Bejegyzések

Mezei néző

Íme a mottó: Válassz! 1. A jelen múlttá válik, a pillanat nem maradhat örök. 2. A jelen múlttá válik. A pillanat nem! Maradhat örök.

Címkék

Friss topikok

Leírás

Creative Commons Licenc

Ez már a harmadik Operavizsga fesztivál a Zeneakadémia Solti György termében és bár idén mindössze egy londoni és egy berlini vendégelőadás van, ez így is jó hír nekünk, akik kicsit kíváncsiak vagyunk, hogy hol tart a magyar operaénekes képzés a nemzetközi mezőnyben. Ma este a londoniak "Opera makers" című előadását néztem, amely egy szünettel öt különálló produkciót jelentett.

A nézőtér most sem volt tele, ahogy a korábbi években sem. A magyar hallgatók előadásai, mint például a hétfői Jolánta cipője, több érdeklődőt vonzottak - érthetően, hiszen nem nagy a terem és ha mindenkinek eljönnek a rokonai, barátai, az már nem kevés néző. Furcsa és szomorú is volt ezt a ma esti félházat látni, mert ezek szerint még a zeneakadémista növendékek sem érzik úgy - nem beszélve a már végzett énekesekről -, hogy valamit tanulhatnának ezekből a produkciókból. (Vagy annyira le van mindenki harcolva, hogy örül, ha összejön egy szabad péntek este, opera nélkül. Ez sem sokkal jobb hír.) Természetesen az is lehet, hogy csak azért sem akarja valaki tudomásul venni, hogy van operajátszás a határokon túl is, hogy meg tudja fogadni a második darabban mondottakat, amely valóban hozzásegíti az embert a boldogság eléréséhez: meg kell tanulni csak az elérhetőre vágyni. Lehet, hogy jobb nem tudni, hogy mi van külföldön, akkor nem fogjuk hiányolni.

Milyen is volt ez az öt produkció, amelyet elsősorban a közös alkotói gárda - rendező(Martin Lloyd-Evans), zenei vezető (Dominic Wheeler), díszlettervező (Louis Carver), világítástervező (Cassie Mitchell), koreográfus (Victoria Newlyn) - köt össze?

A műsorfüzettel most sem spóroltak, ugyanakkor a londoni diákok nevei ömlesztve vannak felsorolva (a zenekarban játszók viszont a hangszer megjelölésével, részletesen - ilyen tájékoztató anyagot mifelénk nemigen látni). Talán azt gondolták, hogy legyen nekünk mindegy, hogy ki kicsoda, valószínűleg úgysem fogjuk soha többé hallani az illetőt, minek vacakolni a szerepek és megtestesítőik kilistázásával. Ez a megoldás a pesti színművészeti egyetem vizsgái kapcsán is mindig zavart régebben, az én helyzetemet mindenesetre megnehezíti.

Jelen esetben viszont, amikor ez a bejegyzés ajánlóként is kevéssé használható (bár meggondolhatjátok magatokat és a berliniek Satyriconjára még vasárnap este beülhettek!),és az énekeseket általában rendben találtam, nevesíteni meg úgysem tudom őket, most pár rövid megjegyzéssel be fogom érni.

Az első rész egy megközelítőleg hét perces prezentációval (Laurence Osborn: Dolphinistics)  kezdődött a delfinek életéről. A plazma tévére vetített előadást egy professzornak álcázott szoprán adja elő, feliratok nélkül is jól érthető angolsággal, amely csak amiatt érdemes említésre, mert magyar énekesek sem mindig képesek az anyanyelvükön jól érthetően megszólalni. Kellemes kezdés ez a jelenet, bravúrnak érzékeljük az eléneklését. Az est első négy darabja egyébként  azt a benyomást kelti, hogy szinte bármiből lehet operaszöveg, zeneszerző kérdése az egész.

Ugyanennek a szerzőnek hosszabb lélegzetű alkotása következik (Narkissus and The Reflektions), és egy éjszakai mulatóra emlékeztető függöny, illetőleg néhány asztal jelenti a díszletet hozzá. Nárcisszusz történetéből írt kisopera a pesti repertoárban is látható, de a beállítást nézve óriási a különbség. Ennek a még rövidebb darabnak a címszereplője már halott, amikor az előadásban fellépő színészek magukkal hozzák a színpadra. Kiderül, hogy mindegyikük számára fontos személy volt, mind felnéznek rá - mind el is énekelnek egy-egy betétet, amelyben énektudásuk is megcsillanhat, hiszen egy operavizsgáról van szó, ez is fontos szempont -, majd a helyzet fokozódik, Narcisszosz feltámad, akitől a többiek igyekezték azt megtanulni, hogyan szeressék önmagukat. A "szeretni önmagunkat" fontos jelszó lett mostanában, belátható a fontossága. Az önbizalomhiányos kollégáknak erre van szüksége, a címszereplőnek pedig arra, hogy megtanuljon úgy szeretni, hogy "csak az elérhetőre vágyjon, és csak adni, ne kapni akarjon." A jelenet meglehetősen végletes, láthatjuk hősünk öngyilkosságát is a végén. Ugyan van annyira morbid az egész - az orfeumszínpadra felvonszolt hulla rángatása, életre kelése majd ismételt halála mi más lenne -, hogy muszáj ezt játéknak felfognunk, de csak eszembe jutott a Parázsfuvolácskából egy mondat (Lackfitól), Papageno inti Taminót, hogy ne vegye magát annyira komolyan. Lehet, hogy az angol rendező nem erre akarta kifuttatni az egészet, sőt lehet, hogy csak a diákok virtuozitása volt számára érdekes, de nekem mégis ez jött le a játék mögül, hiszen Nárcisszosz az, akinek túlságosan is fontos saját maga. (Az, hogy a címszereplő meglehetősen randára lett sminkelve, szintén poén - hiszen a saját szépségének rabjává vált a történet szerint. De milyen legyen egy bomladozó hulla?)

Az első részt Evan Kassof Greenland c. darabja zárja le. Grönlandon ragadt egy náci forgatócsoport és szembesülünk a rendezőnő dilemmájával: mi a fontosabb a hazafiság vagy saját filmjének a sorsa, illetve a művész szabadsága. Ez a történet az előzőhöz képest hagyományosabb, kerek és van benne a legtöbb klasszikus operához hasonlóan szerelmi jelenet is. Remek énekesek voltak ebben is, jó szereplehetőségek, amelyek alkalmasak voltak egyéni sorsok felvillantására. Néhány mondat ebben a magyar közegben másként hatott valószínűleg - például: "Egy nő nem alkalmas rendezőnek.", illetve a hangoztatott szlogen: "anyaság, erkölcs, házimunka". Utóbbit, ha nézték volna az előadást jobboldali politikusok, valószínűleg lelkes bólogatással kísérték volna.

A második rész első darabjából (Oliver Leith: Isabella) gyönyörűen látszott, hogy egy modern mini-operában is milyen ügyesen meg lehet teremteni a feszültséget, két percen belül tudjuk, hogy a címszereplőt két testvére férjhez akarja kényszeríteni, ő pedig emiatt rosszul érzi magát. Újabb néhány percbe telik és már látszik a menekülési útvonal egy másik nő, Rose oldalán. Ez esetben egy modern operában szándékosan két nőre írt szerelmi kettőst hallunk és még csak nem is úgy, hogy az egyiket férfinek kell elképzelnünk. Nem tudok így hirtelen visszaidézni a nálunk futó előadásokból ilyet, amikor a homoszexualitás témája ilyen nyíltan megjelenik és a két énekesnő meg is csókolja egymást a színpadon. Ez is mutatja, hogy Londonban az aktuálpolitikában jelen levő témákat erősebben beemelik az operákba. A két férfi szerepe se volt rossz, de a két nőé igazán hálás feladat. (Itt is találkozunk gyilkossággal és az áldozat jelen esetben is feltámad, legalább annyira, hogy énekelni tudjon...)

Az egész előadást a négy kortárs mű után Mozart Figaro házassága c. klasszikusának záró jelenetével fejezik be. Ez nem rossz, mert szinte mindenki benne lehet, kicsit többen is énekelnek, mint az előírt létszám, de nem bánjuk. Egy zongora mellett, gesztenyés-fenyves helyett továbbra is az orfeumi díszletben bonyolódik le ez a jelenet. Teljes egészében most sincs megoldva, de a főbb szerepeknek van gazdája, a részlet alapján el lehetne képzelni egy egész Figarót és azt is megállapítottam, hogy ugyan itthon alig van fiatal basszista, aki alkalmas a címszerepre, most pár perc erejéig mégis láthattunk egyet, aki nem kevéssé volt meggyőző. Úgy néz ki, hogy a rendező szereti az erőteljes poénokat, néha alámegy a közönség elvárásainak, mind a Gróf, mind Figaro megmutatja alsónadrágját is, kicsit az volt az érzésem, hogy két mutogatós bácsi is került az előadásba.

A Figaro betét nálam többféle hatást is elért. Korábban elég jól szórakoztam a vizsgán, szeretem, amikor meglepnek és nem a megszokott hatások érnek és el is terelnek a mindennapi ügyeimről, teljes erőbevetéssel az előadás megfejtésén-követésén dolgozom ilyenkor. Amint a megszokott zenémet elkezdték zongorázni, amelyet hetente többször - most már Koltai Tamás helyett is - meghallgatok, ismerős területre kerültem, kicsit a lassabb illetve a megszokottól eltérő tempó is kezdett zavarni, de néhány perc múlva ez a verzió is megfogott és szívesen vettem volna, ha hosszabb részt emelnek ki a darabból, netán az egész utolsó felvonást. (Úgyis ennek a megoldása a legnehezebb...) Ez a pár percnyi Figaro mégis erősebbnek érződött a zene varázsa miatt, és kicsit visszaminősítette az addigiakat, amellyel persze nem volt különösebb bajom, bár elsősorban játéknak fogtam fel őket.

A másik következtetésem ennél pozitívabb volt. Amióta - tavaly március 3. óta - tudom, hogy lesz Hábetler András Figarója, mégpedig Gördülő opera formájában és az ország mindenféle színházaiban fel fog ez tünedezni, azóta örülök neki és készülök az előadásaira, tíz hónapja ennek. Most jön három is gyorsan egymás után, és érzem, hogy ennek segítségével a telet pillanatok alatt át fogom vészelni. Jobban várom az előadást, mint amennyire zavar a hideg. Az utolsó jelenetben ezt a Figarót nézve már előre örültem a győri hétfőmnek, amely erősen közeledik. De előző nap, 24-én vasárnap este még visszaülök a berliniek operavizsgájára is. Remélem, hogy arra többen is eljönnek.

 

 

 

 

Címkék: Opera Zeneakadémia Operavizsga-fesztivál

Szólj hozzá!

A bejegyzés trackback címe:

https://mezeinezo.blog.hu/api/trackback/id/tr478302922

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

Nincsenek hozzászólások.