Ritka esemény a mai világban, amikor két színházi műhely közösen hoz létre egy előadást. Akármennyire jó is, ha egy alapjaiban évek óta változatlan társulat némi vérfrissítéshez jut ilyen módon, másfelől felmerülnek a logisztikai kérdések, elsősorban a színészek egyeztetése és utaztatása, amely költséges, miközben az előadást csak ötven-hatvan ember nézheti meg egyszerre. Akár tetszik, akár nem, a projekt nem tudja behozni a játszás költségeit semmiképp. A szokásosnál is ráfizetésesebb. (Az anyagi haszon nem lehet szempont. Művész-színházi előadással elég ritkán lehet profitot termelni, esetleg akkor, ha 1-2 szereplős, díszlet nélküli előadásról van szó.) Feltételezem, hogy Cziegler Balázs díszletét és talán Kovács Andrea jelmezeit is elkészítették külön-külön mindkét helyszín részére. Éppen ezek miatt, az előadás minőségéhez nem kapcsolódó tényezők következtében mindössze ötven előadást ért meg a Vörös - amelyből 32 Pesten a Katonában, 18 pedig Szabadkán történhetett meg. Az utolsó előadást nézve is egészen biztos, hogy ez az előadás esemény volt.
Emlékszem a 2013. november 8-án lezajlott bemutató időszakára. Már előzőleg beteltek az állóhelyekre szóló várólisták is, és a helyzet nem változott az évad folyamán. Hosszú évek után ez volt az előadás a Katonában, amelyiket nem néztem meg azonnal és amint látszik, sikerült a legutolsó pillanatig elhalasztani. Ezen az utolsón több ismerősöm is jelen volt, akiknek ez a harmadik-negyedik alkalom volt és akik még mindig szerették volna többször látni. Nekem annyira intenzív élmény volt ezt végignézni, ugyanakkor annyira fájdalmas is, hogy nem tartom valószínűnek, hogy még egyszer képes lettem volna rá. Elég maradandó nyomot hagy majd így is, nincsenek kétségeim felőle. (Az, hogy nagyjából egy hete írom a bejegyzést, szintén ezzel magyarázható...)
Az előadásról mindenki, aki korábban beszámolt nekem elsőként a kavicsokat emlegette. Leginkább azon töprengtek, hogy mennyire kellemetlen a színészeknek belefeküdni és a kövek alól kimászni, ahogy ez az előadás elején megtörtént. De emellett elég gyakran térdig jártak benne mezítláb, illetve van akinek az arcára is rászórták. Látni ezt - és most különösen Dankó Istvánra emlékszem vissza, akire nagyobb felületen rá is ragadtak a kavicsok - felemás benyomásokat keltett. Részben elég irritáló volt ahhoz, hogy a néző élesebben átélje a történetben leírt szenvedést, ugyanakkor nem kívánatos civil hatást is gerjesztett. Mégsem szerencsés, ha egy tömeggyilkosságokról szóló előadás után szinte mindenkit az foglalkoztat, hogy pl. Fekete Ernő szenved-e az előadás közben, vagy sem.
Nyilván ez a kérdés messzebb visz az előadástól és minden színházi alkotó más választ adna arra a kérdésre, hogy jó-e ha a színésznek valódi fájdalmai vannak az előadás közben, segíti-e a szenvedés ábrázolásában ez. Én nem vagyok biztos benne, ugyanakkor lehet, hogy maguk a színészek ezt nem tartják egyáltalán problémának, az előadás hevében egy kis horzsolás nem is érdekes...Az, hogy ezek a gondolatok kizökkentenek a fájdalmas történetből, nem kérdés. De a rendezést látva, talán szándékos is ez az elidegenítő effektus, hiszen a színészek minden jelenet után ledobják a szerepet, leporolják vagy felsegítik egymást - talán mindezzel a történet elviselhetőségét akarják elősegíteni.
A kavicsokon túl, ami nekem feltűnt elsősorban: a csapatmunka. Biztos vagyok benne, hogyha valaki egyik társulatot sem ismeri, nem tudta volna különválogatni a katonás és a szabadkai közreműködőket, hacsak nem azon az alapon, hogy ki az, aki szerbül is megszólal. (Nem volt ésszerűtlen, hogy a szabadkaiakra bízták ezeket a szövegeket, akik hétköznapi helyzetekben is állandóan találkoznak ezzel a nyelvvel, így hitelesebbek.)
Miután én a szabadkai társulat tagjai közül mindössze három színészt (Pálfi Ervin, G. Erdélyi Hermina, Kalmár Zsuzsa) tudok teljes bizonyossággal beazonosítani, számomra inkább eszerint különültek el a játszók: akikhez kapcsolódott igazán meghatározó korábbi élményem, illetve, akikhez még nem. Miután az előadás jelenetek sorából állt, melyek mindegyikében más-más szerepet öltöttek a színészek, ez az előadás sajnos arra nem volt alkalmas, hogy újabb neveket megjegyezhessek.
Itt félbe maradt a bejegyzésem, viszont valami véletlen folytán aktiváltam.
Valószínűleg tudat alatt sejthettem, hogy nem sok mindent fogok még hozzátenni. Jelen esetben az, hogy nincs több előadás eléggé visszavetett abban, hogy egy viszonylag kaotikus időszakomban részletezzem a látottakat egy hét csúszással.
Közben eltelt egy hónap. Az előadás rendkívül erős vizuális képeivel, a markáns kezdéssel, Fekete Ernő elegáns télikabát átadásával még érezteti a hatását. Azt hiszem, hogy jó lenne, ha a jelenlegi színházi viszonyok között egy ilyen előadás ennél hosszabb szériát is megélhetett volna és köztünk marad.
