Tarnóczi Jakab rendezővizsgáját nézhettük ezen a szombaton az Ódry Színpadon – nem a Padláson, nem a Hevesi teremben, hanem a „nagyszínpadon”. A terem tele volt, a hosszú hétvége ellenére is voltak elegen, akiket érdekelt ez az esemény – március 28-án 22.30-kor lesz még egy biztosan, de túl sokszor nem ismételhetik meg, hiszen a produkcióban a város sok színházában érdekelt művészek játszanak együtt.

Kleist műveit ritkán tűzik műsorra, de ha igen, arra hosszan lehet emlékezni. Nekem még mindig fáj, hogy az egészen kiválóan sikerült Heilbronni Katicának is vesznie kellett a Szputnyik feloszlásával, illetve az még inkább, hogy a Budapesti Kamaraszínház sincs már évek óta, ahol A Schroffenstein családot először bemutatták (László Zsolttal és Bacsa Ildikóval a főszerepekben), még 1994-ben. Akkor is, most is Forgách András fordításában halljuk a szöveget, az első előadást rendezőként is ő jegyezte. (2003-ban a Katona is elővette, Ascher Tamás rendezésében, de bennem ez a verzió nem hagyott mély nyomot, talán éppen azért, mert az az első élmény annyira nagyon megfogott.)

A kétórás, egyrészes előadás a nagyszínpad üres terében játszódik, és az intenzív feketeség dominál – amelyet csak a néha leereszkedő fénycsövek bántóan vakító fénye tör meg (látvány: Giliga Ilka). Ez eléggé jellemző más ódrys vizsgákra is, mármint a díszlet-jellegű díszlet hiánya, és szinte biztos vagyok, hogy lenne rendező, aki nagyobbat is merne álmodni, ha lenne hozzá forrás. Ehhez az előadáshoz illett az, hogy alig látunk néhány kelléket – Kleist támaszkodik Shakespeare-re, aki szintén elboldogult díszletek nélkül. Ebben a térben a jelmezek szerepe fokozottan lényeges, azok is szinte mind a feketék – leszámítva a környezettől leginkább elváló női ruhákat.

Nem nehéz mezei nézőnek sem észrevenni az irodalmi előképeket, Schillert is, felismerhető, hogy a bosszúdráma, szomorújáték, lovagdráma és groteszk rémbohózat műfajainak keveréke az, ami létrejön. (A színlap ezt meg is említi, ahogy a történet alaphelyzete is olvasható az előadás kapcsán az Ódry honlapján, és ez nem is árt, mert széles körben nem ismert a mű, jó, ha a néző tudja, mire számíthat.)

A darabot leginkább a Rómeó és Júliával szokták párhuzamba állítani, hiszen ugyanúgy adott a két család ellenségeskedése, a kölcsönös sérelmek és az egymásba szerető fiatalok a főszereplői a tragédiába forduló eseménysornak. Ugyanakkor lényeges különbség, hogy míg Shakespeare darabjában egyáltalán nem is emlékeznek már a konfliktus okára, itt egészen világos, hogy egy örökösödési szerződésen alapul a gyanakvás, a család mindkét ága magát ártatlannak tekinti, és a másik felet gyanúsítja nyereségvágyból elkövetett gyilkossággal. A szövegből kiderül, hogy semmi nem olyan egyértelmű, mint amilyennek látszik, sőt a látszat mindig csal.

Míg a Rómeó és Júliában a két család ellenséges érzülete semmiféle konkrét mozzanatra nem vezethető vissza, így a szerelmeseknek nem kell hangolniuk a gondolkodásmódjukon sem, szinte meg sem akadnak a másik származásán, sőt még Rómeó gyilkossága sem képez akadályt köztük, ebben a történetben egy jóval nehezebb helyzettel kell Ottokárnak és Ágnesnek szembesülnie. Ugyan a vak bosszúvággyal nem tudnak azonosulni, mégis mindketten a saját apjuk igazában hisznek, és abban is, hogy a másik család valóban hibás.

Felmerül a kérdés, hogy a szerelem képes-e hosszútávon összekötni az életről alapvetően másként gondolkodó embereket, akik nemcsak más családhoz (társadalmi réteghez, valláshoz, nemzethez, párthoz) tartoznak formailag, de azzal egészen azonosulnak is. Az előadást nézve a két fiatalnak van is egy kiemelt jelenete, amelyben ez a probléma élesen megjelenik, és nem vagyunk abba olyan biztosak, hogy hosszabb távon békés együttélésük lehetséges volna.

Mivel a két szerelmest, azaz Nagy Márkot és Ladányi Júliát leszámítva a többi szereplő több szerepet is játszik, mindkét családfőt (Friedenthal Zoltán) és annak hitvesét (Schell Judit) ugyanaz, és a többi színész ( Gyulai-Zékány István, Hegedűs D. Géza, Máthé Zsolt, Varga Bence) pedig olyan szereplőket, akik mindkét félhez kötődnek, ezzel a megoldással a rendező – azon kívül, hogy spórol a színészekkel, és könnyebb helyzetbe került az egyeztetéssel, mintha kétszer ennyi színésszel kellett volna dolgoznia -, határozottan kifejezi, hogy a két család helyzete és felelőssége a konfliktus kibontakozásában egyforma, bár látjuk az árnyalatokat, mert mindkét családban más az, akiben igazán túlteng a bosszúvágy. Tudjuk előre, hogy hiába szeretne a warwandi ág ura találkozni a rossitziakkal, ez lehetetlen, semmi esély a békére – ez a második jelenettől világos, ahogy rájövünk, hogy a színészek dupláznak.

Szomorú, vagy sem, de egy kommunikációs csapda áldozatai lesznek mindannyian, ahogy ez a való életben is történik sokszor – senki nem vár magyarázatot, de egyértelműnek veszi azt, amit lát. A látszatból ítélünk, és megjárjuk.

Ezen kívül persze egészen más irányba is elmehetnek a gondolataink a „két szomszédvár” ellenségeskedését szemlélve, gondolhatunk akár a magyar történelemre, múlt és jelen politikai megosztottságára is egészen nyugodtan, hogy ez milyen tragédiákhoz vezetett, illetve fog vezetni még – de ebbe a XIX. század eleji Kleist-műbe a vizsgázó nem rendezett bele aktuálpolitikai utalásokat. A néző agyában egy ilyen párhuzam akár be is ugorhat, de nem feltétlenül történik ez meg.

Mivel egy vizsgaelőadásról van szó, nyilván számít a darabválasztás is, illetve a szöveg gondozása (dramaturg: Kukk Zsófi), de talán mégis a legfontosabb a szereplők kiválasztása és a színészvezetés. Nem tudom, hogy a rendezőhallgató azokkal csinálta-e meg az előadását, akikkel szerette volna, vagy közbe szóltak egyeztetési nehézségek, csak a kész előadás szereposztásáról lehet – nyilván nézőnként eltérő – véleményt alkotni.

Mindig izgalmasnak találom ezeket a „vegyes” előadásokat, amelyben vannak még egyetemi hallgatók, az egyetemen tanítók és „csak” színészek is. Feltételezem, hogy kaland lehet rövid idő alatt, lehetetlen időpontokban háromnál több színház műsorához és próbarendjéhez igazodva egymás számára újdonságként ható színészekkel létrehozni egy ilyen vizsgát, ráadásul a sorozatjátszás esélye nélkül, ingyen. Ahogy eddig, úgy most is azt vettem észre a „felnőtt” színészeken, hogy ez az új helyzet új energiákkal tölti őket fel, és nagy felelősséggel, felkészülten vesznek részt az ifjú rendezők munkájában.

Friedenthal Zoltánt ritkán látom, és főszerepben még ritkábban, most is élveztem fanyar humorát. Hegedűs D. Géza több kisebb szerepben alázatosan vesz részt a produkcióban, de azért nem tévesztjük soha szem elől, rá is igaz, hogy nincs kis szerep…- Schell Juditot látva eszembe jutott, hogy Gellérthegyi álmok című produkcióját hamarosan leveszik a Tháliában, és nem biztos, hogy meg tudom még nézni – most viszont láttam tőle két más karakterű nőalakot. Máthé Zsolt szinte mindig ennél kevesebb feladathoz jut az Örkényben, pedig remek komikus színész, és a Liliomfiban a legtöbb tanítványomnak éppen ő volt a kedvence, hatna jóval nagyobb szerepekben is. Most is több kisebb karaktert kap, de mivel az egész darabot csak nyolcan játsszák (ahogy Shakespeare műveit is jellemzően ennyien vitték színre, akkor is, ha 42 figura volt a szereposztásban), szinte főszerepnek érezzük ezt is.

A főiskolai hallgatók nincsenek rossz helyzetben az előadásban, jellemzően nagyobb terheket visznek, mindenesetre több a szövegük. Gyulai-Zékány István és Varga Bence is két-két szerepet kap, előbbi egy igen hálásat: egy fiatal, varázsfőzetet kotyvasztó nő lehet, Barnabe – és legalább az ő jelenetéhez kap néhány kelléket, illetve lehet rajta nevetni. (Ahhoz képest, hogy tragédiát nézünk, közben mégis elég sokat lehet nevetni, és ez szerencsés is, így tudjuk könnyen bírni azt, hogy két órát ülünk a nézőtéren, szünet nélkül.)

A két főszereplő nem alakul át, ők végig azonosulhatnak ugyanazzal az egy karakterrel.

Ladányi Júliát már láttam az épületen kívül más előadásban is, a XIV. Renében, és legutóbb egy igazán mély nyomot hagyó szerepben (Pokemon GO), amely után a nevét-arcát minden néző megjegyezte magának, biztosra vehető. Akkor és most is nagyon tetszett, ideális naiva szerepekre, de van benne valami kócosság is, szeleburdiság – Ágnesként pláne ezt az arcát láttuk. Az, hogy nyílt színen kell átöltöznie – szerintem – egészen felesleges, érdekes lehetne a magyarázat, hogy miért így kell ennek megtörténnie, de mivel 25+ éve nézek vizsgákat az Ódryn, nem most tűnt fel, hogy ezen a helyen a színészpalántáknak erős kiképzésen kell átesniük, és el tudom képzelni, hogy az utolsó évekre szinte már mindegy egy diáknak, ha le is kell vetkőznie a szerephez.

(Most a posztolás napján már túl vagyok „Az éjszaka a nappal anyja” című előadáson, ahol ennél is erősebb meztelen jelenet jut egy férfi-hallgatónak, akit a helyzet picit sem zavar…vagy ha igen, akkor teljesen profi, mert nem mutatja.)

Ladányi Júlia hamvas és bájos, és hozzá jól illik Nagy Márk, aki szinte sugározza az „ártatlan fiatalembert”, a mintapéldánya lehetne.  Éppen adottságai miatt nem éreztem tavaly a helyén a Nemzetiben (Az ügynök halála Biffje még korai volt neki – szerintem), de másnap legnagyobb megdöbbenésemre volt még egy premierje is, és abban szintén alkalmas választásnak láttam (Akit Biffnek hívtak – bejegyzés erről is jön hamarosan). Látszik, hogy a pálya elején nagy sikereket arathat ebben a „fiatal szerelmes” szerepkörben, amelyre valóban nagy az igény. Alkata, teherbírása megvan hozzá, és igazán szerethető, tudunk érte izgulni.

A magam részéről örültem ennek az élménynek, úgy éreztem, hogy megközelítőleg sikerült eltalálni az arányokat a rémbohózat-lovagdráma-tragédia elég egységes előadássá vált. Várjuk Tarnóczi Jakabtól a folytatást.

ps. Éder Vera fotóit az Ódry Színpad facebook oldaláról töltöttem le, nagyon érdemes a további képeket is megnézni, különösen jól sikerültek.