A maszkokon túl nem emlékeztetett semmi a Szkénében a vírus-helyzetre, csupán az, hogy most a teljes folyosó hosszában elnyúló sorban álltak az emberek, nem pedig a büfében összetömörödve várták Szikszai Rémusz új rendezését. A nézőtér egészen tele lett a Vádli új bemutatójának harmadik estéjén is.
III. Richárd: Nagypál Gábor - Meyerhold: Mucsi Zoltán
Ez azok közé az előadások közé tartozik, amelyről elég pontos előzetes sejtést tudunk kialakítani már a részletes színlap alapján, és várakozásainkat az előadás nagyjából be is teljesíti. Ehhez nem szükséges Matei Visniec darabjának ismerete, amelyet már bemutatott az Újvidéki Színház 2014-ben és Tatabányán vendégszerepeltek is vele, sőt könyvben is megjelent a fordítása. Nem szükséges tisztában lennünk egészen pontosan Meyerhold életrajzával sem, bár aki elolvasta előadás előtt a wikipédia szócikket legalább, az még biztosabban fogja tudni, hogy mi lett a sorsa, mint aki készületlenül megy. Az első jelenet után már semmi kétségünk nem marad, és minden a legrosszabb papírforma szerint alakul főszereplőnk számára, ahogy azt sejtettük előre.
Bánfalvi Eszter, a feleség
A sztálini tisztogatások idején vagyunk, a Szovjetunióban, ahol nem célszerű színházi kísérleteket folytatni, és egyáltalán semmilyen tolerancia nincs a másként gondolkodó művészekkel szemben.
A kétórás előadás egyik nagy nyeresége, hogy ugyan a való életből tudnánk párhuzamokat hozni arra, hogy mennyire sok akadályba ütközik az önálló útjához ragaszkodó művész, de azt is megállapítjuk, hogy még erre a pontra nem érkeztünk el, amit az előadás bemutat. A Vádli kellően nyomasztóan hívja fel a figyelmet arra, mennyire lélekölő az igazodás kényszere, és mennyire lehetetlen a megalkuvás egy színházi ember számára.
Ezt vehetjük konkrétan is, a Vádli véleményének SZFE-ügyben, és ez azért nem túl elrugaszkodott megállapítás, hiszen a szereplők minden előadás után a tapsrendben tiltakoznak is az egyetemi autonómia sérülése ellen, az előadás nyilvánvalóan válasz a színházi szférát súlyosan érintő intézkedésekre, amelyek most már a csak a független szektorban dolgozó színészek túlélését is érintik.
Ez a III. Richárd nem kellemesen szórakoztató előadás, ahogy ezt persze sejthettük, és ehhez képest a Vádli korábbi produkciója, az I. Erzsébet, amelyik sajnálatosan épp most került le a műsorról, habkönnyű komédia volt, pedig a mondandójuk lényegében azonos, egyformán a hatalomnak kiszolgáltatott művészekről szólt.
A két előadás látásmódjának különbözősége is mutatja, hogy az utóbbi években nagyon sokat komorodott a színházi élet, és ez fejeződik ki az alkotók témaválasztásában is.
Utóbbival mindössze annyi gond van, hogy aki már beül a Szkénébe, azt nem kell semmire ráébreszteni az alkotói szabadság fontossága kapcsán, sőt az aha-élményt lényegében a színlap is előidézi. Az lesz, amire gondolunk előre.
Éppen a darab túlzott direktsége miatt nem éreztem magam egyértelműen célközönségnek, ugyanakkor három színészi alakítás miatt azt gondolom, hogy ez az előadás azoknak is feltétlenül nézendő, akik nem szívesen foglalkoznak a sztálini tisztogatások korszakával, különösen nem most, ebben az éppen eléggé drámai helyzetben.
A főszereplő Meyerhold Mucsi Zoltán, akinek az utóbbi időben egyes gondolatait új beszélgetőkönyvéből már nyakra-főre idézgettem mindenféle más előadások kapcsán. Természetesen van jelen a színpadon, csak pillanatokra jön le róla, és elhihető neki akkor is a figura, ha már sok más előadásban is láttuk. Lehet érte komolyan aggódni, a "fáradt vagyok" mondata túl meggyőzőre sikerül...
Őt nézve két órán át koncentrálunk, próbáljuk kideríteni, hogy a jelenetek közül melyik a valóság, mi az, ami „csak” rémálom. Képes arra, hogy bevonjon minket, és fontosnak érezzük sorsát. Rendező figurája hosszú utat jár be, fontolgatja a megengedhető kompromisszumokat, majd elveti őket. Megszenvedi a döntéseit. Annyira nem szerettem nézni, amikor többször is leöntik – egy jó színész megbízhatóan eljátssza a szenvedést akkor is, ha a valóságban nem kínozzák meg. Ezek a jelenetek persze kifejezik művészi alázatát – a cél érdekében láthatóan minden kellemetlenséget vállal. (Ezért tart itt, ahol, és nem véletlenül álltak dedikálásra várva órákon át az emberek a Deák téren a könyve megjelenése után.)
A szerep nagy lehetőség, és nekem hibátlan ez a Meyerhold, a színészi alakításával kapcsolatban nem volt hiányérzetem.
Ugyancsak hálás feladatot kap az előadás két másik tartópilléreként funkcionáló Nagypál Gábor és Fodor Tamás is.
Nagypál Gábor Meyerhold állandó főszereplőjét játssza, aki ezúttal III. Richárd szerepét kapta. Érdekes nézni a próbajelenetekben a figura formálódását, miként mondja a szerepét korhű kosztümben és túl bő öltönyben, és a végére az lesz a benyomásunk, hogy egy igazi színész esetén ezek a külsőségek végső soron lényegtelenek, a figura igazsága mindenhogy meg tud születni, azaz zavaró tényezővé válhat a cenzúra szemében akár púppal, akár anélkül. Nagypál Gábor színésze civilként is megjelenik, érthető módon fél a felelősségre vonástól és nagyon életszerű lesz.
Fodor Tamás - Fővezér
Fodor Tamás öt szerepben is feltűnik, és mindegyik jól áll neki, megjelenései az előadást felélénkítik, és annak ellenére, hogy karakterei nem támogatják a központi szereplőnket, mégsem tudunk mást tenni, örülünk neki. A hatalom mindenkit behálózó sajátossága ebben is kifejeződik, szinte kényszert érzünk, hogy a rokonszenvesnek játszott Fővezért is megkedveljük valahogy, és igazodjunk hozzá. Ez az alak képzelet és valóság határán van, sikerül lebegtetnie, míg a Bizottság elnökeként, illetve Meyerhold szüleiként már kézzelfoghatóbbnak tűnik. Az előadásban hozzá kapcsolódik a legtöbb humor, bár a jelenetek tartalmába belegondolva, ezek éppen a legkeservesebbek is. Van egy ötödik, a színlap által feltüntetett szerepe is, amely igazi nagy poén, a színész jól hasznosítja bábos tapasztalatát hozzá, ennyit szivárogtatok ki előre… (Bábtervező: Hoffer Károly, csak gratulálni lehet neki is ahhoz, amit „megszült”.)
Fodor Tamás - az Anya
Bánfalvi Eszter, aki a Nemzetiben töltött időszaka után hosszú éveken keresztül Szombathelyen játszott, most két jó szerephez is jut. Meyerhold munkatársaként és „mindenórás” feleségeként is támogatója, emiatt sem rossz, hogy mindkettőt ő kapta. El tudja őket egészen különíteni. Feltétlenül megjegyezzük, hogy a terhes nőt még úgyis életszerűen tudja visszaadni, amikor a túlzottan nagy hastömést ruháján kívül viseli. Ezen is látszik, hogy a színész nem a kellékekből dolgozik elsősorban, hanem saját magából. Hozzám most sokkal közelebb került Bánfalvi Eszter színészete, mint korábban, így ezt az előadást miatta is érdemes volt megnéznem.
Kaszás Gergő börtönőrként eléri, hogy álságos magatartásáért jól megharagudjunk rá. Eszünkbe juthatnak hasonló párhuzamos esetek, amikor valaki alkalmas helyzetben van ahhoz, hogy másokon segítsen, de csak kihasználja őket. Bicskanyitogató jóságosságából kevesebb jelenet is elég lett volna, az előadás végén ezeket már valóban soknak éreztem, és azt különösen didaktikusnak, amikor ő fordul segítségért az őrizetében lévő megkínzott fogolyhoz.
A már felsorolt főszereplők mellett sokat adnak hozzá az előadáshoz a „csoportos szereplők”, akik többféle funkcióban (pl. álomalakok, színházigazgatók, Meyerhold társulata) nagyon fontos szerepet töltenek be, és szuggesztív jelenlétüket Újvári Milán koreográfiája nagyban erősíti. A hatáshoz kellenek persze Kiss Julcsi jelmezei is, régen láttam egy egyszerű fehér inget ennyire kifejezőnek, és Cziegler Balázs ajtókeretei, amelyek segítségével nagyon változatosan lehet a teret rendre átszervezni.
Az előadás után a Szkénét elhagyva csak az jutott eszembe, hogy remélhetőleg ez az előadás a Vádli rémálma marad, és erre a pontra azért nem jutunk el mégsem, bár menet közben az SzFE-n az internetet azért már lekapcsolták. Ha így megy, tényleg rosszkedvünk tele vár ránk mindenféle napsütés nélkül.
PS. A bejegyzéshez Szokodi Bea képeit használtam fel Fb-oldaláról, van még további negyven.
