Mezei néző

Március 27-én a Színházi Világnap ünnepe volt, Isabelle Huppert üzenetét Kiss Eszter olvasta fel a Kamra előcsarnokában, akinek egészen elhittem, hogy a saját gondolatait mondja el, több volt ez, mint egy egyszerű felolvasás.

"A színház mindennél erősebb" - ez, vagy valami hasonló tartalmú szövegdarab ütötte meg a fülemet, miközben lementem a lépcsőn a már zsúfolt előtérbe, és magamban bólogattam is erre. Nekem az életem egyik alappillére a színház így is, hogy mindössze nézőként veszek részt az előadásokban. Harminc éves átlagot nézve minden harmadik estémet színházban töltöm, mostanában kicsit többet. Jó lenne, ha ez a pezsgő és sokféle színházi kultúra megmaradna. Ahogy elnézem estéről estére a zsúfolt nézőtereket, most különösen nagy veszély nem fenyeget, mindenre rengetegen kíváncsiak, üres nézőtereket csak vidéken láttam. (A szokásos mondat, hogy néző nélkül nincs előadás, szintén elhangzott a beszédben. Valóban nincs és ehhez csak azt lehetne hozzátenni, hogy amit közösen látunk, az mindenkire más és más hatást tesz, előéletétől és pillanatnyi állapotától erősen függően.)

De legyen szó most már a hétfői darabról, amely versenyezhetne "a legkilátástalanabb hangulatot árasztó színpadi mű" címért. Vannak Csehov előadások, amelyek egészen széleskörűen bizonyítják, hogy a világ élhetetlen és otthontalan, de "A tökéletes boldogság világa" ezeken is túltesz. Mint tudjuk, vannak alkotások, amelyek képesek voltak öngyilkossági hullám elindítására, valóban hatottak befogadóik életére ezáltal, és kicsit sem lepne meg, ha  valakinek ezzel " a tökéletes boldogsággal" való szembesülés is elég lenne egy hasonló lépésre. Nagyon szuggesztíven mondják, hogy nem érdemes élni.

Én mindenesetre összekaparom gondolataimat az előadásról, ennek ellenére is. Még akkor is, ha ezzel sem a világ, sem az én nagy problémáim nem oldódnak meg, nem fogok tudni semmin sem gyökeresen változtatni és egy n+1 blogbejegyzéstől nem leszek jelentősen olvasottabb sem. De a szabály az szabály,mivel megnéztem az előadást, lennie kell nyomnak is, és a szereplők-alkotók óriási munkát tettek bele ebbe is, a legkevesebb, amit megérdemelnek az az, hogy nem maradnak említés nélkül ezen a felületen sem.

13 előadás:

Martin McDonagh népszerű  Magyarországon is, számos bemutatója volt, jelenleg is játsszák a Vaknyugatot az Átriumban, a Leenane szépét a Centrálban, A párnaembert a Radnótiban, A nagy kézrablást a Tháliában és most már ezt a legfrissebb, Londonban 2015-ben bemutatott darabját is, mégpedig a Katonában, Gothár Péter rendezésében, aki eddig a szerző több művével is foglalkozott, és otthon van a világában. Én a harmadik előadáson jártam, a bemutató után négy nappal.

Nyolc előadás:

14 előadás:

Az elmúlt évadokban annyi pozitív tapasztalatot sikerült felhalmoznom a K2 Színházzal kapcsolatban (7 bejegyzés), hogy most már ha esik, ha fúj, megyek és nézem az aktuális előadásaikat akkor is, ha netán a feldobott téma nem vonz kifejezetten. Eddig bármilyen állapotban mentem, minden alkalommal elkezdett menet közben hatni rám az előadás. Úgy néz ki, hogy többen vannak ezzel hasonlóan, mert most is telt ház volt, mint mindig.

A Panodráma 2016. október 23-án a Sufniban tartotta új bemutatóját, amely most is dokumentumokból készült, de ezúttal egy szereplője van mindössze. Maléter Pálné Gyenes Judith-tal Csalog Zsolt mélyinterjút készített még 1984-ben, majd e színdarab írója és rendezője, a Panodráma vezetője, Lengyel Anna 2006-ban szintén megkereste a forradalom mártírjának özvegyét, aki további beszélgetéseken is részt vett a mű három dramaturgjával (Garai Judit, Hárs Anna, Merényi Anna), illetve az őt megszemélyesítő színésznővel. Az így összeállt anyag izgalmas lett és lebilincselő, Szamosi Zsófia úgy mondja el nekünk a történetet, hogy pillanatnyi kétséget sem hagy, hogy minden ami elhangzik, vele esett meg. Katartikus előadás, egészen biztos, hogy méltatlan lesz az a rövid szöveg is, amit erről a továbbiakban le tudok írni. Irgalmatlanul erős színpadi jelenléte, személyes kisugárzása hat. Minden mondatnak súlya lesz. Ilyenkor érzem, hogy ez a blogírás esetleg arra jó, hogy felhívja a figyelmet egy előadásra, de képtelen visszaadni magát az élményt.

Én egy elég nyavalyás, átlagosnak mondható előadásokkal tarkított hét után voltam, amelyet a hét végén a kétnapos blogírás (a napi ajánlók készítése munkás, de nem túl kreatív tevékenység) sem dobott fel, és ebben az állapotomban lényegében megváltásként jött ez az előadás, amelyben a színészi játékon volt a legnagyobb hangsúly. Én éppen az ilyen színházat szeretem a legjobban. Ja, és amelyik emellett szól is valamiről.

Nyolc előadás:

Hét előadás:

Az Operaház főigazgatója nem egy beszédében hangsúlyozta, hogy az intézmény számos bemutatója széles rétegeknek szól, DE az előadások nem ugyanazt a célközönséget célozzák meg. Ezt az állítást a márciusi bemutatók messzemenően igazolták. A magam részéről megállapíthatom, hogy én egyedül a Siegfried esetén mondhattam el, hogy ez nekem készült és az elmúlt harminc éves nézői szokásaim alapján mindenképp megnéztem volna (és elégedett is voltam a végeredménnyel), a Hungarian Late Nightot és a legfrissebben bemutatott A cigánybárót is csak és kizárólag a benne fellépők miatt vállaltam be. Míg a két kortárs magyar opera végül a professzionális rendezői munka által mégis rávett arra, hogy még kétszer visszamenjek a tetthelyre, a tegnapi Cigánybáró hatására csak azt nyugtáztam, hogy ez az előadás valóban nem nekem készült, hiába látható a beígértnek megfelelően "színes táncos kavalkád", pont rám nem hat a sokféle táncszám egymásutánja sem. Nem az én színházam, annak ellenére, hogy eleve sem nézett ki úgy, hogy az lenne. De mivel megnéztem és így is észleltem a rengeteg befektetett munkát, legyen nyom erről is - nem beszélve arról, hogy biztos van olyan néző, aki a leírás alapján kedvet kap, mert pont ilyen típusú szórakozásra vágyik, mint amit Szinetár Miklós rendezése kínál fel. Szerencsére nem vagyunk egyformák, ezért működhet ennyiféle színház Pesten még mindig.