Bejegyzések

Mezei néző

Íme a mottó: Válassz! 1. A jelen múlttá válik, a pillanat nem maradhat örök. 2. A jelen múlttá válik. A pillanat nem! Maradhat örök.

Címkék

Friss topikok

Leírás

Creative Commons Licenc

Megint itt a Wagner napok, idén 12. alkalommal. Nekem ez a 11. év, amikor a júniusom erről az ESEMÉNYről szól, lélekben sokkal előbb készülök rá, ilyentájt már minden egyéb előadásra is kihat, hogy ezeket a Wagnereket várom – különösen akkor, ahogy most idén, amikor a Ring van műsoron. (Jövőre az nem lesz, sőt lehet, hogy ebben a rendezésben most látható utoljára!)

A fesztivál nyitó éve a Parsifallal indult, amelynek csak a későbbi felújításait láttam. Idén ezzel kezdődött – június 8-án – a sorozat, és ezzel is végződik június 21-én, így ez a rövid írást ajánlónak is szánom, különösen azokak, akik diákigazolvánnyal akkor is bejuthatnak, ha már minden jegy el van adva.

Nehéz darab a Parsifal, ugyan pár mondatban összefoglalható lenne a cselekménye, mégis délután négytől este tízig vagyunk a Müpában. Ebben persze benne van Wagner gondolata is, aki két hosszú szünetet tartott célszerűnek (50 illetve 60 perc), így aki erre jön, az valóban kiélvezheti a Müpa légkörét.

Akármilyen állapotban nem lehet éppen Parsifalt nézni, illetve lehet, de nem tanácsos. Szerencsés az, aki pihent, éppen nem nyomasztja semmi és valóban bele tud a zenébe merülni. Én 15 évesen, talán négy-öt operaélménnyel a hátam mögött láttam a darabot először, az Operaház második emeletének egyik jobb oldali páholyában. A jegy a második sorba szólt, így állnom kellett szinte végig. De álltam, lekötöttek az énekesek, Polgár László, Sólyom-Nagy Sándor, Molnár András. Azóta is ugyanazt a rendezést lehet évről évre nézni az Operaházban, jövőre lesz utoljára az Erkelben, ahol eredetileg a bemutatója volt. Idén csak a főpróbára mehettem volna, de végül itthon maradtam, épp a fent említett okból: nem éreztem elég jó állapotban magamat hozzá.

Most júniusban ezt a csütörtököt otthon terveztem tölteni, hogy legalább egy ilyen estém is legyen, de közbejött egy meghívás. Elég ritka eset, hogy valaki színházba hív, de az aztán extrém hatású volt, hogy éppen erre lett valakinek felesleges jegye, az első sorba ráadásul („de nem középre, sajnos” – hangzott a mentegetőzés is azonnal). Ez a meghívás túlságosan jól esett, így mindent el is döntött és volt valamivel több mint két napom a ráhangolódásra.

Újra látva Szemerédy Alexandra és Parditka Magdolna rendezésének felújítását, figyelve Parsifal és nem utolsó sorban a körülötte lévő többi ember sorsát, közhelyes megállapítások jutottak eszembe. Mindenki bűnös vagy-és tudatlan, de a bűnök súlyát nézzük, akkor ehhez képest aránytalanul sok a szenvedés. A Parsifalt keresztény történetnek minősítik, nagypénteken szokták játszani, ott a végén a megváltás, de most végleg túlzásnak tűnt mindaz, amit a hősöknek el kell viselniük, amíg oda eljuthatnak. Wagner nyilván saját tapasztalataiból merített, saját világlátását tükrözi, hogy rengeteg szenvedés nélkül nem lehet semmihez hozzájutni, ami ér valamit. A néző személyes sorsától sok függ, hogy erre rábólint, és azt mondja, hogy "igen, folyvást küszködni kell", vagy most éppen rózsaszín szemüveg van rajta - itt ül boldogan a Wagneren a Müpában, épp jól érzi magát - és így jobb kedvűen tudja a világot nézni.

Ennyire még egy korábbi Parsifalon sem éreztem, hogy aránytalanul sok a szenvedés, túl nagy az ára az utolsó pillanatban jött megváltásnak. Ez az élet valóban siralomvölgyben zajlik és a keresésen túl csak a szenvedésről szól, enyhítve a végső megtisztulás ígéretével.

Nézzünk két példát az extrém módon szenvedőkre: Amfortas megtévedt, elcsábította egy nő – fiatal volt, tettét megbánta, majd ezek után évtizedeken keresztül folyamatosan gyötrődik, és általa kínlódik apja és a teljes udvar is. (Lehetne politizálni is a darabbal – minden ország megszenvedi vezetőinek bűneit, de ez persze ebben a letisztult rendezésben pláne nem történik meg.) Parsifal lelövi a hattyút, majd nem kezdi kifaggatni a nála jóval tapasztaltabb Gurnemanzot, hanem áll megkövülten. Utána viszont – a második felvonásban – ösztönösen jól dönt, bár nem sokan lennének akik ennyi nő ostromát visszavernék, mintha tanult volna Amfortas hibájából, de neki ennek ellenére is rengeteg vándorlás és megpróbáltatás lesz még az osztályrésze az ismételt megérkezéséig.

Wagner elég élesen kettéválasztotta a jót és a rosszat, ez a fekete, majd részben, végül teljesen fehér díszletben meg is jelenik, ebben a legelső félig-szcenírozott Wagner-rendezésben érzékletesen el is találták az arányokat, a látványelemekből nem volt se kevés, se sok.

Most is Fischer Ádám vezényelte a Magyar Rádió Szimfonikus Zenekarát, Énekkarát és Gyermekkarát, sőt még a Nemzeti Énekkar is közreműködött a produkcióban. Csak szuperlatívuszokban lehetne beszámolni a teljesítményükről, és én – az első sorba szóló jegyemnek köszönhetően – nagyon élveztem, hogy időről időre megfigyelhettem Fischer Ádámot vezénylés közben, illetve nézhettem a zenekar játékát.

Komoly darab ez, és nagyon kevés alkalom van némi humort belecsempészni – ez a rövid ideig jelen lévő mellékszereplőknek köszönhetően történhetett meg csupán. Én kifejezetten értékeltem, hogy a két Grál-lovag (Kiss Péter, Ambrus Ákos) és két „felnőtt apród” (Megyesi Zoltán, Mukk József) játszotta is a szerepét az első felvonásban. Megyesi Zoltán még meg is fenyegeti a hattyú-gyilkost miközben távozik, egyébként pedig érzékeltetik tudatlanságukat is. Évek alatt nem derült ki, hogy miért kell ennyi szenvedést nézniük maguk körül, olyan átlagemberekre emlékeztetnek, akik csak élnek bele a világba és nem érzékelik - szerencséjükre - a világ tragikus helyzetét. (A nézőtéren biztosan több apród és lovag ül, mint ahány Parsifal vagy Amfortas-alkat.)

Ha már a magyar szereplőkkel kezdtem: nagyon jó formában voltak hangilag és megjelenésükben is a bár-táncosnőknek öltöztetett viráglányok -  Váradi Zita, Szakács Ildikó, Simon Krisztina, Gál Gabi, Wierdl Eszter és Balga Gabriella – csábították a főszereplő Peter Seiffertet, aki hősiesen ellenállt nekik is és a harminc kórustagnak úgyszintén, akik szintén megelhetősen csinosak voltak. Kevés opera szereplőjét kísért meg egyszerre ennyi nő, lehet, hogy a szerepnek ez az egyetlen irigylendő jelenete. Ezt a számomra új énekest is el tudtam fogadni, de Kovácsházi István Parsifalját jóval árnyaltabbnak láttam korábban többször is, eszembe jutott megint. Peter Seiffert játékát megtámogathatták volna egy parókával a kezdésnél, hogy aztán az utolsó részben az énekes saját ősz haja annál jobban hathasson ránk, a félig-szcenírozásba ez még beleférhetett volna.

Jó volt hallani Schöck Atalát, aki a Ringben tavaly is csodálatos Fricka volt – semmi kétségünk nem lehet, hogy ezt fogja még további színekkel megmutatni idén is – és most először Cserhalmi Ferencet Titurelként, aki nekem nagyon tetszett, ráadásul a fiát játszó Amfortasra valóban hasonlít is.

Lauri Vasar a kedvenc szereplőm volt a Tannhauserben, és örültem a viszontlátásnak, és a szuggesztív színpadi játékának is. Gurnemanz szerepébe Eric Halfvarson ugrott be, bár a hangján az első felvonásban érződött, hogy ő sincs tökéletes formában, de azért ennek ellenére mégis nagyon jó volt, tudtam rá haragudni, amiért a „jámbor balgát” túl gyorsan leírta, és menni hagyta. Látunk valakit, aki mindent jobban tud, irányítja az eseményeket, de mégsem képes megoldani a helyzetet – ahhoz éppen egy tudatlan ember erőfeszítései és hosszas kínlódása szükséges. Jürgen Linnt szerintem még sosem láttam, nagyon erős a jelenléte Klingsorként, dinamikus színészi játéka erősítette a produkciót, tökéletes választásnak éreztem.

Végezetül legyen szó Violeta Urmanáról, akiről viszont hallottam, de nem láthattam. (Ősszel Kékszakállút énekelt Bretz Gáborral, de nem jutottam el arra az előadásra, most még inkább sajnálom, még kíváncsibb lennék a Juditjára is.) Kundry szerepének mindkét oldalát megmutatja. Mindenkiben ott a rossz és a jó, csak nem ilyen mereven elválasztva, ahogy ez ennél a karakternél megjelenik, mintha egy skizofrént látnánk. Engem lekötött a játéka, legnagyobbrészt hittem neki.

Összességében örültem az előadásnak, ráhangolt a holnap induló Ringre, és paradox módon éppen ezért nem fejeztem be korábban ezt a bejegyzést sem, mert már gondolatban régen a holnapi kezdésnél tartok,a jóleső izgatottság pedig dekoncentrál, nem vagyok igazán blogíró hangulatban. Most csak egy mezei néző vagyok, aki várja az előadást, nagyjából úgy, mint harminc éve, amikor Miskolcról Pestre kellett egy operáért utazni, és fel sem merülhetett, hogy lesz saját Wagner előadás is helyben, ahogy ez idén már megtörtént. Így beletörődöm, hogy nem lett közel sem olyan mély és részletező ez, amilyen beszámolót ezek az énekesek érdemelnének, de bízom benne, hogy legalább egy ember a második Parsifal-előadás megtekintése mellett dönt, és akkor már megérte.

Címkék: Opera Kiss Péter Balga Gabriella Müpa Schöck Atala Megyesi Zoltán Parsifal Fischer Ádám Váradi Zita Simon Krisztina Nemzeti Énekkar Magyar Rádió Szimfonikus Zenekara Wierdl Eszter Cserhalmi Ferenc Gál Gabi Lauri Vasar Szakács Ildikó Mukk József Ambrus Ákos Eric Halfvarson Parditka Magdolna Szemerédy Alexandra Violeta Urmana Peter Seiffert Jürgen Linn

Szólj hozzá!

A bejegyzés trackback címe:

https://mezeinezo.blog.hu/api/trackback/id/tr712580373

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

Nincsenek hozzászólások.