volt Ádám, Csikos Sándor Lucifer és Majzik Edit Éva.

Ez az utolsó emlék már csak azért is eszembe jutott, mert ebben Az üvegcipő-ben Majzik Editet ismét láthattam, ezúttal egy kisebb szerepben: Roticsné volt és így csak a harmadik felvonásban tűnt fel.

Az előadást Göttinger Pál rendezte, akinek a pályáját régóta követem (ez a vele kapcsolatos 50. bejegyzés), így kifejezetten érdekelt, hogy mit kezd ezzel a Molnár-vígjátékkal :

Megtartotta új nagyszínpadi bemutatóját a Bábszínház Fábián Péter rendezésében, amelyet a 10+-os korosztálynak javasolnak.

A főpróbát megnézve egyetértek a megjelöléssel, és nagyon remélem, hogy nagyon sokkal kisebb gyerekeket nem fognak odavinni, mivel nemcsak villogó fényeffektek vannak benne, de olyan jelenetek, amelyektől megijedhet egy kisgyerek, ha még nem tudja elválasztani a színházat a valóságtól. A történet szövése se annyira egyszerű, hogy alsósoknak szívesen ajánlanám.

Az előadás kétrészes, látványos, szórakoztató és nagyon hasznos, bizonyos élethelyzetekben nagyon betalálhat mind szülőknek, mind gyerekeknek.

Megvolt az idei első bemutató a Spinozában: ezúttal a mátészalkai eredetű zsidó családból származó Tony Curtis életébe nyertünk bepillantást 80 percben, szünet nélkül. A színház törzsközönsége nem fog csalódni, kellemes estére számíthat, aki az előadás mellett dönt. A két szereplő: Mészáros Tamás és Spilák Klára.

Mintha csak ma lett volna: szinte napra pontosan két éve jutott eszembe, hogy de jó lenne látni Elek Ferencet Poirotként az Orfeumban.

Ez a vágyam valóra is vált, a színésznek tényleg igazán jól is állt a szerep, ráadásul megismertem, hogy is működik a vacsoraszínház. Utóbbi teljes újdonság volt számomra, aki jellemzően vacsora helyett esek be az előadásokra, sőt meg is tetszett ez a „lassú színház”, amely mindennel együtt négy-öt óra kilépést is jelent a mindennapokból, kellemes társas együttlétet – amennyiben megfelelő partnert sikerül vinni magunkkal.

Közben eltelt ez a két év, már a hetedik orfeumi estémre készülök Mészáros Bélával, Pelsőczy Rékával és Szűcs Gabi énekesnővel, amelyre most kivételesen ELŐZETES AJÁNLÓT írok, mivel vannak még jegyek erre az október 13-i hétfőre.

Az előzetes ajánló után egy utóirat is következik: a látogatás megvalósult, az előadást valóban megnéztük a fiammal.

Aki nem hisz az egyszemélyes színház létjogosultságában, annak nagyon javaslom, hogy nézze meg Bánki Gergely meseelőadását, A legcsinosabb óriás-t, amelyben egyedül – bábok közreműködésével – egy nagyon sokszereplős történetet játszik el hitelesen, önmagával párbeszédezve. Intenzív a jelenléte, tényleg "nem hagy benne semmit" - ez az érzésünk, amikor nézzük és remekül reagál a gyerekközönség kérdéseire, megjegyzéseire. Ez az ő műfaja, nem is kérdés.

Ez most kivételesen szpoileres bejegyzésnek is minősíthető, de mivel 3+-os közönségnek szánták a történetet, feltételezem, hogy a célközönség úgysem olvassa, csak azok, akik éppen azt latolgatják, hogy odavigyék-e őket, így most kivételt teszek.

Röviden: rendkívül szerettem ezt az előadást, felnőttként sem untam, így azoknak is ajánlom, akik hirtelen nem tudnak egy óvodást beszerezni alibinek a megtekintéshez, viszont szeretik Bánki Gergelyt nézni. (A gyerekek úgyis a szőnyegen ülnek jórészt, még vagy húsz felnőtt simán beférhetett volna a kikészített és így üresen maradt székekre.)

Hosszabban: