Bejegyzések

Mezei néző

Íme a mottó: Válassz! 1. A jelen múlttá válik, a pillanat nem maradhat örök. 2. A jelen múlttá válik. A pillanat nem! Maradhat örök.

Címkék

Friss topikok

Leírás

Creative Commons Licenc

Egy nap a laborban, egy nap kirándulás. Egy szörnyűség és egy igazán jó hír - összesen két oldal, négy fénykép:

X. július 15., péntek

Ezen a napon nincs mit ragozni. Reggel 9-től este 8-ig bent voltunk az egyetemen. Engem a helyzet némileg emlékeztetett az 1993-94-es amerikai tanévünkre, amelyet Arkansasban töltöttünk. Gábor ösztöndíjat kapott és a kémia tanszéken írta a szakdolgozatát, én pedig csak úgy, minden további forrás nélkül a helyi könyvtárat használva szintén szakdolgozatot írtam a mellette lévő gépen, csak történelemből, ugyanúgy a kémia tanszéken ülve. Elég abszurdnak éreztem most is, hogy Tbilisziben, az Agrártudományi Egyetemen egy láthatóan biológusok által használt szemináriumi szobában, mindenféle anatómiai szemléltető eszközök között írom a naplómat, illetve jellemzően nézegettem, hogy az ismerőseim mit posztolgatnak Esterházyról. Engem is az ő halála foglalkoztatott leginkább, illetve végiggondoltam megint, hogy a milyen sikerrel tudtam eddig az életművét a magamévá tenni. Kevés művet írt, amit nem próbáltam meg elolvasni és megérteni, a maradék biztosan sorra kerül majd, a halála nem változtat semmit a hozzá fűződő viszonyomon. Még akkor is, ha egy művészt nem lehet azonosítani az általa létrehozott alkotásokkal, de feltétlenül vigasztalónak érzem, hogy 42 év írói termése azért itt maradt, nem ment el nyom nélkül. Intellektuális kaland Esterházyt olvasni, és az is marad.

A nap folyamán egyetlen hasznosnak mondható dolgot műveltem: készítettem egy három oldalnyi vázlatot a vasárnapi előadásomhoz, amit – ha mindenki eljön – közel száz embernek kell megtartanom arról, hogy kellene a diákok és a tanárok kísérőinek viselkednie az olimpián, mi a legfontosabb. Még mindig meglep, hogy erre engem találtak a legalkalmasabbnak és lehet, hogy ez így is van, húsz év alatt valami tapasztalatot ezen a területen magamra szedtem és ezt máshol nemigen tudom hasznosítani, ebben a helyzetben viszont igen. Meglátjuk, hogy sül el a dolog, mennyire tudom átsugározni a lényeget. Azt hiszem, hogy amennyiben ezeket a diákokat tényleg érdekelni fogja az, hogy jól érezze magát a rájuk bízott négy ember, akkor minden rendben fog menni.

Amíg én a gépnél döglesztettem magam, Gábor a feladatsoron dolgozott, illetve élesben kipróbált két laborfeladatot, amelyeknek az időigénye 3,5 óra volt. A tankonyhán most is igényes ebédet és vacsorát készítettek, de az orosz kollégákon is látszott, hogy mindenki túl akar lenni az étkezéseken és mennének vissza dolgozni. Még este 11-kor is folytak a megbeszélések, de az a jó, hogy mindenki imádja ezt csinálni, nem kell őket sajnálni, bár mostanára érezhetően minden orosz kimerült a napi 12 órás munkától, amely már öt napja megy így.

Én este még a Figarót hallgattam, ez talán mindenre megoldás, kimerültségre is.

XI. július 16.

A nap 7-kor, katasztrofálisan kezdődött. Katonai puccs történt Törökországban, amelyet ugyan gyorsan leszereltek, de leállt a légi közlekedés, lezárták a grúz-török határt és azonnal lettek olyan résztvevők, akik megijedtek attól, hogy Isztambulon átutazzanak a következő héten, még akkor is, ha ez technikailag lehetségessé válik. Ettől a hírtől egész nap nyomott hangulatba kerültünk, most már hiába hallgattam a Figarót, nem terelte el a figyelmemet, most már csak ezen a problémán gondolkodtam, bár azt nem valószínűsítjük, hogy ez a mi augusztus 1-ére tervezett haza utunkat is érintené. Belegondoltam: évek óta bizonytalan, hol lesz ez az idei olimpia, törölték már az ausztrálok, az oroszok, lett volna már Lettországban, már félig elő volt készítve Pakisztánban és csak január óta tervezik itt, Tbilisziben. Több országnak fél év kevés volt a pénz összeszedésére, óriási küzdelmek vannak néhány esetben a vízum beszerzéséért is, de most úgy néz ki, hogy 68 ország elvileg jönni tud, de nagy részüknek Isztambulon át van a jegye. Szörnyű lenne, ha csonka olimpia lenne azért, mert többen is megijednének.

Hihetetlen, hogy mennyire gyorsan reagálnak az emberek erre a hírre. Egy vendégház tulajdonos mesélte, hogy a vendégei már kezdik lemondani a foglalásaikat, akik meg itt vannak, a lezárt török határ miatt inkább Ukrajna felé, hajóval igyekeznek távozni.

A nap egyetlen igazán pozitív híre is reggel ért el minket a facebookon: megszületett a Herczenik AnnaCser Ádám művészházaspár elsőszülöttje, Ármin. Ennek tudtam igazán örülni, kicsit a név miatt is, hiszen ha a mi elsőszülöttünk fiú lett volna, mi is az Ármin nevet szántuk neki. Este a szokásos módon - a szálloda bárjában - összegyűlt feladatszerzők az újszülött egészségére, illetve a tej-projekt elősegítése érdekében ittak. (Valamire jó a facebook, az ilyen híreket szeretik az emberek, nem is véletlenül, sokan beszálltak mások is, ahogy látni lehet ezernél többen kedvelték az eseményt már az első napon.)

IMG 20160716 213844

Miután ez néz ki az utolsó szabadnapnak egy jó ideig, elmentünk egy „olaszosnak” reklámozott városkába, Signagiba. Persze, lehetett volna taxit bérelni és kész. Mi viszont szeretjük a kihívásokat, és most is a helyi közlekedést akartuk igénybe venni.

Most először szálltunk fel normális buszra, amelyen vagy elektronikus kártyával, vagy fémpénzekkel lehet automatából jegyet venni. Nem volt semmi aprónk, és így jegyet sem tudtunk venni. Erre egy helyi hölgy látva a kínlódásunkat, megvette a két jegyet nekünk. Néhány megálló után elbizonytalanodtunk és leszálltunk, gondolván, hogy most vagyunk a jó helyen és csak megállnak a metróállomásnál a Sighnagiba menő minibuszok. Láttunk is egyet – tele volt, így nem állt meg.

Ezek után egy másik helyre elirányítottak bennünket, ahonnan a szomszédos városba (Tsnoriba) végül el is jutottunk, megközelítőleg negyven perc további várakozás árán. Ezúttal is gond volt, hogy nem tudtak ötvenesből (kb hatezer forint értékű pénz) a jegypénztárban visszaadni, így egy néni kiegészítette a tízesünket két larival. Itt az emberek valóban nagyon segítőkészek, a busz sofőrje is sajnálkozott, hogy nem oda megy pontosan, ahova mi akarunk és felajánlotta, hogy a két város közötti távra majd ő bérel a saját pénzén nekünk taxit. Ráadásul itt találtunk egy fiatal lányt, aki jól tudott angolul is, és ez azért elég ritka élmény. Minden hír, amely a grúzok segítőkészségéről és vendégszeretetéről szól, igaz. Egy hét meggyőzött minket.

Másfél óra buszozás nem volt sok, mostanára hozzászoktunk a minibuszokhoz. Volt internetről letöltött térképünk, így a kiszemelt célpontunk előtt kb. hat kilométerrel leszálltunk a sofőr és a többi utas ellenkezése ellenére, akik nem tudták elképzelni, hogy valaki gyalog akarja a két város közötti távot (hegynek fel) megtenni. Gábor biztos volt benne, hogy mi a jó irány, merre van a kolostor és a forrás, amelyeket még a város előtt meg akartunk nézni. A szederbokroknak lehetett örülni az út mentén. Kicsit olyan volt a hely, mintha Sátoraljaújhely mellett kirándultunk volna, ez jutott róla az eszembe.

IMG 20160716 125020

A forrás Szent Ninóhoz fűződik és rengetegen jöttek és hatalmas üvegeket töltöttek meg a vízzel. Ezek után a kocsihoz több száz lépcsőn kellett csak felcipelniük a tízliteres kannákat... Mi a tömeg miatt kísérletet sem tettünk arra, hogy belekóstoljunk. A kolostor területén építkeztek, mégpedig egy új templom készült. A park a ciprusokkal elég rendezett volt így is, semmi törmeléket nem halmoztak fel, minden rendezett volt, talán ez a hely (a várossal együtt) volt eddig a legtisztább, amit láttunk Grúziában.

IMG 20160716 125024

Két kilométer séta után beértünk a városba, amelyik szintén tiszta újnak tűnik. Van két nagyobb utcája, sok bolt, étkezde, piac és vendégházak. Még annyi szuvenír-bolt nincs, mint Szentendrén, de lehetne. Tűzött a nap és üldögéléssel és sétálással töltöttük el az időt a négyes minibuszig, amelyre kivételesen előre kellett a jegyet megvenni. Jó, hogy nem értünk egyenesen ide, kellett előtte a séta, így is kihívás volt két és fél órát itt eltölteni. Valószínűleg étkezéssel, sörözéssel és kávézással foglalják le magukat a turisták, mással nemigen. A város fekvése tényleg szép és a tetők valóban az olasz hegyi településekre emlékeztetnek, de csak részben, illetve mindössze csak az a pár száz év és a patina hiányzik a felújított épületeknek - ránézésre nem olyan ősi a város, mint valójában.

IMG 20160716 132845

Hatra visszaértünk Tbiliszibe. A buszból láttunk egy „igazi” plazát (East Point), ebben ugyanolyan márkás üzletek lehetnek, mint otthon, illetve láttunk egy óriási kínai piacnak tűnő képződményt is. Ezekre a helyekre valószínűleg nem fogok tudni eljutni, sőt nem is biztos, hogy szeretnék. Valószínűleg olyanok lehetnek, mint akárhol máshol. (Ami kicsit érdekes, hogy itt láttam Dr.Peppert, Wendy's-t és Dunkin Donuts-ot is, amelyek Pesten nem elérhetőek, csak az USÁ-ban találkoztunk ezekkel.)

A mászkálással töltött kb négy óra alatt is sikerült leégni, de nem ez, hanem még este is a török helyzet nyomasztott minket, viszont ez annyira, hogy az összes más jellegű nehézség már eszünkbe sem jut. Már beérnénk azzal, ha mindenki épségben megjönne és lemenne a verseny. Az, hogy mi lesz velünk az év maradék részében most nem tűnik érdekesnek.

Holnap jön három magyar feladatszerző, reméljük sima lesz az útjuk Isztambulon át. Az oroszok most először tartanak egy szabadnapot, úgy néz ki, hogy én leszek az egyetlen, aki dolgozik majd, a tréninget fogom tartani a jövendő diák-kísérőknek. Meglátjuk…

Címkék: Herczenik Anna Grúzia Kémiai Diákolimpia Cser Ádám Cser Ármin

Szólj hozzá!

A bejegyzés trackback címe:

https://mezeinezo.blog.hu/api/trackback/id/tr178895210

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

Nincsenek hozzászólások.
süti beállítások módosítása