Az ELTE TTK Bolyai Kollégiumában a diákok heti penzumához hozzátartozik, hogy minden csütörtökön este hatkor meghallgassanak egy vendégelőadót, aki többnyire híres ember, és nem feltétlenül kapcsolódik sem a matematikához, sem a fizikához, sem egyéb természettudományokhoz. így volt ez már a kollégium alapítása idején is, 1994-ben, amikor én három évadon-tanéven át a férjem révén átélhettem, hogy milyen csak természettudósok között élni. (Jó volt.) Azóta egyszer, másfél éve magam is odaszerveztem nekik egy igazi jolly-joker előadót, Cser Krisztiánt, akinek köztudottan van fizikus múltja, és akit a kollégisták meg is tekintettek az Erkelben (A bűvös vadász egyik főszerepében), így szerencsés módon rá is áraszthatták kérdéseiket, amelyek leginkább a rendezés homályos pontjaira irányultak.
Most az intézmény igazgatója, Kürti Jenő professzor középiskolai osztálytársát hívta meg, Hollerung Gábort, a Budafoki Dohnányi Zenekar művészeti vezetőjét, hogy tartson előadást a megérthető zenéről. (Most tudtam meg, hogy ők is a József Attila Gimnáziumba jártak, ahol tanítok – még egy kapcsolódási pont.)
Hollerung Gábor élvezetes előadó, érezni lehetett, ahogy igen hamar bemelegítette a közönséget, ami nem kis dolog. Képzeljünk el hetven egyetemistát, akik egész nap laborban, előadásokon ültek, esetleg olyan nagyon nem is érdekli őket a zene (néhány diákról az előadás végén azért kiderült, hogy értenek is hozzá, a kérdések sokat elárultak), és lehetséges, hogy csütörtök délután már szívesebben gondolnak a hétvégi hazautazásra, vagy lennének akárhol máshol, mint egy előadóteremben.
A közönség gyorsan nyitottá vált a témára, az előadó pedig néhány őt érintő bevezető mondat után azonnal elkezdett beszélni a zene szerepének megváltozásáról, több száz éves távlatba helyezte a mai folyamatokat.
Az előadás folyamán nem alakult ki az a benyomásom, hogy a diákok járnának rendszeresen a Dohnányi Zenekar koncertjeire, én viszont egy különösen izgalmas Rossini: Stabat mater nap óta (amikor kétszer hallottam a művet tőlük, délelőtt magyarázatokkal, este egyben, szünet nélkül) megjegyeztem az együttest, és azóta nem egy izgalmas koncertélményem kötődött hozzájuk is. Kékszakállú-előadások, a szcenírozott János-passió, az idei újévi koncert, amely zsákbamacska volt (a műsor ismerete nélkül is megvette a közönség az összes jegyet), illetve a legutolsó, a miskolci Mester és Margarita koncert, amelynek MA (okt, 17-én 19.35-kor) lesz a Bartókon az első közvetítése, és amelyet mostantól harminc napon át újra lehet hallgatni a mediaklikk.hu-n.
Ez a mű Gyöngyösi Levente – ma is köztünk élő, igazán fiatal zeneszerző -alkotása, a műfaja opera-musical, és Hollerung Gábor utalt a szerzőre és a koncertre többször is a beszédében, jó példaként hozta fel arra, hogy a mai zeneszerzők is hoznak létre hallgatható, könnyen befogadható műveket.
(A koncertet júniusban élőben láttam, részletes beszámoló is készült róla.)
A Mester és Margarita - 5. tétel - Berlioz elvtárs és Hontalan Iván a padon egy furcsa idegennel.....- Cser Krisztián, Hábetler András és Varga Donát
Az előadás ugyan említett további neveket is, mégis alapvetően egy elméleti kérdést járt körül, ÉS most néhány gondolatot, nagyon lerövidítve és leegyszerűsítve visszaidézek:
A zene eredetileg alkalmazott művészet volt, valamilyen konkrét (szakrális, szórakoztató) célt szolgált, és az előadó szerint nem lengte körül a megérthetetlenség varázsa, ez újabb fejlemény – az előadók a titokzatossággal akarták vonzóbbá tenni, eredetileg könnyen befogadható volt.
A fogyasztói társadalom „vívmánya” a koncert – amely Hollerung Gábor szerint voltaképp nagyon mesterkélt helyzetet teremt: csak úgy, egyéb cél nélkül ülünk egy teremben, hogy zenét hallgassunk, és közben nem csinálunk semmit - igazán értelmetlen tevékenység. (A korábbi időben az emberek például táncoltak a zenére...)
((Igen, veszem észre templomi koncerteken a mellettem ülő fészbukozó vagy közben számítógépes játékot játszó egyedeken, hogy ez természetellenes, nehéz semmit sem csinálni és csak ücsörögni. Én például megszoktam, hogy gyaloglás közben hallgatom a felvételeimet, ez tűnik a legtermészetesebb zenehallgatási módszernek – letompítja a város kellemetlenségeit.))
Ami érdekes, és nem biztos, hogy a jelenlévők korábban is tudatában voltak: egészen addig, amíg Mendelssohn elő nem szedte a Máté-passiót, és be nem mutatta 1841-ben, addig a kortárs zene játszása volt az egyeduralkodó, mindenki friss műveket akart hallani. (A „régizene” keletkezése innen datálódik…) Nincs még kétszáz éve sem, hogy a közönségben erősebb lett az igény arra, hogy azt akarja újra és újra hallani, amit már ismer, kockázatos egy hangversenyszervezőnek új művekkel előállni. Sok változás lezajlott, Beethoven idején például még megszokott volt a tételek között is tapsolni, sőt egyes tételeket meg is ismételtettek. (Mostanában már igazi bunkónak nézik, aki ezt teszi – feltétlenül ez alapján is lemérhető, hogy egy közönség mennyire áll törzsnézőkből és újoncokból. Egy Josua Bell koncerten éltem át egyszer, hogy milyen is az, amikor a művész különleges darabokkal áll elő, és a közönség többsége valószínűleg sosem fordult meg előtte koncerten, mindenki a Red Violin film sztárjára volt kíváncsi nyolcvan dollárért, és ennek megfelelően óriási tapsorkán hangzott fel minden tételszünetben, ezzel sikeresen szét is verték a koncert hangulatát.)
Azóta viszont elvált egymástól az új „érthetetlen”, nehezen befogadható zene és az, amely szórakoztató célt szolgál.
Az előadás második fele a zenében megjelenő világ két arcára koncentrált, "az isteni és az ördögi" együttes jelenlétére, és a karmester zenei mintákkal is illusztrálta mondanivalóját, bemutatta, hogy milyen motívumokat kell megfigyelnünk az egyes részleteknél. (Liszt Faust szimfóniája és a Varázsfuvola is téma volt, illetve a már említett Gyöngyösi-darab, amelyben a Sátán is színre lépett, sőt Gyöngyösi Levente I. szimfóniájába is belehallgattunk.) Hollerung Gábor nemcsak zenei bejátszásokra támaszkodott, de egyes részleteket zongorán is bemutatott, bár annak minőségével elégedetlen volt, nyilván joggal.
Az egész előadás a kérdésekre adott válaszokkal együtt két és fél óra volt, és még egészen messze is eljutott, elhelyezte a zenét a többi művészet között, szó volt a non-verbalitás előnyeiről is, illetve technikai kérdésekről (felhang-alaphang viszonya, ha ez valakinek mond valamit), amely meggyőzött arról, hogy hét évnyi zongoratanulás és a hozzá kapcsolódó szolfézs tanulmányok túl sokra nem vittek, és sikerült majdnem egészen tudatlannak maradnom, bár sorozatos véletlenek mégis oda juttattak, hogy az én életem részévé vált a zene néhány évtizeddel ezelőtt.
Akit érdekelne egy ilyen beavató jellegű előadás a zenéről, azoknak csak javasolni tudom, hogy menjen el Hollerung Gábor „A megérthető zene” sorozatának valamelyik alkalmára, meglátja, hogy mennyire tetszik neki a karmester stílusa, és a jellemzően közönségbarát művek, amelyeket kiválasztott.
Addig pedig, itt lesz mától a Bartókon ez a Gyöngyösi Levente mű, aki ismeri A Mester és Margaritát, azoknak külön ajánlom.
A Mester és Margarita fotókat Cser Krisztián Fb-oldaláról másoltam, a Bolyai Kollégium előadásán Hollerung Gábort Szobota András fényképezte, köszönet a képekért.
