Mostanában szinte minden nap megjegyzi (vagy megkérdezi) valaki: te sose nézel prózai előadásokat már? Ezzel párhuzamosan arra is rá kellett jönnöm, hogy csak én szeretném az operát alapvetően zenés színháznak nézni. Kezdem belátni, hogy az operák résztvevői mégis elsősorban énekesek, és csak másodlagosan színészek (jó esetben) és nem lehetetlen, hogy velük szemben túlzottak az elvárásaim. Így részben belátásból, részben enyhe nyomásra, megkezdtem egy ideje a visszahátrálást a prózai repertoár irányába, ahol valamivel kevésbé érzem a talajt ingoványosnak...Ennek a tolatásnak egyik állomása éppen a vasárnapi Rükverc újranézése. Ezt, ha minden igaz öt további prózai előadás megnézése követi majd a jövő héten.
ELŐVEZETÉS - átugorható
A Rükvercet a főpróbán láttam, két héttel azelőtt, hogy blogírásba kezdtem volna. (Öt évig zárt körben rendszeresen küldtem körbe leveleket megközelítőleg kétszáz embernek, és ebből utólag a blogba beemeltem a 2012. januárja és 2013. február 14. közötti megközelítőleg százötven előadásról írtakat is. A Rükvercről szólót is, sőt arról még egyszer említést tettem.)
Két éve, a főpróbára is már úgy ültem be, hogy előzőleg elolvastam a kisregényt, amelyből Radnai Annamária adaptációt készített. Így már akkor sem tudtam az előadást annak a mezei nézőnek a szemével megítélni, aki számára a cselekmény fordulatai újdonságot jelentenek. Most a 65. előadást már úgy néztem, hogy közben nemcsak az író összes műveivel, de magával a szerzővel is összeismerkedtem. (Kétszer is eljött előadást tartani a diákjaimnak.) Kerékgyártó István változatos életútja elgondolkodtatott, és áttételesen, de feltétlenül benne volt abban, hogy a blogírásra adtam a fejemet.
(A fentiek után bárki megkérdezheti, hogy mennyi esélye van annak, hogy objektíven ítéltem meg a Rükverc vasárnapi előadását.
Attól tartok, hogy objektív és egyedül érvényes értékítélet egyébként sem létezik egy művészeti alkotásra vonatkozóan sem. Túl sok tényező befolyásolja, hogy egy bizonyos napon miként hat ránk egy előadás, nem feltétlenül vagyunk optimális állapotban mi nézők sem.)
KONKRÉTAN a vasárnapról:
Az újranézés előtt azt gondoltam, hogy rengeteg olyan mozzanata volt az előadásnak, amelyekre jól emlékeztem. És valóban. A Katona csapata pontosan rögzített, és most is azokat a jeleneteket éreztem a legerőteljesebbnek, mint annak idején.( A dramaturgnak ebben oroszlánrésze volt, hiszen nagyon nem mindegy, hogy mi az, amit beemelt a regényből és mi az, amit kihagyott.)
Vidra Zsolt karakterének a kidolgozása kapta a legfőbb hangsúlyt, míg a többi szereplő többé-kevésbé jelzésszerűen vett részt a játékban. Az ő sorsuk érintőlegesen kerül terítékre, amennyiben elősegítették vagy hátráltatták Vidra lejtőre kerülését. Olyanok, mint egy tárgyaláson a tanúk.
Vidra Zsolt élete a halálától a születéséig kerül bemutatásra - így sikerülhet a nagy attrakció: sikertörténetként bemutatni azt az életutat, amelynek alig vannak igazán boldog időszakai. Most is megérint a történetnek az a sajátossága, hogy nem tűnik törvényszerűnek a főszereplő hajléktalanná válása - azaz a nézőben az is felmerülhet, hogy akár ő is eljuthatna erre a pontra.
Cziegler Balázs díszlete még mindig telitalálat - egy nagy szatyorban zajlik az előadás, nem naturalisztikus pontossággal összerakott díszletben. Csupán néhány lepusztult kellék és bútor felhasználásával játsszák el, sokszor alapvető cselekvéseket (pl. az ivást is) imitálva a főhős életének főbb eseményeit.
Kovács Andrea ezt a jelzésszerűséget erősíti fel a ruhákkal. Minden szereplő jelenetenként eltérő színű pólót kap, amely nem jellemző a karakterre, viszont a foglalkozása/neve rá van írva. Ez a jelmez önmagában is egyszerűsít, előhívja a sztereotípiákat, amelyeket e foglalkozásokhoz kötünk, de még így is vannak olyan karakterek, amelyek kiemelkednek a többi közül. (Lengyel Ferenc, mint emberséges kertész, Kovács Lehel, mint merevrészeg falusi, Pelsőczy Réka, mint az élet küzdelmeibe korán belekeseredett Joli (Vidra lánya)- ez a három példa jutott elsőként az eszembe most, már három nappal az előadás után. Pálmai Anna, Szacsvay László és Dankó István is jut egy-egy jó karakterhez azért.)
Ez a díszlet-jelmez, a szereplők narrációja, az előadás stílusától nem idegen humoros megoldások elidegenítő effektusként hatnak ránk, mert a rendezőnek (Máté Gábornak) feltétlenül az lehet a fő célja, hogy elsősorban gondolkodjunk el a látottakon. Egyes jelenetek ennek ellenére érzelmileg is érintenek, megrázóak így is.
A főpróba óta sok idő eltelt, már jó néhány alkalommal láthattam színpadon Bán Bálintot is, legutóbb az Ármány és szerelemben. Jó megoldás, hogy ketten osztoznak Vidra életén apjával, Bán Jánossal. Bálintnak jut a színészileg kevésbé hálás feladat, a "még tiszta lap"-Vidra eljátszása, de alkatánál fogva képes rá. Jól kiegészíti mind Zsuzsiként, mind Anyaként Borbély Alexandra. Mindkettejükről azt gondolnánk, hogy jobb életet érdemelnének, mint ami végül jutott nekik. És ez az a hatás, amire szüksége van a rendezőnek.
A Rükverchez hasonló, főszereplő-centrikus daraboknál mindig azt érzem problémának, hogy a begyakorlás után túl sok olyan színész van benne, akinek nem ad igazán komoly feladatot, és ezek a "fregoliként hasznosított" művészek így hajlamosak lehetnek a szerepüket megunni és lazábban dolgozni. A Katona karban tartja az előadásait, a korábbi években itt néztem legtöbbször újra darabokat, így ez számos esetben bebizonyosodott már számomra. Most ismét. Jelen esetben, két év után én egyedül a nyitó jelenetet éreztem "lötyögősnek". A jelenet eleve arról szól, hogy mindenkinek mennyire érdektelen a kihűlt hajléktalan testének boncolása, de valahogy most kifejezetten mesterkélten hangzottak el az orvostanhallgatók közbvetései... Ezen kívül azt is hasonlóan hiteltelennek éreztem, ahogy Bodnár Erika hajléktalanként megszólalt. Sehogy se állt a szájára a szöveg, túl szépen mondta. Anyaként már elhittem neki a macska-mániát és a kutya-akasztást is, de a "szóbelizést", "üvegezést", azt nem.
Az előadásban többnyire mímelik az evést-ivást, kivéve a főszereplőt, aki az egyedüli "valóban élő" figura. Röviddel a boncasztalról való feltámadása után egy "Gazdag" (Mészáros Béla) romlott kutyatápot etet vele. Ez a jelenet kellően lesokkolja a nézőt, még akkor is ha számít rá. Vidra szenvedéstörténetének ez már a vége felé van, bár nekünk nézőknek ez a kezdet csak. Ezek után hasonló hangulatban követjük, mintha egy passiót néznénk, amelynek tudjuk a végkimenetelét. Húsvét vasárnapja volt és emiatt is könnyen párhuzam vonható a két szenvedéstörténet között. Az aprócska különbség csak annyi, hogy Vidra sorsa tucat-sorsnak tűnik, nem akart senkit megváltani, csak életben maradni és szenvedéseinek még távlatosan is nehéz lenne értelmet adni. Ha másra nem, arra azért feltétlenül jó ez a történet, hogy a színházból távozva kicsit másként nézzünk a körülöttünk lévő világra és talán elégedettebben gondoljunk a saját életünkre
Praktikus tanács: csak javasolni tudom az előadás megtekintését, de erre nagyon időben kell jegyet venni, azon a napon elfogy, amikor elkezdik árulni. Ez a kezdetek óta így van. A másik lehetőség: előadás előtt néhányan vehetnek állójegyet, amellyel vagy az oldalsó párkányra, vagy az időben meg nem érkező nézők helyére lehet leülni. Érdemes próbálkozni, most vasárnap a teljesen eladott nézőtéren még így is maradt hat üres hely. Ha ez túl macerás, akkor még mindig itt a kisregény, amelyet elolvashattok...
Én pedig kedden ezek után megnéztem a Katonában a Kurázsi mamát is. Beszámoló arról is készült.
