Vannak azok a fránya szórakoztató előadások, amelyek nem az ún. művész-színházakban, hanem valamelyik kevésbé elismertben kerülnek műsorra. Az ember hajlamos azt hinni, hogy beül a néző, szórakozik egyet és aztán az előadás emléke nyom nélkül odavész. Néha derül csak ki, hogy ez mennyire nem igaz, bizony maradnak benyomások, emlékképek is elég szépen.
Itt van mindjárt a József Attila Színház korábbi - társulatos, Léner Péter igazgató által fémjelzett - korszaka. Nemrég a Centrál Színház Illatszertára kapcsán jutottak eszembe, most tegnapelőtt pedig egy másik előadásukra, a Minden jót Elling!-re emlékeztem vissza. Axel Hellsteinus darabja most ugyanabban a fordításban megy az Aranytízben (Domsa Zsófia szövege), pusztán a címet változtatták meg, illetve mintha többet húztak volna belőle. Minthogy annak idején Sztarenki Pál rendezését a bemutató környékén láttam (2008. február), konkrét részletekre nem emlékszem, de arra, hogy a női szereplőknek sokkal több helyzete volt, arra igen.
A József Attila apró stúdiójában ragyogóan működött a két beilleszkedési zavarokkal küzdő férfi története, akik két évet egy elmegyógyintézeti szobában töltöttek együtt, és most az oslói önkormányzat jóvoltából egy garzonban próbálhatják ki először az önálló életet. Schnell Ádám és Besenczi Árpád életet lehelt a figurákba, ahogy most ezt hasonló színvonalon megteszi Őze Áron és Kedvek Richárd. Színészdarab ez, hálás feladat játszani és persze akkor érdemes elővenni, ha van két alkalmas színész, aki képes fenntartani a nézők érdeklődését, sőt: akiknek a vonzása van akkora, hogy be is jön a nevükre a közönség.
Őze Áron a Magyar Színház igazgatója, számtalan főszerepet játszott anyaszínházában eddig is, sőt "idegenben", a Belvárosi Színházban is bizonyítja színészi képességeit a Gyógyír északi szélre c. kétszereplős darabban (Fullajtár Andreával). Én eppen emiatt a korábbi brilliáns alakítás miatt mentem el az Aranytízbe, kíváncsi voltam, hogy Schnell után milyen lesz Őze ugyanabban a szerepen. A tapasztalatom most is hasonló volt, mint az Illatszertár esetén: felül nem írta, "nem mosta le" a korábbi élményt, de elfogadtam Őze Áron Ellingjét olyannak, amilyen. Esendő, sebezhető, de nagyon szerethető.
Kedvek Richárdot én alig láttam színházban, tekintve, hogy Kecskeméten és Szegeden lépett eddig többnyire fel. Mások számára azért lehet ismerős, mert főszerepet játszik egy TV-sorozatban, amelyiknek csak a címét hallottam, de egy kockát sem láttam belőle - TV nélkül ez bajos is lenne. Meggyőző volt ő is és ami ennél több: olyan színész, akit szívesen néz az ember. Van kisugárzása, ahogy Őzének is.
A két színész egy egymást jól kiegészítő párost alkot. Akár van köztük baráti viszony, akár nincs - érezhető a harmónia és az is, hogy szeretik ezt a feladatot. Az általuk játszott szereplőknek más-más a gyenge pontja, így elhisszük nekik, hogy jól elélnének még hosszú távon is. Emlékezetes, amint pacalt esznek - olyan jóízűen, hogy kedvet kap rá a néző.
Kisebb szerepet játszott Széplaky Géza. Frank, a két férfi kapcsolattartója, szociális gondozója szerepében időről időre feltűnik. Széplakyt idén a Paulusban és nemrég a Kőműves Kelemenben is láttam. Mindkétszer megállapítottam, hogy jó arc, érdekes az, amit csinál, de a szerepe nem volt kiemelt ahhoz, hogy a főszereplőkkel versenybe szállhasson és persze a nevét nem jegyeztem meg, amúgy sem erős pontom a névmemória.
Jelen esetben ez az alakítás már áttörte ezt a határt és Széplaky Géza is bekerült a számontartott színészeim közé. Ugyan most is kisebb a szerepe, de mivel összesen négyen lépnek fel, sokkal nagyobb hatása van egy ilyen karakternek az előadás egészére nézve, szükségszerűen nagyobb figyelem jut rá is az előadás 2,5 órája alatt. A nézőnek szüksége van friss impulzusokra is, így óhatatlanul is várja azokat a jeleneteket, amelyek a két főszereplő párbeszédeit megtörik. Sok esetben éppen általa lendül előre a cselekmény. Széplaky Géza Frankje kicsattanóan egészséges, normális és racionális személyiség. A darab szerzője igyekezett egy igazi átlagembert felrajzolni, aki szereti a sört, a focit, eljárogat szórakozni. Nagyon lényeges ez a figura és az is, ahogy válságba kerül (felesége elhagyja egy másik nő miatt) - fontos ez a kontraszt, megmutatja, hogy a két deviáns pasas élete annyira nincs is messze az átlagostól. Az előadás csúcsjelenete, amikor a gondozó és két pártfogoltja kocsmai körútra indult, és Frank egy karaoke-számot ad elő ("Only you"). Ebben a jelenetben megvesz minket Széplaky.
Szintén jó Cseh Zsuzsa, aki korábban szegedi színésznő volt, 5 év kihagyás után most lépett először színpadra. A fiúkhoz képest nem hálás a szerepe, de hát ilyen a színház, nem demokratikus intézmény.
A péntek esti előadás mindössze a harmadik volt, ráadásul több mint egy hónap kihagyással került újra színre a május 9-i bemutató óta. Egy ilyen szövegcentrikus, kevés szereplős darabnál óriási ez a kihagyás, főleg akkor, amikor még nem járatódott be az előadás. Lehet, hogy az, hogy helyenként meg-megdöccent, volt bőven tempótlan rész, ennek köszönhető - vagy a b választás: a rendező nem tudott kellő ideig dolgozni a projekten. Egyértelműen ötletesebbnek és kidolgozottabbnak éreztem a Sztarenki-féle verziót, mint most Hollós Gáborét. Az nyilvánvaló, hogy annak idején Sztarenki a barátaival, a közös munkahelyükön dolgozhatott, sok közös előadással és tapasztalattal a hátuk mögött, jelen esetben a színészek vidéki fellépései miatt vagy egyéb munkái miatt az az érzésem, hogy kevés volt az idő. Még sokat fog ez az előadás alakulni, az nem is kérdéses, érdemes lenne a hosszabb szériára.
Volt néhány pont a szövegben, amelyet muszáj lett volna módosítani. (pl. Hosszan téma, hogy "ki veszi fel a kagylót" az előadásban. Rég nincsenek hagyományos telefonok, sőt a színpadon is mobilt látunk, annak nincs kagylója)
Ami viszont feltétlenül jó megoldás volt a rendezésben: az elmegyógyintézetben kezdődő jelenetben az orvosnő csak hangja által jelenik meg, így kell reagálniuk a mondataira. Mindkét férfi kiszolgáltatottan pislog, keresi a hang forrását. Sebezhetőségük egy pár másodperc alatt világossá válik. Már a nyitó képben is alig akarnak kimászni az ágyukból, amelynek végig központi szerepe marad a díszletben és a cselekményben is. Új otthonuk kevéssé különbözik az elmegyógyintézeti szobától, amelynek jelentése és jelentősége is van. A filmes betétek is sokat dobnak (a fehér színű díszlet nemcsak kifejező, de praktikus is emiatt), a szereplők kimozdulásához hátteret adnak. Elling távcsővel az Aranytíz ablakán néz ki, a szemközti éttermet pásztázza - ezt látva, még inkább kötődnek a megjelenített sorsok hozzánk is. (Még akkor is, ha mind tudjuk, hogy ilyen szociális ellátás itthon nincs, amilyen Oslóban.) A néző látja, hogy a hétköznapi élet megélése, mindennapi teendőink lebonyolítása is eredménynek számít néhány ember számára. Még akár azt a csekély örömforrást is megadja az előadás, hogy nyugtázzuk, legalább mi még a boltba félelem nélkül le tudunk menni. Ha egy lépcsőházban fekvő részeg nőt találnánk, már nem biztos, hogy mind ugyanúgy reagálnánk (lsd. a saját ágyunk átadásával, ahogy a szereplő). Reménykedjünk, hogy ilyen döntési helyzetbe a továbbiakban sem fogunk kerülni.
