Bejegyzések

Mezei néző

Íme a mottó: Válassz! 1. A jelen múlttá válik, a pillanat nem maradhat örök. 2. A jelen múlttá válik. A pillanat nem! Maradhat örök.

Címkék

Friss topikok

Leírás

Creative Commons Licenc

Azokban az időszakokban, amikor különösen sok, vagy több kiemelten fontos előadást nézek, gyakran előfordul, hogy elcsúszom a blogírással. Elég mindössze egyszer túl boldogan, vagy éppen ellenkezőleg, túlságosan felkavart állapotban hazaérkezni, elmarad az esti munka és elindul a lavina, csúszik minden, ahogy most is megtörtént. Ilyenkor menti az ember a menthetőt, igyekszik a frissebb élményeket rögzíteni, és egy-egy előadás így mostoha gyerekként ott marad az el nem végzett teendők listáján, hosszasan. Így járt, egészen méltatlanul Fekete Gyula operája, az Egy anya története, amelyet november 5-én néztem a budapesti, második premieren.

Az eredeti bemutató Miskolcon, az operafesztiválon volt, tíz évnyi előkészület után, mégpedig az Operettszínház közreműködésével, amely a legtöbb szereplőt adja az előadáshoz. Tervben van, hogy egy későbbi, még nem nyilvános időponttól kezdve az Operettszínházban lesz műsoron ez az egyfelvonásos kisopera. (Aki nem tudná, most is játszik operát az Operettszínház, két egyfelvonásos van most már évek óta műsoron, Férfiak célkeresztben volt eredetileg a fedőneve.)

Abban, hogy éppen az egyik legizgalmasabb színházi alkotó, Zsótér Sándor rendezésében színre kerülő operának megtárgyalását halogattam, aki most is saját állandó munkatársaival dolgozott (koreográfia: Ladányi Andrea, díszlet: Ambrus Mária, jelmez: Benedek Mari), nyilván benne volt az a bizonytalanság érzet, amit a zene meghallgatása kiváltott bennem. (Muszáj lett volna legalább még egyszer megnézni, operánál talán még felületesebbnek érződik egy megtekintés, mint a prózai műfajoknál, emiatt is maradt bennem hiányérzet.)

A kortárs operákhoz képest - én sem ismerek sokat, de azokhoz képest, amelyeket igen - ez a zene szinte már túlságosan is befogadható, túlságosan dallamos volt, ha lett volna benne néhány prózában elhangzó mondat, akkor azt is hiszem, hogy musicalt nézek. El is kezdtem közben gondolkodni, hogy lenne-e jelentősége a műfaji minősítésnek. Valószínűleg igen, attól tartok, hogy amennyiben musical lenne az alcím, sokkal többen mennének el megnézni az Operettszínházban a későbbi sorozatot.

Valószínűleg a majdani mezei nézők, akik nem premierre ülnek be, hanem hétköznapi előadásra nem az alkotó gárdára, hanem elsősorban a fellépő művészekre fognak majd jegyet váltani. Ilyen a zenés műfaj, tudomásul kell venni, hogy elsősorban az énekesekre kíváncsi mindenki és másodsorban számít maga a mű. Zsótér Sándor rendezése nem akadályozza az énekeseket, nem talál ki felesleges pótcselekvéseket, minden jelenetben a figyelmet az éppen szereplőkre összpontosítja, bár rendszerint a legtöbben végig, némán is színpadon vannak.

Fekete Gyula egy Andersen mesét dolgoz fel, a fia halálába belenyugodni nem képes anyának a vándorlását, útkeresését, találkozásait látjuk. Ambrus Mária díszlete most is kifejező, egy makett ház szobáiban történik meg az utazás, itt bent van jelen a külvilág - talán az egész megtett út is csak képzeletbeli. Az egész előadást az anya fájdalma dominálja, Frankó Tünde a főszereplő. Ez már a harmadik évada, amikor nem lép fel az Operaházban, legutoljára 2013. márciusában egy felejthetetlen Anyeginben néztem ott utoljára, amelyet azóta is visszasírok és persze azóta az Operett már megemlített egyfelvonásosaiban és A mosoly országában. Neki való a feladat, ezt most is megállapíthatom. A további szereplők közül többször egyedül a sírásó rövid  és meglehetősen statikus szerepében fellépő Blazsó Domonkos ismerős, akit rendszerint akkor is észreveszek, amikor a Nemzeti Énekkarban fellép, de gyakran énekel koncerteken is szólót. Színpadra szánt műben eddig nemigen láttam, most viszont úgy tűnt, hogy természetes közege ez is az énekesnek.

Szégyen szemre be kell viszont ismernem, hogy mivel musicalekre ritkán vetődöm el, talán másodszor láttam mindössze színpadon Nádasi Veronikát is, akinek hangja persze első hallásra is feltűnt (Elfújta a szél), és Dolhai Attila, Langer Soma és Lukács Anita is hasonlóan hatott rám, mint ahogy a Solti teremben rendszerint az operavizsgákon az ismeretlenségből elém kerülő fiatalok. (Igen, kellett volna az az újranézés.) Két hét távlatából egy-egy erős szín, beállítás maradt meg, az előadásból sugárzó fájdalmas szépség és a szórólap, amely itt jelzi az asztalomon, hogy valamit most már rögzíteni kellene az előadás kapcsán.

Zárlatként leírom hát az ismertető utolsó, a darab tanulságát összegző sorait: "...ha igazán szeretünk valakit, képesnek kell lennünk elengedni, akár fájdalom árán is, hogy megtalálja saját boldogságát, melyet talán nem mi jelentünk számára."

 

 

Címkék: Miskolc Opera Zsótér Sándor Zeneakadémia Operettszínház Dolhai Attila Frankó Tünde Nádasi Veronika Ambrus Mária Lukács Anita Fekete Gyula Ladányi Andrea Benedek Mari Blazsó Domonkos Langer Soma Balassa Krisztián

Szólj hozzá!

A bejegyzés trackback címe:

https://mezeinezo.blog.hu/api/trackback/id/tr118056018

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

Nincsenek hozzászólások.