Az előadás a színművészeti egyetem két termében látható (220-as és 202-es), és kevesebb, mint 30 ember fér ide be. Valóban elmondható, hogy a két sornyi néző testközelből nézheti a két szereplő színészt – amikor beléptünk, nagyjából 15 cm-re kellett elhaladnom az ágyon fekvő (alvó? halott? ájult?) Lestyán Attilától.
Különleges helyzet ez, és még akkor is erősen hat ránk ez a közelség, ha nem először vagyunk kamarateremben.
Éder Vera előadásképe
Az Ódry műsora rendkívül változatos, és szélesíti is a nézők látókörét az, hogy ritkán játszott régi és kortárs szerzőkbe is egyaránt bele lehet futni.
Jelen esetben a – más országokban - egyik legtöbbet játszott Párizsban élő román rendező, Matei Visniec egyik főművéhez nyúltak az alkotók, amelyet a szerző 1994-ben írt, és viszonylag kacifántos címet visel: „A pandamedvék története amiként azt a szaxofonos meséli el, akinek egy barátnője Frankfurtban lakik”
A szöveget Tömöry Péter fordításában játsszák, Bodor Panna volt a dramaturg és rendező, Molnár Anna pedig a látványtervező.
Az tudható, hogy a látványtervezés mit jelent a Színműn – a feladat az, hogy miként lehet minél kisebb költségvetésből (lehetőleg nulla forintból) mégis előadást csinálni.
Ez most is látszik, egy lepattant kanapé és hűtő a főszereplő, pedig az elhangzó történet játszódhatna egy fokkal kevésbé nyomorúságos háttér előtt is, de ez a tényező mégsem lényeges annyira, nem zavaró.
Ami érdekes: van egy sokféleképpen értelmezhető, kissé misztikus és ködös történet, és benne két színész, akik között érezzük, hogy létrejön ÉLŐ kapcsolat.
Az, hogy álom-e vagy valóság, vagy valami egészen különleges az, ami történik – kérdéses, és az is marad, a nézőn múlik, hogy miként szeretné értelmezni, az alkotók sikeresen lebegtetik a mű legfontosabb felvetett kérdését.
A cím mégsem kamu, szó van benne pandákról, látunk ebben a térben egy talán 3 centis műanyag pandát is, amely még érvényesül is, hiszen annyira közel vagyunk. Érezni még a kiszórt fahéj illatát is... Ezen kívül a férfi főszereplőről megtudjuk, hogy jól szaxofonozik – ennyi elárulható előre.
Ami miatt örülni lehet ennek a kompakt, hatvan perces előadásnak: két színésznek ad nagyszerű játéklehetőséget. A hangsúly valóban a játékon van, nagyon sok hangulatváltásnak lehetünk a tanúi, és néhány gyorsöltözés, egy-két kellék bevetése alkalmas a jelenetek elválasztására.
Az előadás egy, illetve összesen kilenc találkozás története, és tanúi leszünk annak, ahogy két ismeretlen fiatal egy hullámhosszra kerül. Változatosak a szituációk, nem érezzük, hogy ugyanaz a helyzet ismétlődne. Lestyán Attila, egy kialakulatlan egyéniségű, még az útkeresés fázisában lévő fiú, és Ballér Bianka, és egy markáns egyéniségű lány, tagadhatatlanul harmonikusan képes együtt létezni, így akár a romantikus énünk is beindulhat - talán ezt szeretnénk mi is látni, legalább a színházban, hogy kialakulhat első látásra szerelem két vadidegen között is - akár. Ezt szeretnénk, de azért nem egészen erről van szó, de nem árulom el a végét...
Ami biztos: jobban érezzük magunkat, amikor kijöttünk a színházból, mint amikor beléptünk oda. Ez sem mellékes.
