Úgy tűnhet, hogy a Katona új előadása dokumentumdráma, de Ferdinand von Schirach kétrészes darabja – a dramaturg Szabó-Székely Ármin fordításában – mégsem az, hanem fikció. Székely Kriszta rendezése egy társadalmi problémára hívja fel a figyelmet (milyen reakciókat vált ki, ha valaki bejelenti, hogy szexuális erőszaktétel áldozata lett), fontos előadás.
A menetidő 2 óra 40 perc, a színlap ajánlója önmagában is tökéletesen elég a meggyőzésre, én a saját benyomásaimat ennek kiegészítéséül szánom szintén AJÁNLÓnak.
Pattantyus Dóra a helyzetnek megfelelően minden szereplőt egyetlen ruhával jellemez, gyorsöltözés, díszletváltás nincs – „műszakbarát” előadás lett ez az új bemutató. Schnábel Zita tervező puritán tárgyalótermet álmodott a Katona színpadára, ahol a két oldalfal mellett, egymással szemben megközelítőleg 40 nézőnek ülőhely is ki van alakítva - nem olyan elrendezésben, ahogy a jegytérképen látható. Hasznosítják a forgószínpadot, illetve a Covid időszakban beszerzett kamerákat: hátul a bírót, vagy az éppen meghallgatott tanút látjuk óriási méretben kivetítve, de a színpad jobb és bal oldalán a vád és a védelem képviselőinek az arcát is folyamatosan nézhetjük. Mivel mindenkit egyszerre nem tarthatunk szemmel, végig választási helyzetben vagyunk, hogy éppen a beszélőt, vagy az őt hallgató személyek reakcióit figyeljük. Nem mindig egyszerű már ez a döntés sem.
A kivetítés már korántsem újdonság, tíz éve még ugyanezt a darabot feltehetően technikai berendezések nélkül vitték volna színre (feltehetően inkább a Kamrában) és akkor ilyen hatalmas hangsúlyt nem kaptak volna a színészek apró rezdülései sem. Most még a sokadik sorban is jól érzékelhetjük például a vádlott, Fekete Ernő szempillájának mozgását is – ebből próbáljuk kideríteni, hogy mi a véleménye az elhangzottakról.
Saját tapasztalatom szerint, ha van kivetítés egy előadásban, akkor a néző csak jelentős erőfeszítéssel tudja az előtte valóban ott lévő (viszont jelentősen kisebbnek látszó) színészeket nézni, legtöbbször hagyja magát befolyásolni. Így tettem én is, felváltva néztem az arcokat, és az előadás teljes menetideje alatt arra törekedtem, hogy a bírósággal együtt megpróbáljam megtudni, hogy ebben az ügyben mi is az objektív igazság – Katharina Schlüter tévés műsorvezetőt megerőszakolta Christian Tiede vezérigazgató, vagy a vád hamis, a vád nem más, mint a szakítás miatti bosszú.
Az előadás menete feltehetően hűen követi egy németországi (!) bírósági eljárás menetét, sorra megnyilatkoznak a tanúk, az áldozat, beleszól a vád és a védelem képviselője is – nekem, civilként professzionálisnak tűnt a tárgyalás megjelenítése. A hozzászólások egy részén érezzük, hogy ennek a fő célja a figyelemfelhívás, az, hogy mi nézők képben legyünk a szexuális erőszak bírósági megítélése kapcsán, tudatosítsuk a talán bennünk is működő tanult előítéleteket, árnyaltabban láthassuk ezt a jelenséget. Ilyen kiemelt fontosságú volt Pelsőczy Réka pszichológus szakértőként elmondott hosszú monológja, amely bővelkedett konkrét adatokban is. Feltehetően a szerző valódi kutatása állhat az adatok mögött, és színészi bravúr volt mindezt – már ezen az első nyilvános főpróbán – úgy elmondani, hogy hosszú évtizedek tapasztalatát érzékeljük a szereplő szavai mögött. Rajta kívül még további négy tanút hallgattunk meg, akik mind elérték, hogy azonosítsam őket a figurával. Rajkai Zoltán professzionális orvosszakértő, Fullajtár Andrea 25 éve működő bűnügyi nyomozó - teszik a dolgukat. Jordán Adél, az áldozat legjobb barátnőjeként élvezi nemcsak a rá is vetülő figyelmet, de a lehetőséget is, hogy Katharina szavahihetőségét is megmentheti.
Még náluk is jobb esélye van Elek Ferencnek, aki sajnos csak rövid ideig marad körünkben – a taxis vallomása nem igényel hosszú időt. Minden mondatán és megmozdulásán lehet nevetni, jelenléte oázis az előadásban. Rajta kívül a sértett jogi képviseletét ellátó Biegler, azaz Kocsis Gergely folyamatos közbeszólásai oldják némileg a feszültséget, és éppen emiatt talán ez a darab leghálásabb szerepe is. Kocsis Gergely a szerethetőbb ügyvéd éppen emiatt, de a vádlottat védelmező Pálmai Annának is ugyanúgy elhisszük, hogy mindent tud a szakmájáról. Takátsy Péter főügyészként háttérben marad, és a tanúkhoz hasonlóan csak rövid időre kerül figyelmünk középpontjába. Bírósági gyakornokként Wettstein Márk egyetemi hallgató szintén az előadásban folyamatosan résztvevő szereplők közé tartozik, akinek szintén jut egy emlékezetes monológ.
Jó megoldás, hogy a női sértettet férfi védi, a férfi vádlottat nő, akik kénytelenek a saját esetleges sztereotípiáiktól megszabadulni. A bírót nő játssza, így talán egy hajszállal több esélyt adnánk annak, hogy a sértett álláspontját fogja a bíróság elfogadni. Udvaros Dorottya pillanatnyilag vendégként tért vissza a Katonába, de előadás közben lehet, hogy ez senkinek nem fog eszébe jutni, olyan természetességgel van jelen, mint aki el se ment. Ahogy belépésekor lepakolja a holmiját, az is otthonos – a magam részéről reménykedem, hogy hosszan marad és neve mellől idővel az m.v. el fog tűnni.
Hiába aktív a vád és a védelem, készségesek a tanúk, a nézők feltehetően elsősorban a sértett és a vádlott kinagyított arcát figyelhetik a legtöbbet, az elhangzottakkal kapcsolatos reakcióikból tudunk elsősorban véleményt alkotni, és eldönteni, hogy ténylegesen megtörtént-e a nemi erőszak vagy mégsem. Az előadás végig sikeresen lebegteti ezt a kérdést, amelyre ugyanúgy nincs biztos válasz, mint most már több mint száz éve arra, hogy járt-e Cecil a Török utcában. De véleményünk lehet róla. Ónodi Eszter végig nagyon őszintének tűnik, hajlamosakká válunk mi is azt mondani, hogy nyilván nem hazudik, hiszen a feljelentéssel olyan médiafigyelmet irányított magára, amely tönkre is tette. Ebből a német előadásból is erősen úgy tűnik, hogy Németországban sem jelentik be a szexuális zaklatási ügyek erős többségét, mert akár igazságot szolgáltatnak, akár nem, az áldozat többszörösen megjárja. (Már azzal is, ha valakinek hatszor kell elmondania a vele történteket…)
De aztán a vádlott – az utolsó szó jogán – mégis megszólal, és ez a pár perc nem marad hatástalan, még akkor sem, ha végül nem ez lesz az utolsó információ, amihez hozzájutunk az este folyamán...
Fekete Ernő az elsők között érkezik a színpadra, és aki nem olvasta el előre a színlapot, az gondolhatja akár ügyvédnek, vagy csak egy tanúnak is. Ami biztos: egy határozott, jó fellépésű, sármos „fontosember”, nem akárki. Már ahogy ott áll, háttal nekünk, felhívja magára a figyelmet, aztán több, mint két órán át nézhetjük a reakcióit a vele kapcsolatban elhangzottakra. Ha órákon át nem is tesz mást, csak figyel, nem kapjuk rajta, végig szerepben marad, figyelme koncentrált, és némi megkönnyebbülést okoz maga a tény, hogy végül hozzászól a történtekhez. Képes arra, hogy öt perc alatt is megingasson minket, nehéz róla elhinni, hogy erőszakra hajlana bármely helyzetben.
A Katona alkotócsapata nem döntött a sértett és a vádlott igazsága között, mintha minden törekvésük arról szólna, hogy a lehető legjobban kiegyensúlyozzák a két oldalt. Elérik, hogy a téma esetleg azokat a nézőket is jobban foglalkoztassa, akik az elmúlt időszakban a saját környezetükben – szerencsére - nem találkoztak ezzel a traumatikus helyzettel. Akik viszont igen, azoknak még fokozottabban ajánlom az előadás megtekintését, és persze azoknak is, akik ezeket a nagyszerű színészeket minél többféle helyzetben látni szeretnék. Most, közvetlenül a bemutató után még akadnak jegyek december 26-ra és januárra is, ha nem is sok.
PS.Az előadás kapcsán egy számomra fontos személyes emlékem is eszembe jutott. Hetedikesen, egy állampolgári ismeretek óra keretében meg kellett néznünk egy valódi tárgyalást Miskolcon, amely egy biciklilopással foglalkozott, sőt ennek a mintájára ezek után néhány osztálytársammal le is folytattunk egy kitalált ügyben egy hasonlót, amelyre nemcsak azért emlékszem, mert én voltam a bíró, hanem azért is, mert az ügyészt játszó osztálytársam Senyei György kiemelkedően jó beszédet mondott, amely el is döntötte a vádlott sorsát. Róla ezek után már akkor biztosra vettük, hogy jogi pályára lép, és ez így is történt: az Országos Bírói Hivatal elnöke most már öt éve.
PS.A fotókat Szokodi Beának köszönhetjük ezúttal is.
