Ez a bejegyzés valószínűleg főleg magamnak készül, illetőleg a kémiai olimpia iránt érdeklődő keveseknek. Mazochistáknak? Hat oldal, (még) kevésbé érdekes, mint a színházi cikkeim.
Vasárnap (július 20)
Nagyjából ötszáz ember érkezett meg 77 országból egy ötcsillagos szálloda halljába és ment át a verseny regisztrációján is. Moszkvában tavaly ezt a procedúrát négyen csináltuk mindössze, viszont tegnap erre a feladatra beszerveztek húsz embert. Másfelől, közülük nagyjából hárman értettek angolul…Azt főleg nem fogták fel, hogy én is “helyi szervezőként” vagyok nyilvántartva. Nem lesz elég feladatom, ez most már nyilvánvaló, így az egész napot nagyrészt az érkező mentorok üdvözlésével töltöttem. Volt akikkel mindössze egy-két percet beszélgettem, az amerikaiakkal (például) viszont majdnem negyvenet. Egyetlen reményem van, mivel tavaly én voltam az egyetlen kapcsolattartó a kétszáz tanár és az oroszok között, a legtöbb emberben benne maradt a beidegződés, hogy ha van valami probléma, akkor egyből hozzám kell fordulni. Ez valóban így is lett, így nem érzem teljesen feleslegesnek azt, hogy itt vagyok. Csak majdnem. Aki beszél a vietnámiak közül angolul, az úgy tűnik kivétel nélkül élt vagy Angliában, vagy az USÁ-ban korábban, de még így is nehezen érthetőek. Az én magyaros angolom viszont mindenkinek elfogadható, emiatt is inkább hozzám jönnek, nem a helyiekhez.
Egy biztos, ha menni akarok, jövőre már meghívott dolgozni az azerbajdzsáni szervező, illetve a következő évben az oroszok is visszavárnak Kazanyba. Ha most nem leszek különösen operatív, akkor is biztos a helyem. Nagyon szerencsés lenne, ha valamennyire megtanulnám az oroszt, mert legalább húsz-huszonöt országgal jobban menne a kommunikáció. Az oroszok, ukránok és beloruszok kiválóan beszélnek angolul, viszont az ex-szovjet államok tagjai közül szinte senki más (a balti államokat persze leszámítva). Felmerül a kérdés, hogy mikor tudnék az oroszra időt szakítani: csak akkor, ha nem mennék hetente ötször színházba, esetleg egyszer-kétszer….Máshonnan nem lehetne elvenni rá időt. Az olasz miatt egyszer már meghoztam egy hasonló döntést, három éven át alig láttam valamit, nem biztos, hogy most ezt fogom választani ismét.
Vannak új emberek is, néhány ország szándékosan cserélgeti a résztvevő tanárokat, így a kerti medencében az ausztrálokhoz volt szerencsém. A víz jó, ha 1.20 m mély volt, de legalább nem sütött a nap, de nem is esett, a medencében ülve lehetett jól beszélgetni.
Mivel 1995 óta rengeteg információm összegyűlt arról, hogyan szervezzük mi a tanulmányi versenyeket, érdekes összevetni a mások kiválasztási módszereivel. Például az amerikaiak nem csak a kémia tudását nézik a gyerekeknek, hanem a viselkedését is. Aki udvariatlan vagy „kicsapongó” benyomást kelt, azt nem hozzák el, még akkor sem, ha az ő eredményei a legjobbak. Minden diákot az USA „nagykövetének” is tekintik. Kétségtelen, hogy részben azok is. Ha Lettországra vagy Moldovára gondolok, nekem is az itt megismert emberek jutnak eszembe, nem más. Mi Magyarországon kizárólag a kémiatudást vesszük alapul, semmilyen más szubjektív tényező nem szól bele abba, hogy ki jöhet ki a versenyre és minden vizsgaeredmény nyilvános. Az amerikaiak sosem mondják el, hogy a kivitt négy gyerek teljesítménye hogy viszonyul egymáshoz, így a gyerekek között nem is alakul ki hallgatólagosan sem hierarchikus viszony. Elmesélte az egyik tanár, hogy az a diák, aki az egész versenyen a legjobb eredményt érte el, az a kiválasztás során csak a negyedik helyezettjük volt.
Feltétlenül jó látni, hogy az országok közötti nemzetközi feszültségek itt nem jelentkeznek. Az ukránok és az oroszok a legjobb viszonyban vannak például…
hétfő, 2014. július 21.
Nem volt várható, de annak ellenére, hogy látnivalóan angolul nem beszélő emberekkel oldják meg a szervezést, a nagy számok csak hoznak eredményt. Az olimpia céljaira 3 millió dollárt költöttek, de ebben egy új egyetemi épület is benne van. (Másként hogyan ültetnének le egyszerre 300 diákot egyformán felszerelt laboratóriumi asztalokhoz?)
Óriási a különbség egyébként az országok között ebben a tekintetben, hogy mennyire könnyen tudják a pénzt összeszedni a versenyre. A horvátoknak kilincselni kell azért is, hogy ki tudjanak a négy diákkal ketten utazni, nincs pénzük még egy harmadik tanárra, akiért szintén vagy 2000 dollárt kellene még fizetni. Ők a volt gyógyszerész tanítványoknak küldenek körbe levelet és nagyjából négyszáz ember dobja nekik össze az utazáshoz szükséges összeget. A minisztérium hol segít, hol nem. Ha fizetnek, akkor utólag. Olyan, mint Magyarországon a független színházak helyzete: teljesen kiszámíthatatlan.
Nálunk az biztos, hogy a részvételhez szükséges minimumot biztosítja a Minisztérium, az még eddig egyszer sem vált kérdésessé, hogy ki tudunk hozni négy gyereket. (Kuba csak egyetlen gyereket tud küldeni, mert nincs forrásuk négy jegyre. Sose volt. A repülőjegy a probléma. A többi költségük azonos, mintha négyet hoznának.) Az oroszok viszont nagyon nagy súlyt fektetnek a természettudományos képzésre. 1996 óta három moszkvai olimpia volt és jövőre besegítenek az azerieknek is, majd aztán megint orosz olimpia lesz. Ott egyáltalán nem merül fel a kormányzat részéről, hogy ne adjanak erre pénzt, míg például az ausztrálok, kanadaiak is arról beszélnek, hogy sosem tudnának ennyi támogatást szerezni. Ha így megy, hosszú távon át fog kerülni az egész Oroszországba. Dániában például elvégezheti úgy egy diák a középiskolát, hogy egyetlen kémiaórája nem volt: a természettudományos tárgyak későn kerülnek elő és akkor is választani lehet ill. kell közülük. Lehet, hogy valaki csak biológiát tanul, kémiát vagy fizikát meg nem. Jelenleg a mi oktatási rendszerünkből még sok olyan diák kerül ki, akik aztán meg fognak felelni a külföldi egyetemeken is. (Tavalyi ezüstérmesünk, Bolgár Péter idén évfolyamelső lett Cambridge-ben, hatszáz diák közül a legjobb. 5%-kal előzte meg a következőt és még csak nem is elit középiskolába járt. Most még nincs minden veszve.)
A konkrét események hétfőn annyira nem voltak izgalmasak – pontosabban: nekünk nem, minden ment úgy ahogy szokott. Aki most jött először, annak biztos. A kétszáz embernek húsz perc volt betervezve a hotelből való kijelentkezésre, ami persze, hogy lehetetlen. De ez mindig így van.
Aztán megjöttek a buszok. Abc sorrendben ültünk a buszban, országok szerint, de legalább a három olaszom hozzánk került. Nem mintha bárki is megszólalt volna buszozás közben. Néztük a motorosokat, számoltuk, melyiken hányan ülnek. Én pedig zenét hallgattam hozzá.
Mi Pesten az egymáshoz közel álló országokat pakoltuk egy buszra, így volt az ex-szovjet busz, a dél-amerikai, a brit-amerikai, a német-svájci-skandináv, stb. A magyarok a szlovákokkal, csehekkel, lengyelekkel, szlovénekkel, horvátokkal, románokkal ÉS a törökökkel ültek együtt. Akkor ambicionáltam, hogy idegenvezetek a buszozások alatt, és mindenki elképzelheti, hogy a magyar történelmet egy ilyen összetételű társaságnak nem volt könnyű röviden úgy elmondani, hogy abból ne legyen sértődés. A románok mindig furcsán méregettek korábban is minket, sose derül ki, hogy voltaképp hogyan viszonyulnak hozzánk, de már tavaly beszélgettem velük Moszkvában. Szerintem ők az egyetlenek, akik riválisként néznek minket, mert velük vagyunk nagyjából azonos súlycsoportban, a 7.-8. hely környékén. Most extra jó csapatuk van, olyanok, akik egy másik versenyen (Mengyelejev olimpia) az elhozható tíz arany éremből ötöt vittek haza. Még sose volt egy szomszédos európai országnak sem négy aranya ezen az olimpián, én most drukkolok nekik, hogy felzárkózzanak a kínaiakhoz és az oroszokhoz, akiknek sokszor van mind a négy diákja a felső tíz százalékban. (Ezt jelenti az arany. 40%-ig semmi, aztán következő 30% bronz, afelett 20% ezüst és a végső tíz százalék aranyat kap. Nekünk elég jellemző a két arany, két ezüst, de csak egyszer volt arra példa az utóbbi húsz évben, hogy valaki nem hozott semmit. (Az is egy technikai probléma miatt, az elmélete 90% felett volt a gyereknek, de a laborját elszúrták, mert nem olyan anyagot adtak, mint amit kapnia kellett volna.) Most is érmekre számítunk, de mi nem tartozunk azok közé, akiknél nemzeti tragédia, ha nem négy arany a vége. Elég sok diákhoz volt szerencsém az elmúlt évtizedekben, akiket megviselt az ezüst, különösen, ha az a legjobb ezüst volt, 1-2 pontnyira a leggyengébb aranytól. Voltaképp szomorú is, hogy nem képes az összes résztvevő sikertörténetnek felfogni, hogy egyáltalán itt lehet, tíz napot lényegében ingyen, egy egzotikus országban, ahova sose jutott volna el talán.
Amíg tavaly egyedül voltam a 8 buszhoz kísérőként, most minden buszra akár két embert is be tudtak osztani, hogy ellenőrizze, nem veszett el senki. A legszebb: angolul alig beszélnek, elég bonyolult egy egyszerű kérdésre választ kapni. Ha el akarok valamit intézni, megszoktam, hogy négy-hat különböző emberhez is oda kell mennem, és akkor megoldódik. A legkisebb dolog is csak így érhető el, de nem lehetetlen.
Nyitó ceremónia. Ez a legunalmasabb dolgok közé tartozik, mindegy szinte, hogy melyik ország szervezi. Beszédek és tradicionális zene, tánc nagyjából 2 órán keresztül. Ha valaki belenézne, Villányi Attila facebook oldalán fent vannak a videók. Egyet én is megosztottam. Ami kicsit jobb része: mindegyik országot külön üdvözölnek, és mondanak egy mondatot róla. Idén mi azt kaptuk: "ez az ország minden területen rendelkezik Nobel-díjassal, kivéve a békét…" Ezen el lehet gondolkodni, de annyira viccesnek hangzott, hogy inkább csak nevettünk. Pakisztánt nem túl szerencsésen Indiához hasonlították, második legnagyobb csicseriborsó előállító. Itália: pizza, pasta…Viszont Üzbegisztánról, Türkmenisztánról és még két másik volt-szovjet köztársaságról megtudtuk, hogy Európában vannak.
A ceremónia után egy ünnepélyes, nagyjából 12 fogásos ebéd követte. Nem tudtunk egy asztalhoz kerülni a mi diákjainkkal, a szervezők erre nem gondoltak. Mi az amerikaiakhoz ültünk, ahol volt két szabad hely. Velük egyébként is jó viszonyban vagyok tavaly óta. Nagyjából tudtuk, hogy náluk hogy megy az olimpiai felkészítés – a Colorado Springsben lévő Air Force központ ad neki otthont. Gyönyörű hely valóban, kétszer mi is jártunk ott korábban. Tudtuk, hogy miről van szó. Az amerikaiak, ahogy a korábbi években is, csak ázsiai származású gyerekeket hoztak. Akárki akármit mond, nem lehet nem észrevenni, ha az ausztrál, kanadai, stb diákokra is ránézünk, hogy mindenhol az ázsiai gyerekek vannak többségben. A természettudományok területén nagy szerepe van a befektetett munkának, a kitartásnak és szorgalomnak is, és ezeknek a diákoknak ez mind erős oldala. Képesek óriási energiákat mozgósítani. Emiatt sikeresebbek. Egy itteni éremmel elég könnyen be lehet jutni a világ legjobb egyetemeire is...
Az ebédnél tíz személyes asztalok voltak, mindegyik közepén egy-egy forgó tálca, arra tették a fogásokat és mi tekergettük is. Annyira nem hozott lázba minket egyik fogás sem, önmagában ezek az ebédek-vacsorák csak akkor jók, ha sikerül valaki olyannal leülni egy asztalhoz, akivel lehet pár mondatot váltani. (Az az előny megmarad persze, hogy nem kellett érte dolgozni, nem kell utána mosogatni… )
Ezután következett a búcsú, a diákok elmentek a saját szállásukra. A mentorok pedig azonnal átmentek az egyetem másik részére, ellenőrizni a laborokat.
Érdekes volt nézni, ahogy mindenki jött le és azonnal alá akart írni. Mindenhol szoktak kérni egy aláírást, amely jelezné, hogy a mentor meg van elégedve a kikészített eszközökkel és mindent rendben talál. Most ezt nem kérték a szervezők. Mivel a tanárok legalább hetven százalékban visszatérők, vagy aki először van, az valószínűleg diákként volt már olimpián, így lényegében mindenki tisztában van a bevett procedúrával. (A vietnámi szervezők közül roppant kevesen vettek részt olimpián, így éppen ők azok, akiknek a szokásokat el kell magyarázni sokszor.)
A laborok megnézése után hetven perc buszozással jutottunk ide el, a Song Hong Resortba. Közben már megkapták a feladatsort a mentorok, amelyet este meg is vitattak: mindössze hajnali kettőig tartott a 33 oldalnyi feladat vitája. Öt oldalt húztak ki a procedúra során. Sokan persze menet közben kidőltek, nem mindenki volt képes fennmaradni, hiszen a legtöbben előző nap érkeztek, sokan a világ másik végéről. Én a blogírás miatt, amelyet rendszerint ebben az éjszakai idősávban bonyolítottam korábban is, nem kerültem különleges helyzetbe. Megszoktam, hogy 4-5 órát alszom, persze itt reggel én is félhalott vagyok, ahogy szinte mindenki.
A szállodához már szakadó esőben értünk ide. A hotel, a konferencia terem és az étterem is külön épületben van. Jó, ha ötven-hetven méter távolságra. Ezen a távon is – az esőre való tekintettel – golf-autóval szállították a népet. Elég vicces volt látni. Az eső itt a meleg zuhanyhoz hasonlít, nem egy nagy ügy, csak a ruha-szárítás később…
Elegáns a lobby, itt jobb is az internet, mint a szobákban: lényegében ez az, ami mindenkinek a legfontosabb. A korábbi években (tavaly Moszkvában is) nem biztosítottak a tanároknak sem internetet, féltek a csalástól. Igazából, aki nagyon akar, az úgyis hozhatna egy másik telefont, magyarán akármennyi pattogással sem lehet a csalást megakadályozni, mert a tanárok több mint 24 órával korábban tudják a feladatsort, ők fordítják le azt, amit a diákok csak később kapnak meg. Néha voltak lebukások.
Este tizenegykor jöttek rá a szervezők, hogy hat vietnáminak nincs ágya. És ekkor fordultak hozzám, hogy győzzek meg néhány embert, hogy most költözzön át más szobába. Szilárd szó nélkül átment egy oroszhoz, ezzel lett egy üres szoba. A többiek ennyire nem voltak rugalmasak, sőt az ír pasas azt mondta, hogy aki hozzá bejön, azt kidobja. (Senkinek nem jár külön szoba, azért fizetni kell….) Ennyit a népek közötti barátságról, amiről egész délelőtt szónokoltak a ceremónián.)
Jún.22. kedd
Ez a nap a laborgyakorlatok fordításáé. A gyerekeknek szerveznek – remélhetőleg – érdekes programot, a tanárok pedig ülnek, fordítanak. Az angol nyelvű országok nem fogadják el a szervezők példányát, hanem mindegyik a saját szája íze szerint átfogalmazza. Van olyan, aki négy órát is bíbelődik a szöveggel, aláhúz, kiemel…- Másfelől az arab országok, a kínaiak, a koreaiak, stb nagyon megküzdenek. Az oroszok, ukránok és a beloruszok összefognak, nagyjából tíz fő dolgozik egyszerre. Az összes többi ázsiai volt szovjet tagállam megkapja tőlük mindenféle befektetett munka nélkül a szöveget, ők le se jönnek. Alszanak, golfoznak vagy szaunáznak – ki tudja. Nem vesznek részt a gyűléseken, aminek egyik oka: egyáltalán nem beszélnek angolul. Amint hallottam, azért 1-1 üveg vodkát néha van, aki átpasszol azoknak, akik dolgoznak.
Ezen a napon eleinte volt dolgom, mintegy tíz próbálkozás után végre találtam valakit, aki képes volt megérteni, hogy a kint 35 fok mellett ne 16 fokon legyen a légkondi. Kabátban ültek a mentorok, és elvileg így lettek volna egész nap. Mint kiderült, az a jollyjoker ember,aki végre lekapcsoltatta a hűtést és akivel eddig a legtöbbet beszélgettem, az a hanoi egyetem rektora, aki személyesen vesz részt az eseményen. Nem csak a beszédet mondja el a nyitón meg a zárón, ahogy más országokban. Kevés egyetemen figyelhető ez meg, hogy valaki lazán képes vegyülni a diákokkal. Ascher Tamás jutott eszembe, őt láttam így fesztelenül beszélgetni nem egy hallgatóval a színműn, a szünetekben.
Ez az illető (van neve is, de az jó bonyolult) megértette azt is, hogy minden éjjel biztosítani szoktak ún. „happy hour”-t a tanároknak, akármikor is van vége a munkának. Szeretnek együtt maradni a mentorok és beszélgetnek. Ehhez bort és vodkát szoktak biztosítani a szervezők. Eddig lényegében ez volt az egyetlen „igazán fontos” eredményem: megértettem a vietnámiakkal, akik sokkal korábban fekszenek és akiknek még jobban hiányzik az alvás, mint a többi résztvevőnek, hogy lázadás lesz, ha itt nincs „happy hour”. Lett. És ráadásul korlátlan volt a fogyasztás, nem fogyott el a bor, ahogy számos más országban. Jellemzően a bor hamar elfogy, vodka mindig marad. Érdekes volt nézni a mentorokat, ahogy még mindig a kémia feladatsorról beszéltek, a hatodik pohár után is. Aki itt van, azt tényleg piszkosul érdekli a kémia és kész. Én eléggé szeretem a szlovén, szlovák, horvát, olasz, holland, új-zélandi, orosz és ausztrál mentorok társaságát. Azt veszem észre, hogy a legtöbbet velük vagyok, bár a franciákkal, izlandiakkal és dánokkal is többször beszélek egy nap. És ez még mindig a töredék, mert 75 résztvevő ország van és hozzá két megfigyelő. Tehát 77. Most tegnap először a happy hour alatt a görögökkel és a ciprusiakkal ültem le, akikkel korábban nem beszéltem. Apró dolgok kiderültek, pl. utóbbiak nyelve jobban hasonlít az ógöröghöz.
Ha nem mossa el az eső, a holnapi második fordítós nap után medencés party lesz. Új-zélandi felvetés volt, megígértem nekik, hogy keresztülviszem. Ezt a témát egyből a vezetőségnek dobtam be, mondván: sose volt medencés party 46 év alatt, Vietnam lehet az első, aki ilyet szervez…és ez az érv működött. Ha esik, akkor viszont annyi a programnak. Hátha nem.
Ha már medence: amióta itt vagyunk, ez a medence a legjobb dolog, ami van. Aki befejezte a fordítást, kihasználta. Kedden és ma, szerdán is fürödtünk. Volt aki nézte a nyitva tartást és tiszteletben tartotta, nem ment be a szabadtéri medencébe tíz perccel a zárás után sem. Másokat ezek a szabályok nem izgattak, a happy hour után is fürödtek. Most – szerda este írom ezt – arra számítok, hogy találok partnereket erre az éjszakai fürdésre. (A magyar mentorok egyike sem érdeklődik a dolog iránt…)
Június 23, szerda
Ma volt az első hivatalosan szervezett turista-program. Szerencsére csak fél napos. Az is úgy alakult, hogy reggeli és ebéd között elmentünk egy templomot megnézni (Hung King Temple), aztán vissza. Egy óra a buszon, két óra a helyszínen, vissza egy másik óra. A busz légkondicionált. Én azt a néhány áriát hallgattam most is, ami az elektronikus könyvemre fel lett másolva, nem hosszú az egész sajnos, de még nem untam meg. A többiek odafelé mind aludtak, visszafelé annál kevésbé, mert megkapták már az elméleti verseny feladatsorát, amelyen elkezdtek gondolkodni és beszélgetni róla.
A templomokhoz hatszáz lépcsőn kellett felmászni. Nem mindenki volt képes rá, még kevesebben akartak. A többség megtette, különösebb lelkesedés nélkül. Szétizzadtuk magunkat közben. Mi még 1999-ben a bangkoki olimpia kapcsán eléggé feltankoltuk magunkat pagodákból és buddhista templomokból, 56 nap alatt láttunk annyit, amennyi lényegében halálunkig már kitart. Miután az idegenvezető sem mondott semmit a részletekről, egyáltalán nem kerültünk közelebb ehhez a világhoz most sem. Viszont az egész lépcsősor árnyékban volt, három templom volt egymás után, és a pihenőkön együtt szidtuk a meleget. Az egyik dán tanárnő minden moszkitót magához vonzott, brutálisan néz ki a lába és a karja is, irgalmatlanul össze van csípve. Ugyan Vietnam „alacsony kockázatú” ország malária szempontjából, azért erősen remélem, hogy ezek a kis szúnyogok, amelyek a hotel lobbyjában keringenek most is körülöttem, tényleg nem fertőzőek. Most nem foglalkoztunk se oltásokkal, se malária-gyógyszer beszerzéssel, nem úgy mint 1999-ben. Volt akkor szerencsém Lariamot szedni, roppant izgalmas álmokhoz lehet jutni általa… (Most is csak Villányi Attila képeit tudom javasolni a facebook-on a kirándulásról is feltett ezt-azt.)
Délután messze a legkiemelkedőbb esemény az volt, hogy kaptam e-mailen egy Requiem-részletet…:-) Emellett, amíg a többiek nézegették a feladatokat, én szégyentelen módon aludtam és aztán megint úsztam, majd vacsoráztam. Aztán próbáltam a moszkitó csípésekre gyógyszert szerezni a dánnak. Eddig nyolc emberhez fordultam a témában, hátha ez is sikerül a végén.
Hát így (jut eszembe Kaszás Gergő az Amadeusból)…Nem igazán olyan itt, amilyenre számítottam, de még mindig bízom abban, hogy ésszerűen fogjuk tölteni a maradék két hetet.
A vietnámiak egyébként kedvesek, szolgálatkészek. Többek között ezért sem hagynak dolgozni. A mentorok kéréseinek tolmácsolásán kívül úgy néz ki, más nem igen adódik.Holnap jön az elméleti forduló fordítása, az ugyanaz lesz, mint a keddi nap. Még többet akarok majd úszni. Ennyi a tervem, ez hátha menni fog.
Igyekszem örülni annak, ami van. Most is megerősítést kaptam viszont egy szempontból: még nem jutottam el mindig oda, hogy a kényelmet a kaland fölé helyezzem. Nem, nem így lehet egy országot megismerni, hanem csak fapados megoldásokkal…És az is eljön.
A főszervező minden nap elmondja nekem, hogy milyen kialvatlan és hogy várja a végét az egésznek. Én ebben a kérdésben ambivalenciát érzek a magam részéről. Nyilván várom az évadot-tanévet, talán kicsit jobban, mint ahogy szoktam várni. Másfelől pedig most is az Esterházy által tavaly kiadott jelszót (Egyszerű történet kardozós változat) tartom szem előtt. Örülni kell, annak ami van és pont. Most ez van. Take it as it comes!
