Néhány évvel ezelőtt hirtelen ötletből jártam már egyszer a BFZ most már hagyományossá vált Titokkoncertjén, amelynek a lényege, hogy a közönség bizalmat szavaz Fischer Ivánnak és zenekarának, és úgy tölti meg a Kongresszusi Központot, hogy fogalma sincs a műsorról.
Ez a kiszámíthatatlanság az egyetlen dolog, ami biztosra vehető, illetve az, hogy a zenekar tagjai számára is tartogat az este váratlan elemeket. Az, hogy a zenekari művészek közül ez kinek jelenthet stresszhelyzetet, nem tudhatom, mindenesetre ez az est ugyan a játékosságé, vállaltan a felhőtlen szórakoztatás a cél, de a zenei színvonal ettől még nem kerül veszélybe.
Még a próbán...
Erről a hétfő estéről következik egy nyomhagyó ajánló, nem mintha épp ez a koncert rászorulna a reklámra, hetekkel előre megtelik minden karácsonykor.
A Budapest Kongresszusi Központ termében – ha emlékképeim nem csalnak - tavaly talált ki új elrendezést Fischer Iván: lehozta a zenekart a színpadról a terem közepébe, körbeültette nézőkkel, sőt, mintha a Midnight Music sorozaton alkalmazott babzsákokat is elhelyezte volna a zenészek között. (Erről csak olvastam, de nagyon kíváncsivá tett ez az új akusztika és elrendezés.)
A terem valóban tele lett a legkülönfélébb életkorú és öltözködési stílusú nézővel, a szokásosnál jelentősen nagyobb volt a szórás. Az esti időponthoz képest elég sok kisgyereket is hoztak, amely arra is utalt, hogy ezt a legtöbben valóban szórakoztató programként kezelik, amelyről feltételezik, hogy egy kisebb gyerek sem fogja elunni, még akkor sem, ha valóban három órányira húzódik el, ahogy ezt előre a zenekar oldalán hirdették. (Végül két részben 135 perc volt, pont ideális, semmi végletesség.)
Ez az este hagyományosan nem a sietésé, nincs iskola másnap, a legtöbb néző feltehetően szabadságra tudott menni a két ünnep között, nem érződött a koncerten sem időnyomás. Amikor valami miatt kicsit várni kellett, Fischer Iván showmanként is helytállt, tőle még az egyszerűbb mondatok is poénként hatottak. Némi túlzással felfogható egy ilyen beszélgetős koncert „stand up”-nak is, de persze a hangsúly mégis a zenére került.
A korábban látott és megírt koncerthez képest a műsor struktúrája is változott, ahogy az sejthető volt. Ugyan nem kérdezte meg a karmester, hogy hányan vannak a teremben visszajáró nézők, de nyilván számol a létükkel, de a változások azért sem rosszak, mert így még véletlenül sem csúszhat bele a program a rutinba.
Ezúttal a koncert első felében négy különböző szimfónia második tételét játszották le sorban, amelyek így még biztos nem kerültek közönség elé. „A második tételekkel egy másik világba lép a zeneszerző…”, hangzott el a magyarázat is, a szerző ugyan mindig az első tétellel foglalkozik a legtöbbet, ahogy egy családban is mindig az első gyerek kapja a legtöbb figyelmet. A „második gyerek vagyok én is” megállapítás épp elég indok volt ehhez az ötlethez, amelyből így egy nagyszabású, egy egész felvonásra kiterjedő poén vált.
A koncert végén kiosztott szórólap, a pontos műsorral.
A zenekar az estnek ezzel a részével előre tisztában volt, fel tudtak készülni. Ahogy a koncert legvégén megkapott műsorlapon is látszik, a négy szerző: Beethoven, Mendelssohn, Mahler és Prokofjev voltak, minden esetben néhány szóban jellemezte is a karmester a tétel hangulatát, könnyebbé tette számunkra az élvezetét.
Bátor döntésnek gondolom ezt a választást, Fischer Iván nem a leggyakrabban játszott szimfóniákból válogatott, feltehetően volt ebben „népnevelő” szándék is. Hasznos lehet, ha az ilyen lazább alkalmakkor, amikor nemcsak a törzsnézők jönnek, hanem azok is, akik „csak” karácsonyra kaptak erre egy jegyet, a zenekar megmutathatja mindannyiunknak, hogy még mi minden van, amit nem szoktunk hallgatni. Ha a közönségben nem ébred elég vágy arra, hogy a zenekar által játszott műveket élőben is hallja, egy idő után nem lesz, aki beüljön a koncertekre.
A koncert második része ennél formabontóbban alakult. Először Eric Satie három szerzeményét hallhattuk, és míg az első egy hárfára írt szólódarab volt, nem sokkal utána a Gnossienne (nr.1) közben váratlanul két selyemszalagot eresztettek le a terem tetejéről, és Mórocz Eszter légtornász sok méterrel a zenekar felett a levegőben táncolt. Ennek a mutatványnak hatalmas sikere volt, a közönség láthatóan díjazta a teljesítményét. (Nekem eszembe jutott róla a szintén idén látott Az eladott menyasszony, illetve a BDZ több más koncertprogramja is, amelyen szintén lépnek fel légtornászok. Erősödik az "újcirkusz" irányzata.) A tapsvihar magáért beszélt. Úgy látszik, a nézők többsége örül, ha izgalmakkal is találkozik az este folyamán, hiszen azon nyilván nincs mit izgulni, hogy a BFZ akármilyen meglepetés műsort el tud-e játszani, vagy sem.
A légtornász mutatvány után egy ennél jóval meredekebb ötletet láthattunk kibontakozni: Mozart egyik zongoradarabjának ütemeiből tizenhatot találomra, pontosabban dobókockákkal választhatott ki a közönség.
Látványos volt a két, szivacsból készült, de egy-egy méter élhosszúságú (így jó nehéz) dobókocka, amellyel a közönségből önkéntesen jelentkezők dobhattak 16 alkalommal, így nemcsak arra derült fény, hogy milyen sok kisebb gyerek jött (akiknek persze óriási élmény volt a dobás), de a kisorsolt ütemeket mindig két-két művész el is játszotta, akiknek a nevét be is konferálta Fischer Iván.
Nem volt rövid ez a procedúra, amíg mind a 16 dobás megtörtént, de kellett is az idő, mert a zenekarból kijelölt házi zeneszerzők, akiknek van rutinjuk már művek áthangszerelésében, még ezt a 16 ütemet át is dolgozták, és az egyes hangszercsoportok számára megírták a szólamkottákat.
Ugyan ez a procedúra nem volt túl izgalmas, és kicsit hosszadalmasnak is érződött a végére (hasonlónak éreztem, mint Vajda János Marió és a varázslójában a számtani mutatvány részt), de aztán amikor a zenekar próba nélkül, mégis egységesen lejátszotta a teljes darabot, az csodaszámba ment. Fischer Iván most is tudta, hogy mit csinál – a dobókockákra és erre a virtuóz mutatványra még hosszan fogunk emlékezni.
A koncert lezárásaként mégis jött a közönségszavazásos ráadás-választás.
A szünetben kapott (71 elemet tartalmazó listáról) a születésnaposok választhattak, amelynek a végeredményeként Stravinsky Tangója, majd a Figaro házasságának nyitánya, illetve - éppen úgy, ahogy pár éve az általam is látott titokkoncerten – Andersontól Az írógép hangzott el.
Jó este volt, így még haza se értem, de már azonnal rákerestem a bfz.hu-ra és megnéztem, hogy milyen koncertjeik lesznek januárban.
PS, A fotók forrása: BFZ/ Nagy Attila
