Bejegyzések

Mezei néző

Íme a mottó: Válassz! 1. A jelen múlttá válik, a pillanat nem maradhat örök. 2. A jelen múlttá válik. A pillanat nem! Maradhat örök.

Címkék

Friss topikok

Leírás

Creative Commons Licenc

Ez az utolsó előtti bejegyzés, négy és fél napról. Mindössze 2,5 nap van hátra és elmondhatjuk, hogy ennek is vége, sőt közben az egész július is eltelt. Nekünk persze még van egy darab a nyárból - aki elégedetlenkedne, annak mondom: Dániában augusztus 8-án kezdődik az új tanév.

XIX. július 25., hétfő

Egész napos fordítás a mentoroknak. Az előző éjjel véglegesített angol szöveget mindenki megkapta pendrive-on és ezek után több-kevesebb idő alatt a saját nyelvére fordítja. Egy hatalmas szoba van erre a célra kialakítva, de mégis szűkös, mert a 67 jelenlévő ország tanárai (2-3 fő egyenként) mind itt tömörülnek. A korábbi évektől eltérően annyi a különbség, hogy már feltételezik, hogy mindenki hozza a saját laptopját, csak hosszabbítókat kellett biztosítani. A Margitszigeten 2008-ban emlékszem, hogy még arra is kellett figyelni, hogy a megfelelő billentyűzet elérhető legyen mindenki számára. Kívülálló azt gondolná, hogy mindenki inkább felvonul a szobájába, vagy kimegy a bárba dolgozni, de nem így történt. Szinte kivétel nélkül maradtak, csak az orosz-ukrán-belorusz különítmény távozott és így tegnap én a két előző blogbejegyzést a „Russian Federation” asztalán tudtam megírni.

Vannak szerencsés országok – az angol anyanyelvűek – akikről azt gondolhatnánk, hogy az angol hivatalos szöveget elfogadják és elmennek várost nézni. Nem, az ausztrálok, új-zélandiak, amerikaiak és angolok külön-külön több óra munkával átírták a szöveget azért, „hogy egy anyanyelvi beszélőnek ne legyen szokatlan a szövegezése”, ahogy ezt nekem többen meg is indokolták. Nem tudnának ők maguk sem egy közös szövegben megegyezni, bár elismerték, hogy egyértelműen érthető a (Gábor által véglegesített) hivatalos feladatsor.

Az oroszt használó országok kevésbé finnyásak. A három említett ország mentorai elosztják a feladatot és aztán létrehozzák azt a példányt, amit aztán a többi ex-szovjet tagállam (persze a balti államokat nem ideértve) mind vita nélkül átvesz.

A legtöbben egész nap fordítanak, kisebb-nagyobb szünetekkel, és csak vacsora után tudják leadni a saját példányukat nyomtatásra. A magyar csapat este kilencre végzett a fordítással. Két feladatszerző is beszállt a munkába, így öten végezték a munkát.

A teremben jó nagy zaj van, sokan szuvenírekkel mászkálnak körbe, amelyek évről évre változatlanok, hiszen valamely szponzor ajándéka a cég reklámjával. Az izlandiak két kiló csokoládét tettek ki egy asztalra, viszonylag hamar elfogyott. A japánok minden évben újabb és újabb tűzőgépet adnak, amelyekhez nem kell fémkapcsot használni, és mégis összeragasztja a papírt. Működnek ezek, csak az a baj, hogy amilyen könnyen összeragadnak a papírok, ugyanolyan hamar szét is esnek és talán maximum négy lap összefogására alkalmasak.

A fordítás közben korlátlan mennyiségben van tea, kávé és sütemény, így kávézás közben a terem előtt rövid beszélgetéseket lehet folytatni, de ezek valóban a small talk kategóriába esnek, és rendszerint előbb-utóbb néhány részlet megvitatásába torkollanak. Hozzám is odajöttek páran, hogy egy-egy mondatot értelmezzek, hogy ez tényleg azt jelenti-e, hogy…- és akkor én többnyire ezt meg tudtam oldani, viszont Gábor percenként és összességében talán tizenhárom órán át válaszolgatott a feladatsorral kapcsolatos kérdésekre.

Rengeteg ember állt rendelkezésre a fénymásolási munkára, így miután befejeztem az írást, volt bennem némi türelmetlenség, hogy mihez is fogjak. Itt volt a hiba, mert akár lemehettem volna szépen a medencéhez is, tudomásul véve azt, hogy nincs feladat. De lett. Mivel ismerem a mentorok nagyobb részét, a visszatérőket feltétlenül, valamivel jobb eséllyel tudok valakit megkeresni. Az estém így folyt le, Lettország, Costa Rica, Norvégia és Új-Zéland mentorainak kergetésével. Amíg csak egy hátizsák cseréjéről, egy névtábla akasztójának meghibásodásáról volt szó, vagy arról, hogy valaki hibázott és újra kell nyomtatni a kérdéseit, addig nem éreztük, hogy valami különleges történik. Este tízkor annyira nem esett jól a hír, hogy egy norvég és egy új-zélandi diákot ételmérgezés gyanújával kórházba vittek. Az új-zélandi mentorok nem érték be a hírrel, hanem személyesen akartak meggyőződni a kislány helyzetéről. Mivel a vizsga miatt elővigyázatossági intézkedések szükségesek, így ellenőrként velük mentem. Ez mégsem lett egy spontán kórház látogatás, mert rajtunk kívül még eljött az egész verseny legfőbb irányítója, sőt a második számú szervező ugyancsak, továbbá még hárman. A két gyerekkel már eleve ott volt három diákkísérő, akik közül kettő ráadásul végzős orvostanhallgató  és kézben tartották az eseményeket, amíg kórházba nem kerültek a gyerekek. A kórházban mindössze két ápolónő és orvos felügyelt rájuk. Ha valaki ezt összeadja, elég meggyőző, hogy a grúz szervezők mindent megtettek a diákok jólléte érdekében. A kórház tárgyi felszereltsége már kevésbé volt meggyőző, viszont mindkét gyereket egy-egy kétágyas szobába tették, velük maradtak a kísérők éjszakára is.

Majdnem 11 volt, mire hazavetődtünk. A facebookot kinyitva megláttam, hogy valaki megosztott egy cikket a blogomról, amelyben ezt elemzi egy professzionális kritikus, Ugrai István. Az írás a szinhaz.net-en jelent meg, amelyet rendszeresen olvasok én is, de ezt még nem vettem észre. Igazán jól esett, hogy valaki a facebookon felhívta rá a figyelmet, és az is, hogy valaki alaposan megnézte, a jellemző hibáimat is összeszedte. Van néhány nyomasztó is, de most valahogy jobban éreztem magam ettől, hogy így együtt láttam leírva, független szemlélő által. És azért a kezdő mondat feltétlenül jól esett, amelyben Fehér Elephánt „toptipp”-jével említenek együtt:

„E két blog a legjelentősebb a színházi előadásokra adott „külső” reflexiók internetes választékából, és azért is érdemes velük foglalkozni, mivel a hivatásos („szakmai”) kritika mint olyan, egyre kisebb teret kap (lásd: állami támogatás megszüntetése), így ezek a fórumok egyre nagyobb súllyal esnek a latba visszajelzésként…”

A hivatásos szakmai fórumok térvesztése - alulfinanszírozottság miatt - mindenkinek nyugtalanító jelenség, rossz érzés az is, hogy a Színház című lap júniusban tudta kiadni az utolsó nyomtatott számát. Az én blogom és mások írásai is nyilván csak kiegészítő és fokozottabban szubjektív információforrásokként jöhetnek számításba, elsősorban azért, hogy minél több szó legyen a színházi előadásokról, különösen azokról, amelyek reklámozására az alternatív műhelyeknek nincs pénze, viszont feltétlenül értéket képviselnek. Egyre kevésbé lehet ma Magyarországon kritikaírásból megélni, aki eddig pénzért írt, nyilván nem fog a továbbiakban ingyen dolgozni, viszont így még kevesebb esélye lesz a profiknak bárhol megjelenni. Muszáj lenne a szakmai folyóiratokat mégis életben tartania a szakmának, másként a végén nem lesz senki, aki a kritikusok díját megszavazza. (Nemrég megjelent az idei lista a kritikusok által legjobbnak tartott előadásokról, sok az egyezés az enyémmel.)

XX. július 26., kedd

A mai nap papírforma szerint hasonlóan érdektelennek tűnik – külső szemlélő számára -, mint az előző, vagy a holnapi fordítási nap. A felkészítő tanárok szemszögéből már más a helyzet, hiszen egész évben azt találgatták, hogy milyen típusú feladatokra érdemes koncentrálni, hiszen a kémiának elég sok ága van, már régen túlszárnyalták a középiskolai szintet, így a vendéglátó ország ízlésétől sok függ. A diákok délelőtt elvégezték a labort, délután a kórházból kiszabadult egyéneknek szintén lehetőséget adtak ugyanerre, és most már az elméleti feladatokra kerülhet a hangsúly. A labor három feladata közül az egyik Villányi Attiláé volt, míg a másik kettő egy orosz és egy ukrán kémikusé, most a nyolc elméleti feladat között van három magyar, egy angol, két amerikai, egy indiai és egy orosz. Éppen ezért nehezen lehetett felkészülni, bár volt egy előzetesen kiadott minta példasor. Tavaly az egyik zsűri-vita reggel hatig (!) tartott, és Gábor ezt elkerülendő, a mai napból kiiktatta a szervezett programot, mindenkinek kiosztottuk reggeli után a feladatsorát (egy ország még most délután kettőkor sem vette át), és most el is kezdődött a vacsoráig tartó megbeszélés-sorozat. A szerzők leültek egy-egy asztalhoz, és aki akar este hatig kérdéseket intézhet hozzájuk, amelyek hatására, ha szükséges, módosításokat lehet végrehajtani a szövegben. Miután ezekkel a szerzőkkel töltöttem el az elmúlt napokat, elmondhatom, hogy mindegyikük nagyon várta ezt a pillanatot és a meghirdetett időpontnál jóval előbb megérkeztek. Most pezseg az élet, a legtöbben erre jönnek, már csak azért is, mert megszokták, hogy ki lesz téve a kávé és a tea…Most nem volt és némi intézkedés kellett, hogy hozzanak – eredetileg csak este nyolcra, a zsűri ülésére akarták csak kikészíteni. Most többen jól érzik magukat ettől, kezdtek a nagy ebéd után kókadozni, és most felélénkültek. Még messze van az este, amikor jön az ülésezés és még messzebb az éjfél, ameddig várhatóan az egész el fog így is húzódni, hogy reggel 9-től ezzel foglalkoznak.

A megbeszélés két csoportban folyt (szerves és a számolós kémiai feladatok külön-külön), az első a bár előterében majdnem éjfélig, míg Gábor a szervetlen/fizikai kémiai feladatok megvitatásával készen lett már fél tízre. A probléma csak annyi volt, hogy Grúziában nincs dohányzási korlátozás, így egyre nagyobb lett a füst a bár környékén, hiszen elég sokan rágyújtottak. Két kísérletet tettem, hogy a maradék két órára telepítsük át az ülésezőket a zárt és jól légkondicionált térbe, különösen azért, mert az egyik amerikai mentor asztmás és rosszul is lett, de ez a kezdeményezés elakadt, úgy néz ki, hogy a többséget egyáltalán nem izgatja soha, hogy néhány embert zavar a füst. A verseny alatt ebből a füstöljünk v. ne füstöljünk témából nem lett probléma egyszer sem, mert valóban nagy a tér és aki nem dohányzik az nem is vegyül a dohányosok közé. Miután Európában szinte mindenütt vannak korlátozások, Grúzia a dohányosok paradicsoma, itt átélheti valaki, hogy egy kényelmes fotelban, közvetlenül ebéd után rágyújthat, és senki nem fogja piszkálni.

De nem ez volt az este másik nagy eseménye: megint további gyerekek betegedtek meg, egy uruguayi, egy szaudi, egy szlovén és egy magyar is. Ezúttal mind fiúk. A gyerekek jól reagáltak, a „mi fiúnk” még azt is mondta, hogy ez érdekesebb élmény lesz, mint az „entertainment party” lett volna. A szervezők elejtett megjegyzéséből számomra az is kiderült, hogy ennél is több gyanús gyerek van, mintha a többi norvég is hasmenéssel küzdene, de úgy néz ki, hogy most már nem akarnak több feltűnést és megpróbálják a dolgot maguk intézni. Holnapután írják az elméletet, jó lenne, ha nem lenne semmi fennakadás, és minden gyerek részt tudna venni a versenyen. (Hát igen, akadt még egy-két francia, további norvégok is – végül 15 érintett gyerek volt, de ez még mindig csak a résztvevők 5%-a körüli arány.)

XXI. július 27., szerda

A hétfőihez egészen hasonló nap, annyi különbséggel, hogy most nyolc elméleti feladatot fordítanak le. A laborfeladatok szerzőit tegnap ott tartották az egyetemen egészen addig, amíg készen nem lettek a javítással. Éjfél körül jöttek vissza, ma viszont szerveztek nekik egy kirándulást, amelyről egyenesen a „happy hour”-ra fognak menni. Ez jelen esetben borozást jelent az egyetem területén. Az Agrártudományi Egyetemnek van borászati részlege is, azok fogják ezt a programot megtámogatni. Ez alternatív, eddig 86 mentor jelentkezett. (Sok országban alkoholtilalom van, azok eleve nem jönnek számításba…)

Nekem semmi feladatom nincs, így gondolkodom, hogy bemenjek-e esetleg a városba, de tűz a nap, így különösebb kedvem még sincs egyedül nyúvadni. Készülök a Lammermoori Luciára, ha egyszer pont most van időm.

Délután összesen másfél órára kimentünk a városba, Gábor ekkor már harmadik napja nem hagyta el a hotelt. IMG 20160727 180348Megnéztünk egy érdekes épületet, amelyről kiderült, hogy ügyintézési központ, amolyan kormányablak-féle. Volt benne wifi, így Gábor megtudta, hogy már keresik és szükség lenne rá. Azért végigmentünk még egy hídon, át a város másik oldalára, amely éppen úgy be van ültetve platánokkal, mint ez az oldal. Azt hiszem, hogy Tbiliszi különlegessége éppen ebben áll, annyira vacak a 36 fok, de alig van olyan utca, amely ne lenne árnyékos és így nagyon élhető az egész, és jó a hangulata.

IMG 20160727 175408Szokás szerint igyekeztem valami normális – kiposztolható, nem hervadt – virágot találni és éppen csak annyit találtam, ami egy fotóra épp elég volt.

IMG 20160727 182543Ez az este, immár harmadszor, ismét kórház látogatásba torkollott, ezúttal egy örmény, kínai, kirgiz gyerek lett beteg, és az előző napiak hazaengedését kellett még elintézni. Úgy látom, hogy az ittlétem során ez lett az egyik fő tevékenységem, azt kellett kontrollálnom, hogy a kórházba látogató mentorok ne beszéljék meg a vizsgát a gyerekekkel.

A kórház látogatás miatt lemaradtam a borozásról, amellyel sokan elégedetlenek voltak, mert a többségnek nem ízlett a helyi bor. A néptáncos program nem kárpótolta őket. Szívesen beszámolnék róla, de így én is csak el tudom képzelni, hogy alakult. (Más volt két éve ugyanez a szálloda medencéje mellett, de ez itt nem volt megoldható, maradt a mentorok minibusszal való szállítása az egyetemre, mint megoldás.)

Ezek után este tízkor úgy döntöttem, hogyha már itt ez az udvari medence, akkor lemegyek – ha egyedül, akkor egyedül. És milyen jó döntés volt, a horvát mentor is lent volt. Valószínűleg nem csak udvariasságból mondja évek óta, hogy menjek Zágrábba, mert idén megajándékozott egy Eyewitness-útikönyvvel, amely a városról szól. Az ősszel igyekezni fogok, hogy eljussunk oda, hátha valami opera-programmal sikerül összekombinálni.

Az eddigi három hét alapján erősen úgy néz ki, hogy itt az emberek mintha sokkal hajlamosabbak lennének a pozitív gondolkodásra, a derűre, mint mi magyarok. Ami feltűnt, sokkal többen dicsérik meg a másikat, és sokkal több összességében is a bizakodó mondat. Elég meggyőzően tudják mondani, hogy „de jól nézel ki”, bár ebből a típusú megjegyzésből mégis az a kedvencem, amikor megkérdezik, hány éves vagyok (46) és aztán szinte kivétel nélkül hozzáteszik: „nahát, hogy van ennyi energiád ebben az életkorban is, milyen csodálatos”.

A résztvevők között van nem egy, aki ráktúlélő és beszámolt a kezeléséről, nehézségeiről. Van olyan mentor, aki jelenleg is kemoterápiában részesül és valószínűtlen, hogy a jövő évi olimpiát megéri, a tüdőrákja már annyira előrehaladott. Amikor velük beszélek, akkor valóban elenyészőnek tűnnek az én problémáim, komolytalannak, amikor az jut eszembe, hogy itt unatkozom az idő nagy részében és csak foltokban van rám szükség, otthon meg ezen a szerda estén Kolonits Klárát is meghallgathattam volna Kapolcson, és azzal mennyivel jobban jártam volna…- ehelyett maradt a kórházlátogatás.

XXII. július 28, csütörtök

Erről a napról megint elmondhatom, hogy csak a legvégén volt rám szükség, jobban jártam volna, ha a központilag szervezett kirándulást passzolom és helyette megyek inkább felügyelni a gyerekek vizsgájára. (Azoknak, akik előző nap a kórházban voltak, egy késleltett kezdési időpontot (9 helyett 11 órát) hagytak jóvá. Sajnos, egy diák rosszul lett az elméleti vizsga megírása közben, de rajta kívül mindenki más végigcsinálta.)

A kirándulás Telaviba összesen hat óra buszozással járt, amely sokak számára a kiesett alvási időt pótolta, én viszont megint a zenehallgatást választottam. Ezen az egyetlen területen vagyok igazán jól felkészülve, és még mindig vannak olyan felvételeim a telefonon, amelyek nem kerültek sorra három hét alatt. Úgy néz ki, hogy a ruhahiányt mégsem jártam meg, négy póló is elég lett végül erre a 25 napra.

A buszozás során két spanyollal és egy svéd mentorral ismerkedtem össze, utóbbi majd az egész olimpiai hét videóját készíti, és ha sikerül, ezt majd én is kiposztolom – nyilván érdekesebb 2-3 percet megnézni, mint ezt olvasni. (Aki minden részt olvasott, annak mondom, hogy most a 33. oldal alján tart – nem tudom, hogy van-e egyáltalán bárki, aki ezt bírta. Posztmodern technikát alkalmazok, óriási mennyiségű szövegben elrejtek 1-2 érdekes mondatot. Hátha máshogy lesz később...)

A program a hat órányi buszozáshoz képest nem volt igazán számottevő, fél órát töltöttünk egy bezárt vár előtt (tudni lehetett előre, hogy a rekonstrukció miatt nem lehet bemenni), majd elmentünk ebédelni. (Még mindig az Agáregyetem főztje az, amelyik szerintünk a legjobb minőségű, a vizsga felügyelői jobban jártak, mert ott kaptak enni.) Ezután jött a borkóstolás egy szőlőskert közepén, amelyet a mentorok hasonló udvarias szájhúzogatással kísértek (talán hárman vettek a borból és ez hat busznyi embert számítva nem mondható tömeges érdeklődésnek). Ami egyedül érdekes volt mégis, egy kiállítás, amely bemutatta a helyi borkészítési technikát. Hatalmas kiégetett agyagedényeket készítenek és ezeket a földbe beássák, abba töltik a bort. A tisztításukhoz be kell mászni az edénybe, létrával. Nem lett volna kedvem kipróbálni. Az egész procedúra túlkomplikáltnak tűnt.

A programok során pozitív fejlemény volt, hogy volt wifi az étteremben is és a borozóban is, viszont csak 1-1 WC állt rendelkezésre és furcsa módon most a férfiak álltak sorban. Ezen mindenki megütődött, így egy fényképet is készítettem. A borozóban is hasonlóképpen a toalett elérése volt a legizgalmasabb kihívás, minden alkalmazott más irányba mutatott, de egy finnel végül mégis megtaláltuk. Ilyen apró örömökből áll az olimpia…

IMG 20160728 140955Hazafelé a buszon ismét kiderült, hogy a sofőrnek fogalma sincs, hogy mi a végcél – hol lesz az ún. „reunion party”, amikor a mentorok először láthatják a diákokat a vizsga után. (Leszámítva azokat, akiket a kórházban már meglátogattak.) Most megint másfelé ment a busz, az idegenvezető meg nem vette észre, így megint közbeléptem és akkor már felszedettem a vizsga javításával foglalkozókat is, akik nem kaptak volna vacsorát a szállodánkban. Minden a véletlenen múlik: azok a javítók, akik velünk voltak a kiránduláson, de más buszon ültek, eljutottak a party helyszínére, de kaja nélkül maradtak, őket azonnal hazazsuppolták. Ez volt a napnak az a pontja, amikor úgy éreztem, hogy nem jöttem hiába, a magyar feladatkészítők legalább nem maradtak vacsora nélkül.

Utána egy újabb nagy lehetőség adódott az egyébként gyér vacsora után, hogy hasznosítsam magam. (Voltaképp elég nagy hülyeség örökösen ezen agyalni, hogy minek vagyok itt, egy normális ember szépen lemenne folyton a medencéhez, a jó kis fekvőszékek ott sorakoznak és az étkezések közötti időt elütné, akár a számítógépével…)

A főszervezők nem tudták elérni, hogy angol számlákat állítson ki a kórház, és ezért én lettem a delegált személy, aki az illetékes meggyőzésére kijelöltetett. Legyek kemény és ne hagyjam magam, mondták. Annyit sikerült elérni, hogyha mi készíttetünk fordítást, aláírják. (Ezek az egynapos kórházi kalandok nagyjából húszezer forint körüli mellékhatással jártak. A biztosítók remélhetőleg fizetnek.) A dolog végül másként végződött, az Egészségügyi Miniszterhez is eljutott ez a kérdés, és így majd végül ők fogják a fordításokat elkészíttetni.

Érdekes, hogy itt mintha mindenhez a legfelsőbb szinten ülők hozzájárulása kellene. Az Operaházban is be szerettem volna jutni egy próbára, de mivel a főigazgató beteg, nem lehetett erről szó. Itt az olimpia megrendezése kapcsán az Oktásügyi Miniszter levelezett Gáborral, ő sem delegálta a feladatot másnak. Az olimpia főszervezője maga nyomtatja az okleveleket, segített a hátizsákok bepakolásában és szállításában…és még sorolhatnám. Mintha nem igazán bízna senki abban, hogy mások is képesek a feladatokat végrehajtani.

Miközben ezeket a számlákkal kapcsolatos ügyeket intéztem, eszembe volt, hogy bezzeg ha Magyarországon maradok, megint lehetett volna egy szép estém, nélkülem ment le egy újabb Mozart-est, ezúttal a Kodály napok keretében, Kecskeméten. Hát igen, ez az „itt sem voltam, ezt sem láttam és felvétel sem lesz” típusú események körét bővítette. Tudomásul kell venni, hogy az ember nem lehet mindig ott, ahol lenni szeretne és nem agyalni semmit azon, amin nem lehet változtatni. Ha ezt meg tudnám valósítani, sokkal jobban járnék.

Így végül megint a medencében és megint a horvát mentorral kötöttem ki este fél 11-kor és megbeszéltük a legutóbbi terror támadásokat, és azt, hogy mennyire relatív egy hely biztonságossága, most Horvátország valószínűleg inkább az, mint Anglia, de nem volt ez mindig így. És akkor a medencében elmesélte, hogy vészelték át nem is olyan rég a háborút, melyik családtagját hogyan érintette…

XXIII. július 29, péntek

Javítási nap.

A feladatszerzők közül néhányan – az indiaiak – egyáltalán nem feküdtek le aludni, tegnap délután leültek a terembe és még reggel kilenckor, amikor minden ország jött a dolgozatokért, még mindig javítottak. Azóta az ebédet is kihagyták és még mindig javítottak. Most hagyták abba nemrég, délután háromkor.

A szisztéma nagyon egyszerű, minden szerző kijavítja a saját feladatát (264 db), a mentorok is kijavítják a dolgozatok másolatát külön. Minden ország eldöntheti majd holnap reggel, amikor a feladatírók pontszámát megkapja, hogy elégedettek-e a pontokkal, vagy sem. Ha igen, akkor tudomásul veszik és ennyi. Ha nem, akkor az utolsó előtti napon, azaz holnap, ott van az arbitrálás, azaz mindenki sorban áll a feladatszerzők asztalánál és meggyőzheti a szerzőket arról, hogy adják meg azt a plusz 1-2 esetleg csak fél pontot. Egy érem simán múlhat egy fél ponton is, minden viszonylagos, a többiek teljesítményén múlik. (Mi már most tudjuk, hogy a kínaiak ismét a papírforma szerint teljesítettek, ugyan egy diák bent volt a kórházban is a csapatukból, de a laborban a négy gyerek összesen mindössze két hibát csinált, így az elérhető max. pontból kettőt veszítettek csupán.)

A délelőtt folyamán az információs asztalnál osztottam ki a javítandó anyagot, és néhányan megálltak ugyanazt az egyetlen kérdést feltenni: mikor kapják meg a gyakorlati feladatsort is. Igen, azt is majd megkapják – este, amikor néhány kérdést az zsűri már tisztázott ezzel kapcsolatban. Ezt megközelítőleg hetven alkalommal elismételtem. Közben a Fülöp-szigetekről jött megfigyelő (két év múlva már küldhetnek diákokat is, most először tájékozódnak, hogy néz ki ez az olimpia, ahogy Katar is) idetett az asztalra vagy másfél kiló csokoládét, ezt tudtam még osztogatni a feladatsor helyett. A szlovén mentortól pedig kaptam egy szép zöld sálat „I feel Slovenia” felirattal, amelyet ha magamra teszek, mindenki Fradi drukkernek fog nézni.

Ebéd előtt a medencében úsztunk, ezúttal az egyik magyar felkészítő tanárral. Ebéd után pedig mindenki, aki tehette elment a városnéző túrára. Ez a résztvevők kilencven százalékát érintette, kevesen vannak, akiknek három óra nem volt elég a javításra a négy dolgozathoz. (A legtöbb országban kétfelé oszlik a munka, kivéve az uruguayiakat. Nekik csak egy tanár küldésére van pénzük, így az illető még mindig dolgozik.)

Most már lassan a pontok beírására is sor kerül, ehhez talán hat diákot küldtek a szervezők, akik ezt majd végrehajtják. Úgy néz ki, hogy van vagy tíz ember, akik nagyon megszerették ezt az olimpiázást és ők is inkább keveslik a tennivalókat, sőt még szívesen maradnának tovább is. Mivel túl lassan haladnak, most mi is beszállunk Gáborral, így most abba is hagyom ezt a bejegyzést és pontokat fogok gépelni. (Így jár, aki panaszkodik, hogy nincs tennivaló.)

Este nyolckor jön az újabb tanácskozás, el fog húzódni várhatóan éjfélig. Remélhetőleg újabb megbetegedések már nem fogják színesíteni az estét.

Még egy utolsó bejegyzés következik, mindössze két és fél nap van hátra, és persze a hazautazás Isztambulban töltött 8 órás várakozással.

Címkék: Grúzia Kémiai Diákolimpia

Szólj hozzá!

A bejegyzés trackback címe:

https://mezeinezo.blog.hu/api/trackback/id/tr38921880

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

Nincsenek hozzászólások.
süti beállítások módosítása