Bejegyzések

Mezei néző

Íme a mottó: Válassz! 1. A jelen múlttá válik, a pillanat nem maradhat örök. 2. A jelen múlttá válik. A pillanat nem! Maradhat örök.

Címkék

Friss topikok

Leírás

Creative Commons Licenc

Ezt a naplót eredetileg csak magamnak kezdtem el írni, de  egy hét grúziai utazás után egészen világos, hogy ez az ország magyaroknak optimális célpont lehet, nem drága és változatos, talán innen lehetne kezdeni „KELET” felfedezését. Biztonságos és jó hangulatú hely. Csak ajánlani tudom, hogy gyertek el ide és gyaloglással, vagy anélkül töltsetek el 1-2 hetet. Éppen ezért írtam bele néha az árakat, hátha valakit ez meggyőz, hogy érdemes. Tele van személyes megjegyzéssel, némi önreflexióval. Napi átlag 1-2 oldal. Ha ismertek valakit, akiből kinézitek, hogy el akar ide jönni egy fapadossal, akkor neki átküldhetitek a linket. (Két éve írtam egy sorozatot Vietnamról, az is itt van a blogon.) Abban kevésbé hiszek, hogy a 48. Nemzetközi Kémiai Olimpiát majd így tudom népszerűsíteni, de arról annyira nem írnak a lapok, hogy lehet, hogy az is nagy szám, ha kb. negyven ember innen értesül arról, hogy egyáltalán van ilyen. És idén mi magyarok szerveztük a szakmai részét a grúzok helyett - erre akár büszkék is lehetnénk. Ez most a mi olimpiánk is, majdnem annyira, mint az a négy, ami Magyarországon volt.

I. július 7., csütörtök

Reggel 5.15-ös kelés, és még mindig némi pakolás. Nem túl érdekes, némi dejavu érzés vegyül bele, mindig ilyenkor ürítjük ki a hűtőt, és még az utolsó percekben azt is muszáj kicsit rendbe tenni. Most kis plusz izgalom: tegnap ki kellett dobni majdnem az összes tollas párnát, mert egy „árvíz” miatt belepenészedtek az ágyneműtartóba. Most kap az ágy élére állítva 25 napot a kiszáradásra. A ház felújítása miatt jó lesz, ha semmi extrém eset nem történik, ebben reménykedünk, hogy nem önti el a lakást a víz az udvari ajtón keresztül, ha megint annyira esne, mint ahogy tavaly nyáron is.

Két éve mentem utoljára kémiai olimpiára, Vietnamba, most legalább nem egyedül utazom, nem lesz annyira sok a repülőn ücsörgés sem, és jól fel vagyok készülve mindenféle zenékkel

Az isztambuli átszállásra négy és fél óra volt. Az utóbbi években (két kivétellel) egyedül kóvályogtam a boltokban és nézegettem a nem ránk méretezett kínálatot. Különösen a könyvesboltokat. Nagyon kevés dolog az, ami tényleg kísértésbe hozna, ha nem lenne ennyire drága. Talán a perec, de átszámolva ötszáz forint és ennyire mégsem érdekel. A csokoládék nézegetése már inkább a mazochizmus kategóriája, bejött az, amit az utazás előtt két nappal a Lidlben gondoltam: még fogom sajnálni azt, hogy nem készleteztem az útra.

A reptéren érdekes volt látni, hogy mennyi különböző kultúrájú ember fekszik székeken, imaszőnyegen, vagy csak úgy a betonon. Semmi nyoma az egy hete éppen itt végrehajtott terrormerényletnek, nyilván mindenkinek ez az érdeke, mennie kell az életnek tovább. Nem volt extra biztonsági ellenőrzés, megúsztam a pestivel – bár szokás szerint kijött rám a személyi motozás is. Isztambultól Batumiba szintén bírható az út. Most már kevésbé félek a fel- és leszállásnál is, tavaly a rövid utak – három is – hozzászoktattak.

Batumiban

Este hétkor még világos volt bőven, ragyogó napsütés. A vendégház tulajdonosa kijött elénk a reptérre és autóval elhozott ide. img_20160707_190242.jpgA ház harmadik szintjén vagyunk, egy nem egészen elkészült tetőtérben. Beton, szőnyegek egy-egy kanapé. A vendégszobákat viszont mind befejezték és kellően praktikusak, bár egy-egy szék jól jönne még. Kipakolás után azonnal kimentünk a tengerpartra, egy főút mellett, aztán ez kevéssé tűnt ideálisnak a forgalom miatt – az eukaliptusz fák ellenére – így átvágtunk egy mezőn. A tehénlepények számából arra következtethettünk, hogy a város peremén legeltetnek – a tengerpart közvetlen közelében is. Mocsaras, zsombékos volt egy része, és elmondhatom, hogy ennyi békát életemben összesen nem láttam, mint épp most itt. (Végigcsináltuk kétszer a 2700 km/es kéktúrát, de ilyen békás szakasz sehol nem volt.) A legelő és a tenger között egy kis tavacskát találtunk, amely nem volt nagy, de vagy hat horgász körbeülte. Az egyikünk megszánt minket, érezte, hogy nem oda akartunk menni és intett, hogy merre kerülhető meg. Kijutottunk este kilencre így a valódi Fekete-tengerhez, amelyből még valamit láttunk is. Médea nagyjából innen hajózhatott el Iászónnal és az aranygyapjúval…A víz meleg volt, eléggé hullámzott és mindenféle faforgácsok, uszadékfa, pillepalack és egy-egy masszívabb gyümölcslés doboz-foszlány úszott a tetején. Nem tudom, hogy beljebb is, vagy csak én fogtam ki egy ilyen partszakaszt. (A internetes útikönyvek szerint Batuminak ezen a végén jóval tisztább a tenger, mint máshol, ezért szálltunk meg itt.)

img_20160707_203908.jpgEste egy távolsági buszokat kiszolgáló benzinkút mellett jöttünk vissza. Vettünk vizet, helyi körtés és limonádés üdítőt, és tervezgettük, hogy másnap milyen nagy sétákat tennénk a környező hegyeken. A gyülekező felhők annyira nem aggasztottak minket, sem az időjárás-jelentés.

Este még az internet is nagyjából üzemelt, igaz, hogy csak a nappaliban és néha leállt, de meg tudtuk élőben nagyjából hallgatni a debreceni kórusfesztivál nyitókoncertjét. Nagy dolog a technika, ez a sok ezer kilométer sem igazi akadály. Azt hiszem, hogy én az összes technikai találmány közül a hangrögzítést értékelem a legtöbbre, legalább vannak felvételek, hogyha az idő nem is megállítható.

II. július 8., péntek

Most aztán van idő írni – hajnali kettő óta szakad az eső folyamatosan, tényleg „mintha dézsából öntenék”, a felhők és az időjárás-jelentés alapján is számítani lehetett rá. Így aztán most már piszkosul ki is pihentük magunkat. Mit tehetünk, legjobb nem dühöngeni. Egyszer jártam így 1995. decemberében, amikor eljutottam Ithakára, és a megérkezés estéjén tudtam egyedül szétnézni, utána a bérelt szobámban ültem és vártam, hogy 2 nap múlva a hajó visszavigyen a szárazföldre. Ez a két nap bezártság, egyedüllét azóta is sokszor eszembe jut. Itt ebben a vendégházban oroszul beszélők vannak, ha annak idején cél lett volna, hogy ténylegesen is megtanuljuk a nyelvet, most jól érezhetném magam. (Később rájöttünk, hogy itt Georgiában, ahogy ezt politikailag korrekt használni, mindenki beszél oroszul is.) Ugyanebben a hatalmas nappaliban ül két kis srác és az anyukájuk, mindenkinél egy-egy tablet, nálunk egy-egy számítógép, elvagyunk – de csak azért, mert az éjszaka feltöltöttem mindent, mert az eső miatt már órák óta áramszünet van. Az internet hiánya kicsit rátesz arra, hogy nem tudjuk a házat elhagyni. Még pár órát bírni fogjuk azért, van fél liter vizünk, néhány pogácsánk és egy kis sajt is. Közben jó lenne valahogy rájönni, holnap miként fogunk továbbutazni az ország belső területére, állítólag egy busz van mindössze, ami nekünk szóba jöhet. (Mikor?) Gábor közben már az augusztusi lengyel utat készíti elő, ahová a gyerekeket is vinni fogjuk. Furcsa belegondolni, hogy mennyire kevés is a nyár, szörnyen gyorsan telik az idő, miközben egyre jobban nyomaszt, hogy nem tudom kitalálni, hogy mihez fogjak később.

Ma befejeztem azt, amit az isztambuli reptéren ücsörögve kezdtem: ismét végignéztem a jövő évi operaműsort és úgy találtam benne (újranézésekkel együtt) harminc megnézendő előadást. Sajnos az összes kiválasztottban teljes szívvel nem is hiszek, de nehéz lenne sosem látott operák mellett elmenni – ha egyszer itt Pesten nézhetőek. Lehet, hogy „A kalóz” és a „Béla futása” később sem lesz a repertoár tartóoszlopa. Nehezen tudom elképzelni, hogy ebből a felírt harmincból száznegyvenöt lenne az évad végére, ahogy idén történt, valószínűleg a havi 3-4 marad az átlag,ahogy a korábbi évtizedekben is volt. Akárhogy is nézem, nem olyan ez a műsor, hogy óriási lendülettel várnám az új évad kezdetét és ez néha elkedvetlenít. Hiába, szeretek valamit nagyon várni és most nemigen találok ilyesmit, amiért olyan nagyon odalennék, sőt inkább felemás érzéseim vannak ezzel kapcsolatban is.

De most itt a lehetőség a jelenben élésre. Lehet vágyakozni arra, hogy kimehessünk a városba, a szétázás biztos tudatában persze. És az áram is lassan el fog fogyni a gépből – bónuszként.

Mostanra kiderült, hogy mi mindent kellett volna biztosan hozni: rövidnadrágot, egy valamilyen vékonyabb pulóvert, a valamennyire vízhatlan vékony dzsekimet, kendőt, pizsamát. Ez mind nincs. Én mindössze kilenc kilónyi holmival jöttem több mint 3 hétre, és ebben már benne van minden. De hoztunk két laptopot is, mint legszükségesebbet.

A többi vendég – két anyuka egy-egy kisfiúval – mintha maguk is grúzok lennének. Egyikük esőkabátban elment egy valószínűleg nem túl távoli boltba, és főztek – rengeteget. Kicsit bever az eső a teraszra, de azért ez nem fogja őket az ebédelésben zavarni. A gyerekek elég békések szerencsére, lehet, hogy az előző napokban kifürödték magukat a tengerben, a száradó fürdőlepedőkből erre következtettem.

Az időjárás jelentés szerint ma már végig így fog szakadni az eső, eldönthetjük, hogy bevállaljuk-e a megázást vagy egy kicsit fogyókúrázunk…

Most már megebédeltük szinte az összes maradékunkat, amelyről még Gábor azt mondta tegnap reggel, hogy felesleges őket elhozni, hiszen itt lesz ennivaló, nem civilizálatlan helyre megyünk…

Délután háromkor végül egy kis eső-szünet lehetővé tette, hogy elinduljunk a városba. A buszmegálló nincs messze, eukaliptusz fák alatt egy bódé. Esővédett, három idős ember ott ült, de egészen lazán, nem feltételeztük, hogy a buszra várnak. Az a hír járta, hogy a városban az eső miatt akkora a víz, hogy be sem lehet jutni. Éppen ezért mi a 7 km-re lévő központ felé logikus módon gyalog indultunk el, mivel autóforgalom volt, gondoltuk, majd mi így is átjutunk. Két megállóval később azért koncepciót váltottunk és csatlakoztunk egy helyi lakoshoz, reméltük, hogy ha ott ül, lesz is busz. (Semmi nincs kiírva a menetrendről, grúzul sem.)

Majdnem negyvenöt perc volt, mire végül eljutottunk a város túlsó oldalán lévő buszpályaudvarra. Mellette volt egy zöldségpiac, gyönyörű áruval, tényleg élmény volt megnézegetni. Utána az úton, kikerülve a pocsolyákat és a saras járdát elaraszoltunk a buszokig és oroszul meg is tudtuk, hogy lehet holnap majd továbbjutni. Megint sajnálkoztam, hogy ennyire nem fektettem energiát az oroszba. Lehet persze, hogy most jött el az idő, még nem késő.

img_20160708_163352.jpgEzek után egészen este kilencig mászkáltunk, leginkább a tengerparti promenádon. Csak ötkor áztunk meg kicsit, de aztán jött egy igazi nagy eső, és akkor már a nadrágunk, a cipőnk, minden szétázott. Megálltunk enni, abban a reményben, hogy jó lesz. Még sose ettem tengerparti étteremben, ez a mostani alkalom nem is bátorított fel. A halleves az iskolai menzán árusított krumplilevesre hasonlított, azzal a különbséggel, hogy volt benne valóban egy mikroszkopikus méretű hal. A kenyér jó volt, és a csirkemáj is (és az elég sok is volt), amit Gábor rendelt. Én legyintettem, megettem a maradék kenyeret és miután távoztunk, elosztottuk mindkét tábla csokit, amelyek közül az egyiket persze holnapra vettünk. Az étcsoki, amit szeretek itt is jó minőségű, viszont nem olcsóbb, mint otthon – nem az a helyzet, mint a buszjeggyel. Ketten nagyjából kilencven forintért utaztunk át a városon. Holnap pedig megközelítőleg kétezer forintért megyünk át a másik városba, amelyik kétszázötven kilométerre van.

Hazafelé vettünk vizet megint, ez azért nem túl olcsó, de legalább van szóda és egy hat kilós dinnyét is. Ez – bár lehetett volna valamivel édesebb is – mégis elfeledtette a hallevest. Közben az eső is baromira esett, jöttek új vendégek, akik szintén zajosak voltak, bár az eső őket is elnyomta. A net viszont visszajött, volt villany, dinnye – érdekes nap volt ez így is. A hegyekre nem mentünk fel, el lehet majd képzelni, hogy mi lett volna, ha sikerül.

Ezt a szubtrópusi klímát látva mindenesetre nem csodálkozom, hogy Médea annak idején lelépett. A szobrát nem találtuk meg, de néhány hajót láttunk, amelyek a nevét viselik.

Holnap megyünk tovább a hegyek közé , azaz már ma…

Második rész: Batumiból Borjomiba

Címkék: Grúzia Kémiai Diákolimpia

Szólj hozzá!

A bejegyzés trackback címe:

https://mezeinezo.blog.hu/api/trackback/id/tr778890364

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

Nincsenek hozzászólások.
süti beállítások módosítása