A Vashegyi György által vezetett Purcell kórus és Orfeo zenekar idei első koncertjén Purcell 1692-ben írt Tündérkirálynőjét mutatták be, mégpedig teljes terjedelmében, húzások nélkül, de a prózai szövegeket és a szcenírozást is mellőzve.
Hét évvel korábban, 2009. februárjában volt ennek már előzménye, amelyet Káel Csaba megrendezett és 2013. augusztusában a belőle készült koncertfilmet a Duna tévé is adta. Miután nem három nappal ezelőtt értesültem arról, hogy lesz a program, hanem Vashegyiék igazán tündökletesre sikerült Poppeájának napján írtam be fixre a naptáramba, lett volna két hónapom a felkészülésre és akár arra is, hogy ezt a koncertfilmet egy közkönyvtárban a NAVA (Nemzeti Audiovizuális Archívum) programnak köszönhetően megnézzem, legalább egyszer. (Akinek van erre a célra három szabad órája, megteheti bármely NAVA pontban – a felvétel a nava.hu-n elérhető az 1632254-es számon.) A zene önmagában egy másik feldolgozásban ráadásul a youtube-on is elérhető, ha nem is az Orfeóval.
A héten háromszor kerültem szembe ismeretlen zenei anyaggal (lsd. Furlanetto dalestje, ill. a Gyöngyhalászok), a másik két esetben a zene jellege miatt nem éreztem, hogy ezáltal lehetetlen helyzetbe hozom magam, viszont most muszáj beismernem, hogy keményen ráfáztam. És nem azért, mert nem volt jó a koncert, ne lett volna magas színvonalú a közreműködők teljesítménye.
A felirat olvasása közben megütötte a szemem egy mondattöredék – „és majd egy hangon szól a világ”, vagy valami hasonló. ÉS igen, ez a probléma a harmóniát és szépséget árasztó barokk zenével: felületes közelítés esetén összemosódnak a fülünkben a korszakban keletkezett művek, jól kell őket ismerni és akkor válnak ki egyes különleges részletek. Viszont előzetesen befektetett idő és figyelem nélkül egy hallásra nem adják magukat úgy, ahogy az említett Bizet opera viszont igen, sőt avatott előadó által Rachmaninov dalai úgyszintén jobb eséllyel élvezhetőek. Purcell és kortársai esetén viszont a szokásosnál is több múlik a befogadón. Nagyon bízom abban, hogy akik az oratórium bérlet harmadik előadásaként nézték, azok nálam jobban benne vannak a korszakban is. Ami viszont fontos hír, ha már a bérletről van szó: ezen a koncerten hirdették ki először a jövő évi hangversenybérlet programját, időpontjait és mostantól május 31-ig a Müpa jegypénztáraiban személyesen 20% kedvezménnyel ezek a bérletek megválthatóak!
Mi az ami nekem, a valóban tudatlan, felkészületlen mezei nézőnek – aki egyébként is többet tudott volna kezdeni a szcenírozott változattal – mégis átjött és leszűrhető ebből a három órás koncertből ezen a tanulságon kívül, hogy előre meg kell ismerni a zenét, hogy egy ilyen nagyobb szabású művet kellően élvezhessünk?
Egységes történetet nem sikerült összeraknom, talán azért sem, mert az egyes áriák, kettősök egy prózai darab kiegészítői lennének, és ezek az egymáshoz lazán kapcsolódó részek hol jobban, hol kevésbé fogtak meg. Nem éreztem közöttük több kapcsolatot, mint az előző nap Furlanetto által énekelt dalok között. Az, hogy mi tűnt erősebbnek, feltehetően elsősorban az énekeseken múlhatott.
Az előadásnak nagy erőssége volt a három szoprán, Kalafszky Adriána, Kovács Ágnes és Pintér Ágnes. Vashegyi György korábbi koncertjein (pl. János passió) is feltűnt, hogy a szólistákat hasznosítja a kórus tagjaiként is és valószínűleg a legtöbb szólistája lentről kezdte, eredetileg is ebből a kórusból emelkedett ki. Még nagyon fiatalok és várhatóan előbb-utóbb szélesebb körben is ismertek lesznek ezek a nevek, ahogy a hét évvel ezelőtti koncerten pályakezdőként lépett fel mind Celeng Mária, mind Szigetvári Dávid, akik most már Fischer Ádám újévi Teremtésében szólóztak, ez pedig már aláhúzza beérkezettségük tényét.
A két koncert névsorát összevetve Vashegyi György nemcsak szeret fiatalokat kinevelni és helyzetbe hozni, de szerencsére megtartja a régi embereit is. Mindkettőn énekelt Megyesi Zoltán, és a két kontratenor Bárány Péter és Gavodi Zoltán is. Utóbbiak esetén lehet, hogy nem is nagyon lett volna alternatíva, a magyar zenei életben kevés kontratenor nyüzsög és akik vannak, azok sem kapnak elég lehetőséget. Tenor szólamot énekelt még Komáromi Márton, akit korábban nem ismertem, de most nem kötődött hozzá olyan jelenet, amelyben különösebb nyomot hagyhatott volna bennem, aki egyébként is az új mű befogadásával küzdöttem. A Poppea után különösen hiányoltam Jeffrey Thompsont, aki eredetileg rajta volt a szereplők listáján és akit két látásra is nagyon megkedveltem, hiába döntöttem el, hogy külföldi énekessel, akit szinte esélytelen követni, igyekszem nem foglalkozni, mert aztán fájni fog a hiánya. Hát most fájt is, hogy nem jött.
Nagyon szerettem viszont Megyesi Zoltán és Csizmár Dávid szerelmi kettősét (No, no, no kissing...), melyben Megyesi Zoltán női szerepben énekelt. Többek között emiatt is kíváncsi vagyok a megrendezett változatra, hogy miként működhetett ez a duett egy színpadi helyzetben. Alkalmanként a szcenírozás hiánya ellenére is létrejött az éneklők között valamiféle kapcsolat, egy-egy figura mintha a többinél kicsit jobban három dimenziós formát kezdett volna ölteni. Borka Ákost tavaly a Zeneakadémián egyszer már észrevettem, amikor Theodora-részleteket énekelt és másodmagammal állapítottuk meg, hogy a többieknél erősebb hatást kelt. Félrecsúszott nyakkendőjével és gesztusaival a részeg költő szerepében most is érdekessé tudott válni, bár a jelenet után még akár egy lapáttal rátehetett volna a helyzetre, kicsit vártam volna, hogy végigfeküdjön a szólistáknak kihelyezett székekre – de aztán persze felismertem, hogy ez irreális lett volna, hiszen még dolga volt a kórusban is, illetve ez tényleg még csak nem is félig-szcenírozott koncert volt.
Csizmár Dávid és Borka Ákos énekesileg kevésbé volt meggyőző számomra, mint a szopránok, de nyilván én támasztok túl magas igényeket a mélyebb szólamok megszólaltatóival szemben.
A koncert után a tanulságokat levonva csak az jutott eszembe, hogy ezek után az Operaház Tündérkirálynőjére, amely júniusi bemutató lesz Almási-Tóth András rendezésében (négy alkalommal látható 17-23 között), Baráth Emőke címszereplésével, feltétlenül tréningezni fogok, hogy nehogy majd még egyszer elillanjon ez a Tündérkirálynő a kezeim közül, hiszen már most is meg lett volna az esélye, hogy megfogjam.
Utóhang - 2016.jan. 22.:
Tegnap és ma majdnem végig tudtam hallgatni az említett 7 évvel ezelőtti szcenírozott előadást. Rendezésként nagyon nem meggyőző, a narrátor beiktatása elég szerencsétlen megoldás, viszont két előnye van: kontextusban másként hatnak a duettek és áriák, feltöltődnek jelentéssel - ezek után egy tisztán koncertszerű megközelítés jobban élvezhető, így azt hiszem, hogy jól gondoltam, hogy előnyös lett volna az előadás előtt a felkészülésre időt találni. Másrészt pedig izgalmas volt többek között Celeng Máriát, Megyesi Zoltánt, Cser Krisztiánt 2009-es állapotukban is látni. Sikerült egyéníteni valamelyest a figuráikat, ez pedig ennél a műnél, amely mégis kevéssé színpadszerű, nem kis teljesítmény. Mindenkinek határozottan javaslom, HA a júniusi előadás megtekintését tervezi, hogy nézzen ebbe a felvételbe bele. Viszont a felvétel nézése közben messzemenőkig igazat adtam Vashegyi Györgynek, hogy nem akart még egy ilyen szcenírozott megoldással előállni, hanem hagyta, hogy csak a zene érvényesüljön.
