Bejegyzések

Mezei néző

Íme a mottó: Válassz! 1. A jelen múlttá válik, a pillanat nem maradhat örök. 2. A jelen múlttá válik. A pillanat nem! Maradhat örök.

Címkék

Friss topikok

Leírás

Creative Commons Licenc

Jelen esetben kissé kényszernek érzem a blogírást. Én adtam magamnak azt a szabályt, hogy mindenről írok, amire eljutok, nincs pardon, nincs kivétel. Ha már egyszer azt gondoltam valamiről, hogy érdemes megnézni, rászántam az időt, akkor tessék beszámolni. (Ez a szabály jelentős mértékben elősegíti, hogy jónéhány előadásra be se üljek, amelyekről nem feltételezem, hogy valami ajánlanivalót találok bennük.)

Tehát: Selmeczi György, Spiritiszták, jan. 16. operabarát-főpróba.

Már többször megfogadtam, hogy nem megyek egyáltalán főpróbára. Nemcsak azért, mert valakik egy blogíró esetén is megbocsájthatatlan véteknek tekintik, ha beszámol róla, hanem főleg azért, mert néha valóban látszik, hogy vagy nincs még kész, vagy nagyon félvállról veszik az énekesek a produkciót. Jelenleg azonnal mondom, hogy nem ez a helyzet. Benyomásaim szerint ez rendben kész lett, határidőre. Minden előadásnak használ, ha közönség előtt játsszák, ez is nyilván alakult menet közben. Azért siettem oda erre az első alkalomra, mert terveztem az újranézést. Tudtam, hogy nem lesz túl sokszor és ha a harmadik előadást látva beleszeretnék a darabba, akkor már nem lesz sok esélyem erre. De most nem lett kedvem visszaülni

Nagyon fel tudom magam húzni feleslegesen egy rossz rendezésen, de ha a darabot szeretem és az énekesek is jók, akkor mégis erősebbnek bizonyul és visszaülök. (Aki egy ilyen kalandról olvasna, ott az idén ősszel bemutatott Kékszakállú, azt négyszer láttam, hármat írtam róla és még mindig fel voltam háborodva néhány rendezői megoldáson az utolsó nézéskor is.)

Most szó nincs arról, hogy ez egy rossz rendezés lenne. Novák Eszter, aki Selmeczi Györggyel tanít a színművészetin,  kihozta, amit ki lehetett hozni a darabból és az énekesek is jók. Gábor Géza, Cser Krisztián, Kovács István ne lenne jó? Miattuk mentem el.

Azt is el lehet fogadni, hogy egy magyar szerző valami miatt olasz nyelvű operát akart írni, amely a XIX. századi Oroszországban játszódik és emiatt orosz nyelvű betétei is vannak.

A történet, amely némileg valóban titokzatos, vagy inkább kusza, nem tudta igazán felkelteni az érdeklődésemet. Ez itt a bökkenő. Annak ellenére, hogy kifejezetten jónak éreztem az énekeseket, maga az opera nem kezdett érdekelni, nem fogtak meg a sorsok. Közben érteni véltem, amit látok, de egyetlen szereplő sem vitt magával. Az első részben egy spriritiszta szeánsz képe után mintha visszaugranánk az időben és látunk egy vidékről frissen érkezett elsőbálozó leányt (Pasztircsák Polinát), akit hasonlóan naív vőlegénye karjából némi fondorlattal egy kiélt kéjenc elragad. Kovács István figurája most is nagyon jól kidolgozott volt, életszerű, de nem az a szereplő, amelyiknek a néző drukkolni szokott, vagy vele "együtt menni". A leányt ez a fickó átjátssza a hercegnek, aki igazán hercig, Cser Krisztián énekli. (Műanyag fehér kabát prémmel? Minek?)

És ezen fordulat után következik az első finálé, amely valóban szép. Ha jegyszedő lennék az Operában, akkor kiszámítanám, hogy ez mikor következik és úgy intézném, hogy ezt a kettőst azért meghallgathassam minden egyes alkalommal.

A második rész talán az elsőnél is rövidebb. A színpadira ültetett úri közönség előtt egy szokványos commedia dell`arte jelenetet játszik három színész (ugyanazok az énekesek szólaltatják meg e szerepeket is, akik a főszerepeket énekelték az elsőben, összeáll a szokásos háromszög - csak a herceg marad a herceg). A szereplők tragédiára futtatják ki a féltékenységi jelenetet, viszont a nézők csak követelnék a happy endet. Érezzük a színészek kínjait, azt, hogy szinte képtelenek magukon erőt venni. Muszáj a közönségnek megfelelni és óriási áldozatokat hozni érte. Itt néhány pillanatra megérintett a történet igazsága, átélhető volt a színházi létezés kilátástalansága, a buktatók. Például most is: az alkotók dolgoztak heteken át, elemezték az operát, elmerültek a részletek szépségeiben, mindent értenek. Erre jön egy tökfej, és azt mondja, hogy unta. Vagy esetleg még több,hasonló is jön, sőt mások oda se mennek, mert hiába van olaszul, ez akkor is csak egy kortárs magyar opera. A közönség értetlenkedésével való szembesülés kínja ott van, az valódi anyagnak tűnik.

Zeke Edit díszlete és jelmezei szépek. A második finálé is szép. A zene eklektikus hatású, helyenként azt éreztem, hogy jó vetélkedőt lehetne ennek alapján szervezni, hogy ki milyen más operai motívumokat tud benne felfedezni. De kellemes volt hallgatni, volt benne harmónia, ha túl modernnek nem is tűnt. 

Minden jó, minden szép, tisztességes munka, a zenekar tagjai jól festenek a színpadon és az árokban (karmester: Kovács János, aki néha ebbe-abba belejavít), de valami hiányérzetet összességében mégis hagy az előadás, ami miatt nem serkent újranézésre. Talán a műben nem volt elég spiritusz.

 

Címkék: Opera Novák Eszter Selmeczi György Cser Krisztián Kovács István Kovács János Spiritiszták Pasztircsák Polina

Szólj hozzá!

A bejegyzés trackback címe:

https://mezeinezo.blog.hu/api/trackback/id/tr115787225

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

Nincsenek hozzászólások.