Bejegyzések

Mezei néző

Íme a mottó: Válassz! 1. A jelen múlttá válik, a pillanat nem maradhat örök. 2. A jelen múlttá válik. A pillanat nem! Maradhat örök.

Címkék

Friss topikok

Leírás

Creative Commons Licenc

A csütörtök második előadása a Toldi a budapesti színművészetisek ötödéves fizikai színházi rendező-koreográfus osztályának legendás, sokra becsült produkciója. Ezt a Horváth Csaba-előadást még eddig minden olyan ismerősöm dicsérte, aki megnézte. És akik megnézték, rendszerint többször visszaültek rá. Sőt olyan személyt is ismerek, aki még Székesfehérvárra is elment utána, mert annyira tetszett neki. Amikor meghallottam azt a koncepciót, hogy mozgásszínházként állítják színre a Toldit, de úgy, hogy a mű teljes szövege is elhangzik közben, azért nem tartottam ezt annyira magától értetődően jó megoldásnak. Kicsit féltem attól, hogy erőltetettek lesznek a megoldások. Ahogy korábbi Horváth Csaba előadások kapcsán kifejtettem (Godot-ra várvaA nagy füzet) nem egészen a rajongó pozíciójából viszonyulok a fizikai színházi mozgalomhoz, kevés ilyen előadást nézek. Ugyanakkor A nagy füzet éppúgy a csúcsok közé tartozott a tavalyi évadomban, mint ahogy a Zsótér-Peer Gynt. Éppen ezek a hagyományos sémába be nem illeszkedő előadások azok, amelyek igazán hatni tudnak, amikor érezhető a gondolat és az, hogy az előadással akarnak valamit.

Tehát nagy várakozásokkal ültem be annyi halogatás után erre a Toldira, amelyet a Marczibányi nagy színháztermében játszottak. Sajnos ezt az előadást valaki általános iskolák felső tagozatosaira is alkalmasnak tartotta, 10+/os minősítést kapott. Fogalmam sincs, hogy ennek pusztán az volt-e az alapja, hogy a Toldi hatodikos anyag, ami igaz, vagy netán megkérdezték a rendezőt, aki egyetértett ezzel a besorolással. Ezen a csütörtökön a döntően általános iskolás és feltehetően előkészítés nélkül érkező, színházhoz nem szokott gyerekek nem tudták igazán élvezni a száz perces, szünet nélkül megtartott mozgásszínházat. (Mindössze egy középiskolás csoport jött el.) Ezért a gyerekek nem hibáztathatóak, ahhoz még túl kicsik, hogy tudjanak egy színházi előadáson kultúráltan unatkozni. Nem volt nekik való. Ami baj, hogy most szereztek egy rossz élményt és később kevésbé lesz kedvük egy másik színházi előadással szembesülni. Pedig maga az előadás invenciózus volt, tele izgalmas megoldásokkal, amelyek az én figyelmemet fenntartották volna, ha a körülöttem ülők beszélgetése, mobilozása, ki-be szaladgálása nem zökkentett volna ki folyton. A gyerekek figyelmét különösen próbára tette a kezdés, amikor jelzésszerűen utaltak az elmesélendő történetre. Ugyanígy nehezítette a befogadást, hogy tréningruhás fiatalok személyesítették meg a szereplőket, nem kaptak illúziókeltő jelmezeket, sőt Toldi szerepét is felváltva játszotta két színész, változott a narrátor, aki hol szerepben beszélt, hol nem. Még akkor is, ha történetesen már mindenki tanulta a Toldit, nehéz a feladat, hogy a bennük élő középkori parasztfiú-lovagnak el tudjanak képzelni egy fiatal fiút joggingban. Ha valaki ragaszkodik a tizenkét éves korosztály jelenlétéhez, akkor muszáj lett volna az előadás előtt bevezető foglalkozást is tartani nekik. 

A játszó személyek közül a már említett korábbi két Horváth Csaba élményem során kettővel találkoztam: Nagy Norbert és Pallag Márton már ismerős volt. Ebben az előadásban mégis Hegymegi Máté és Horkay Barnabás fogott meg leginkább (a rókalelkű György illetve a cseh bajnok megszemélyesítője volt Máté, Barnabás pedig Nagy Norberttel osztozott Miklós szerepén). Horkay Barnabással nem először találkoztam (KígyóasszonyA kastély két olyan előadás, amelyekben szerepelt a tavalyi évadban), de nekem most emelkedett ki a többiek közül. A zavaró körülmények, a rendezés és a közönség elidegenítő effektusai ellenére is elhittem neki a toldiságot. Rossz névmemóriám ellenére talán most már bevésődött, hogy ki is ő. (Az Ódry Színpad színlapjai rendszerint nem segítenek abban, hogy beazonosíthatóak legyenek a fiatal művészek, a port.hu-n sem tesznek mindenkihez képet, csak a már beérkezettekhez, akiket úgyis felismer az ember...) Emlékezetes volt a színes festékkel vívott párbaj, a mozgásszínházi elemek, a játék az ablakkeretekkel. A szöveget sajnos nem mindenki tudta úgy mondani, hogy a gyerekek beszélgetését is el tudják nyomni. Biztos vagyok, hasonló hendikepes megoldáshoz nem voltak eddig hozzászokva a színészek. Valószínűleg kisebb teremben, kevesebb nézőnek játsszák.Helyenként a szöveget a színészek gesztusai pusztán illusztrálták, másszor viszont mélyebb, jelképes kapcsolat volt a kettő között. Éppen azok a megoldások voltak a legizgalmasabbak, amelyek csak távolabbi asszociációs kapcsolatban álltak egymással és némi feszültség jött létre a szöveg és a mozgás között. Ezt az előadást még odaadóan figyelő közönséggel együtt nézve sem lehet minden részletében befogadni, épp azok közé tartozik, amelyiket minél többször lát valaki, annál jobban élvez. Teljesen egyértelmű, hogy erre a színházi stílusra fokozottabban érvényes az, hogy újranézve az igazi. 

Horváth Csaba a színművészetin azóta rendezett egy Vérnászt is, ezek után még kíváncsibban várom, hogy mire jutott a Lorca-szöveggel. (Ma lenne is, de erősen úgy néz ki, hogy ha arra is elmegyek, sosem végzem a múlt hét dokumentálásával...de még bármi megeshet, mindössze négy óra és alig több, mint 7 órája írom a beszámolómat...Jön a negyedik rész.)

Címkék: Toldi Horváth Csaba SZFE Nagy Norbert Marczibányi Tér Horkay Barnabás Hegymegi Máté Pallag Márton

Szólj hozzá!

A bejegyzés trackback címe:

https://mezeinezo.blog.hu/api/trackback/id/tr315655385

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

Nincsenek hozzászólások.