A Budapesti Tavaszi Fesztivál támogatásával készült a Kolibri Színház legújabb bemutatója, amelyre némi csúszással, csak április 3-án tudtam beülni. Miután voltak több éves csúszásaim is más kolibris előadások esetén (pl. a Cyber Cyrano), ennyi késedelem szinte még optimálisnak is tűnik, legalább már egy érettebb előadást nézhettem meg több iskolás csoporttal együtt csütörtök délután.
Tom Lycos és Stefo Nantsou darabja egészen új. A színlap leírása felkelti a néző érdeklődését, és a lényeget tömören összefoglalja: egy táborról lesz szó, ahol garantáltan megjavítják majd a rossz gyerekeket. (Szinte vágyat is kelt bennünk. Valóban lenne tuti-megoldás a gyereknevelési problémáinkra?)
A részletek kiszivárogtatása helyett annyit elárulnék: sajnos az előadás megnézése után nem azzal az érzéssel távoztam, hogy itt bármiféle megoldást mutatnának nekünk. Nem, nem derült ki, hogy mi a helyes tennivaló szemtelen és szófogadatlan gyerekekkel, hogyan rendszabályozhatnánk meg őket. Semmilyen fényt nem látni az alagút végén, sőt az is kérdéses, hogy van-e vége egyáltalán az alagútnak.
Ami biztos, hogy a mű felmutat a tábor karikatúráján keresztül egy roppant ostoba és vonalas oktatási rendszert, amely ugyan torzkép, de néhány vonásában mégis hasonlít a mai iskolára. Rosszul érezhetjük magunkat tőle. A gyerek-nézők talán kevésbé, ők azonosulni tudnak néhány szereplővel. Mint annyi más kolibris előadásban, itt is szembesülünk a kiközösített gyerek problémájával, látjuk, hogyan darálják be az erősek (Krausz Gábor, Czupi Dániel) a gyengét (Bárdi Gergő). A néző gyerekek nagyokat nevetnek a káromkodásokon, feltehetően a saját stílusukat látják visszaköszönni a színpadról, de így egy kicsit érdekesebbnek tűnik. (Én ezt nem minden esetben éreztem indokoltnak, illetve picit mégis örülnék, ha ez a típusú naturalizmus visszaszorulna, bármilyen irreális is ez a vágyam, tudom. Valamivel kevesebb kötőszóval is el lehet hitelesen játszani egy szituációt, és legalább a színház nem küldene olyan jellegű megerősítést a gyerekeknek, hogy ez így rendben van. A felnőtt színházzal más a helyzet, egészen immunis lettem már erre a nyelvezetre. (Ma éppen a Nibelung-beszéd után állapítottam ezt meg.) Lehet, hogy én vagyok az utolsó tanár, aki szeretné, ha a mindennapi életben is kevesebbet káromkodnának az emberek, de nekem mobilom sincs, így nyilvánvaló, hogy szeretek szemben úszni az árral…
Az előadással nem ez volt a fő bajom, túlságosan is kiszámíthatóak voltak a helyzetek és klisészerűek a szövegek. Az egész akkor kezdett némileg működni, amikor Szanitter Dávid parancsnokként belépett. Ő is karikatúrát játszott, de immár sokadszorra állapítottam meg, hogy minden szerepét, akármilyen kétdimenziósra is írták, mégiscsak élettel tudja megtölteni. Nekem kétségkívül ő volt a legjobb, akire esetleg vissza is fogok emlékezni. És kétségtelenül vonzerőt jelent, ha meglátom egy szereposztásba kiírva. A többieket halványabbnak éreztem, bár a már feltüntetett három színész, akik diákokat játszott, azért derekasan állta a sarat. Sokkal több esélyt sem a szöveg, sem a történet, sem a rendezés nem adott nekik.
Az előadás 80 perc egy részben és ehhez iskolai csoportoknak tartanak foglalkozást. Benyomásom szerint mindegyik ifjúsági előadást ezzel a foglalkozással együtt érdemes megrendelni, mivel a felvetett problémák megbeszélése sokat adhat. Jelen esetben is azok a gyerekek jártak jól, akiknek módjuk volt közösen elgondolkodni a látottakon. Én kicsit csalódottan mentem haza, de megint megvigasztalhattam magam azzal, hogy nem én vagyok a célközönség. Különben is, nekem se otthon, se az iskolában nincsenek pimasz gyerekeim, sőt az előadás amúgy se a magyar helyzetről szól, tehát mindegy is az egész, nincs semmi gond, nincs semmi gond…